CLICK HERE FOR BLOGGER TEMPLATES AND MYSPACE LAYOUTS »

A történetről :)

Te mit tennél, ha egyetlen ostoba éjszaka után az életed pokollá változna? Ha azért kellene bántanod a saját barátod ,hogy megmentsd az életét? Ha egy olyan világba csöppennél, ami még a legrosszabb rémálmod is felülmúlja?

Renesmee egy különös álom után zaklatottan riad fel az éjszaka közepén. De nincs egyedül. A számára gyermekkora óta oly kedves erdőből egy különös idegen figyeli őt.

A fiú teljesen megbabonázza a lányt. Éjfekete szemeit és márvány fehér bőrét sehogy se tudja kiverni a fejéből, hisz minden éjszaka visszatér hozzá.

Renesmee legkedvesebb barátnője, Bella sem ússza meg furcsaságok nélkül. Újonnan felfedezett képessége segítségével rájönnek, hogy Renesmeere egy vámpír vadászik. De miért? És mi köze van ehhez a furcsa fiúnak? Talán mégsem kellett volna minden éjszakát vele „tölteni”?

Hogy megvédje szeretteit, Renesmee mindent maga mögött hagy, és maga után csalogatja a vámpírt is...De mi van,ha ez mégsem olyan jó ötlet? Ezek után Renesmee élete már soha többé nem lehet ugyan olyan, mint ezelőtt. De akkor jön egy régi ismerős…

2010. október 5.

Itt vagyok^^

Sziasztok.
Téves riasztás...nem Bella vagyok hanem Vivi.
Bella megkért,hogy tegyem ki a szavazást...ezért TESSÉK SZAVAZNI!

Kommiknak nagyon örülne..és rettentően sajnálja,hogy nem jelentkezett előbb.
Most beteg és ahogy tud jön és írja nektek a fejezeteket.
Azt üzente hogy már szégyenében elásta magát...de nyugtassuk meg nincs semmi gond..és hiányzik nekünk.:)(L)
Szóval jön,és nem sokára fejezetett is hozz nektek=)


Szerintetek?Bella:és mond a srácoknak,hogy nélküled nem élnék és hogy imádlak xD (L)
Nem hiszem el hogy képes volt ilyet írni rólam..de muszáj volt kiírnom mert megparancsoltaxD 

Nagyon szívesen tettem ki:)

Kommikat és a szavazást el ne felejtsétek!

2010. szeptember 6.

16. fejezet I rész


16. fejezet.


(Bella szemszöge)

Félve fordult meg, törzsét felém fordítva, de arcát nem mutatta meg, pedig most mindent meg adtam volna érte, hogy láthassam azt.

 Lehajtott fejjel kémlelte a parkettát, egyedül gyönyörű, hosszú sötét haját láttam.

Nagy meglepetésemre hátrálni kezdett ameddig csak tudott, de a fal megállította.

Néma csend ült ki a szobában.
És akkor hirtelen, bármiféle figyelmeztetés nélkül tört rám a tudat: Itt van. Velem.

Elveszettnek hitt szívem hosszú idő után újra a helyén éreztem dobogni. A lehető legnagyobb bánatomra...

Szúrt és égetett, pontosan úgy, mikor Télen a jéggé fagyott testrészedbe újra forró, friss vér kezd lüktetni. Csak ezerszer rosszabb.

 Nagyon fájt, szinte alig kaptam levegőt, és még moccan sem bírtam. Pedig legszívesebben elmenekültem volna az érzés elől.

Valami fátyolos izé eltakarta a szemem, és éreztem, hogy valami nedves szépen lassan beborítja az arcom... Újra zokogtam.

De nem csak a mellkasomban tomboló fájdalomtól, amit visszakapott szívem okozott. Sokkal inkább a határtalan, szinte már kínzó boldogság miatt.

Nem bírtam tovább. Nem érdekelt többé, hogy mi ő.

Nem érdekelt, hogy elhagyott. Nem érdekelt semmi, csak azt akartam, hogy végre megölelhessem őt.
- Renesmee. – hangom még nekem is felismerhetetlen volt.

Hangomra felkapta a fejét, hatalmas hajzuhataga a vállára esett és szinte éreztem az illatát.

Újra át kellett karolnom a mellkasom, hogy ne essek darabokra.

Gyönyörű szív alakú arca volt a leggyönyörűbb és a legtökéletesebb arc, amit valaha láttam. Még a lélegzetem is visszatért, épp annyi időre, hogy újra elakadhasson.

Természetfelettien gyönyörű, vörös szemeivel a tekintetemet kutatta. Reszketegen viszonoztam a pillantását, de félelem egy szemernyi sem volt bennem.

Amint rátalált szemeimre azonnal beleakasztotta sajátját.
Ó, bár ne tette volna..!

Amióta Renesmee eltűnt, a látomásaim száma egyre csak növekedett, de ha ez még nem lett volna elég, idegen, furcsa hangok is gyötörnek.

Bárhová megyek, bármit csinálok, nem tudok elmenekülni előlük.

Néha már úgy feldühödöm, hogy elkezdek kiáltozni. Persze rajtam kívül ezt nem hallja senki, ezért mostanra már mindenki őrültnek néz Forksban.

Anyuék már mindent megpróbáltak. Orvos, pszichológus, még egy ördögűzőt is felhívtak. Persze ez nekem nagyon nem tetszett. Bárkit hívtak is ide, én addig ordítoztam és törtem-zúztam, amíg el nem tüntették innen. Hisz ők nem érthették min megyek keresztül, hisz, hogy is érthették volna?

Ahogy telt az idő, én egyre jobban süllyedtem a kétségbeesés sötét mocsara felé. Teljesen elzártam magam a külvilágtól, nem jártam az iskolába, még az utcára sem tettem ki a lábam. Egy idő után már anyuékkal sem beszéltem.

 A látomásaim egy idegen vámpír családról újra és újra előjöttek. Szinte már Órás rendszerességgel. A hangok hol elhallgattak, hol újra beszéltek hozzám.

Kezdtem beleőrülni...talán bele is örültem,kitudja.

Mikor Renesmee szemeibe néztem, újra felkiáltottak bennem a hangok. Rengetegen kezdtek ordítani a fejemben, így csak egy összefojt masszát hallottam belőlük.

Lett volna időm megszokni már, de most még soha nem tapasztalt intenzitással törtek fel bennem.
Nem tudtam mit tehetnék. Az irányítást már nagyon régen elvesztettem a „képességeim” felett.

Most jobban szükségem lett volna Nessiere, mint valaha...Újra kezdtem szétesni.
Nagy nehezen pislogtam kettőt csak, hogy jobban lássam arcát.

Semmi mást nem tudtam kiolvasni szemeiből, csak a megtestesült megdöbbenést.

A lehető legóvatosabban lépett egyet felég, aztán már csak arra emlékszem, hogy a hírtelen rám törő fájdalomtól sikoltva esek össze.
---o---
Az ágya mellé térdelve vártam, hogy mikor fog magához térni végre.

Alig hittem el, hogy bántottam Bellát. Milyen ostoba voltam! Hiszen tudtam, hogyha nem kontrollálom a képességem, akkor bárkinek fájdalmat okozok akár egy pillantásommal is.

Szinte már hobbimmá vált Bella bántása.
Mielőtt,-megjegyzem teljesen jogosan-, tovább sanyargathattam volna magam, ébredezni kezdett.
Először a fejét kezdte el ide-oda dobálni, aztán zihálni kezdett. Teljesen megrémített.

Hirtelen pattant fel és sikítani kezdett.

- Nem! Neee!

- Bella, Bella! –suhantam mellé az ágy másik oldalára. Elkaptam a vállait és óvatosan megráztam. – Ss, minden rendben! Itt vagyok, hallod?

Tenyerem alatt szinte tisztán éreztem Bella vérének pulzálását.

A torkom égni kezdett, és egy alig hallható morgás tört fel belőlem.

Egy pillanatra majdnem kicsúszott a kezemből az irányítás, de aztán sikerült észhez térnem. Ne figyelj a vérre! Ne figyelj a vérre! Ne figyelj a vérre!

Csak ügyelnem kell a kellő távolságtartásra, és akkor minden rendben lesz. –hitegettem magam.
Elengedtem vállait és valamivel hátrébb húzódtam. Már ez a távolság is fájt.

- Nem! – krákogta zokogva. –Semmi sincs rendben, Renesmee! –hangja elcsuklott a tömérdek érzelemtől.
Épp szólni akartam, mikor olyasmit tett, amit nagyon nem kellett volna.

Hatalmas erővel ugrott felém, karjait a nyakamba akasztotta, lábait derekam köré fonta.
Mit sem sejtve hajtotta fejét vállamra.

Akaratlanul szippantottam mélyet a levegőbe...nagyon rossz ötlet volt!

A szememet teljesen befedte a vörös köd. Semmit nem láttam, semmit nem hallottam, és semmi más nem érdekelt, csakis Bella vére.

Csupasz nyakára néztem és úgy láttam kirajzolódni az összes erét, mintha leheletvékony bőre ott sem lett volna.

Most már meg se próbáltam visszatartani, feltörni készülő morgásomat. A szemeim éreztem, hogy elfeketednek, majd ami még sose történt, befelé fordultak.

Most istenigazából megijedtem.
- Menj innét! – morogtam fel kétségbeesetten.

Cseppnyi finomság nélkül letéptem magamról Bellát és nagy nehezen az ágyra dobtam, mire felsikított.

Még mindig nem láttam semmit, de továbbra is éreztem Bella mézédes vérének száguldását bőre alatt.
A torkomra kaptam a kezem, mert már alig bírtam a kínzó perzselést.

Fogalmam sincs honnan szedtem össze az erőt ahhoz, hogy újra látva a külvilágot kiugorjak az ablakon és elrohanjak onnan.

2010. augusztus 27.

16.fejezet,ízelítő.

Sajnálom,de most csak egy ízelítő sikerült..:S
De még elseje előtt tervezek egy hosszabb fejit :)
Remélem még vagytok,akik olvastok :/
Puszi,Bella.

"Csak néztem őt, és lehetetlennek éreztem magam… lehetetlenül boldognak... és nyomorultnak egyben.
Mivel érdemeltem ki őt? Miért veri őt a sors velem?
Megtörtént ez egyáltalán? Vagy csak a képzeletem kegyetlen, gyermeteg játéka volt ez?
Halott szívembe nyilallt a bűntudat, mikor ránéztem, és egyből tudtam, hogy nem képzelődtem.
Megtörtént, minden.
Mit tettem?
Nem kellett vámpír látás ahhoz, hogy lássam, hogy már ő sem a régi. Ő már többé nem az én Bellám.
Szemei homályosak voltak, zavartak.
Látszott rajta, hogy már nem önmaga. Már csak halvány árnyéka volt önmagának.
Elvesztette az eszét. Miattam. Csak is miattam történt mindez, a francba is!
Hogy tehetném én ezt jóvá? Mit tehetek én?
- Az akarok lenni…- motyogta átölelve lábait. – Az akarok lenni, ami te is vagy! Vámpír akarok lenni, és akkor örökre együtt maradhatunk! – csillogtak fel szemei. Arcán reményteli mosoly jelent meg."

2010. augusztus 9.

Egy Díj nektek,egy Díj nekem ^^ (Friss egyel lejjebb!)

Lehet kicsit későn,de jobb később,mint soha,nem? xD

A legkedvesebb kommentelő(im)!

Köszi Vivim :*


Hogy választhatnám ki én az egyik legkedvesebb kommentelőm? Mintha egy kisgyerektől kérnék,hogy mássza meg a Himaláját..
Minden kommentelőmet imádom,nincs kivétel! :) Nagyon fontosak nekem a véleményeitek,nélkülük mindig nehezebb az írás.
Ezért kérek mindenkit,hogy legalább egy pár szót írjon,mert nekem az is nagyon fontos :)
De van egy komi,amit Kléra írt,azon szakatam xD:
"Megverlek.
Addig foglak ütni, amíg normális fejezeteket/ízelítőket nem fogsz írni.
Hogy lehet, ilyen ízelítőt írni????
Szerinted nekem ennyi elég?
Meg foglak gyilkolni............" (L)

Még egyszer köszönöm mindenkinek,aki eddig írt nekem^^

Bárki elviheti,aki akarja :D

 Szemem fénye-Blogger Díj :)


Vivi és Evcu unatkoztak xD
Köszi Vivim :)

Kedvenc blogjaim:
Kléra-Amikor felfordul az élet  (L)
Luca-If we meet again
Tűzvirág-Valóra vált álom
             -Ha fénysugár tör át az ájszakán
Vivi-Cullen család élete
Join-Út a pokolból
Evcu-Földre szállt angyal
Wedó- Mystic Forks

Lehet,hogy kihagytam valakit,csak sietek mert barátnőm itt rágja a fülem(szerintem mindjárt szó szerint xD)

Akiknek tovább adom

Wedó
Tűzvirág

Puszi,Bella.


2010. augusztus 7.

15. fejezet.- Közel,mégis távol.


Meghoztam :D Kicsit rövidke lett :/
Hát nem volt gyerekjáték,mivel még két helyre kell frisselnem,meg jövő héten le kell adnom egy pályázatot xD De hazudnék,ha azt mondanám,hogy nem szívesen csinálom :)
Azt hittétek a Volturi jön? Vagy a Cullenék? Hahaha... nem-nem :D
Úgy gondoltam, hogy még egy kicsit felkavarom az eseményeket… ;)
Victoria ugye meghalt…és kik maradtak? :D
Ja és még valami! Renesmee képessége nem az, aminek elsőre látszik :D Ezt majd idővel megértitek :)
A hibákért elnézést,siettem. 
Kellemes olvasást^^
Bella. 

15. fejezet.
Közel,mégis távol


Jeges félelem fojt végig az ereimben.
Újabb sikoltás,amit egy  morgás követett.
- Nem! – kiáltottam és feltéptem az ajtót. Semmivel sem törődve az emelet felé vetettem magam.
Bella szobájába érve, egyszerűen nem tudtam, mit érezzek.
Egy vámpír a nyakánál fogva tartotta maga elé rettegő barátnőmet, és elégedetten vigyorgott. Szőke haja rövid lófarokba kötve, szemi akár az enyémek.
Acsargó morgás hagyta el a torkom.
Még mielőtt akár a fejét is megmozdíthatta volna felé lendültem és minden erőmet beleadva oldalon rúgtam, felordított és a hatalmas löket hatására kizuhant a nyitott ablakon.
Bella ájultan zuhant a föld felé. 
Az utolsó pillanatban sikerült elkapnom. Csak elájult.
A torkom égését semmibe véve a karjaimba vettem. Mielőtt az ágyra fektettem volna, lélegzet visszafojtva magamhoz szorítottam meleg, ernyedt testét. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Lélegzete egyre gyorsult. Mindjárt magához tér.
Kiáltásokat hallottam az erő felől. Valószínűleg oda zuhant az a mocsok.
- Engedj, Laurent! – morgott valakire a szőke vámpír. – Megölöm!
- James az istenért állj már le! – kiáltotta a másik. – Semmi esélyed te ostoba, hisz újszülött!
- Nem érdekel! Tűnj az útból! – egy roppanás,egy morgás, majd a vámpír újra erre indult.
 Vadászpózba lapultam és Bella ágya elé álltam.
Rá egy másodperccel a férfi beugrott az ablakon, és rám vicsorgott. Szemiben düh szikrázott.
Egyet előre lépve én is rámordultam.
- Mit keresel itt? – szinte köptem a szavakat. Közben eszembe jutott Jane reakciója egy hosszabb szemkontaktus után. Mi van, ha fájdalmat tudok okozni neki a tekintetemmel? – még a gondolat is bizarr volt.
 De ha mégis…?
- Téged! – hörögte. Közben felvettem a szemkontaktust. – Bosszút fogok állni rajtad! –a szemi szinte villogtak.
- Akkor miért őt bántod? – kiáltottam rá és Bella felé intetem. Nem értettem, miért akar ő énrajtam bosszút állni? Mit ártottam én neki, ha még életemben nem láttam?
 Válaszolni már nem tudott, helyette a földre roskadva felordított. Hát mégis igaz! Ezt nem tudom elhinni! Sikerült.
Rángatózó teste fölé hajoltam, továbbra is a szemébe nézve. Lábamat a mellkasára nyomtam.
- Rohadék! – morogtam az arcába, ami most az általam keltett fájdalomtól eltorzult.
Remegtem a dühtől. A nyakánál fogva felrántottam és könnyedén magam fölé emeltem.
- Most pedig beszélni fogsz!- ordítottam.
Teljesen elvesztettem a kontrollt az érzelmeim felett. Legszívesebben elharaptam volna a torkát itt helyben, de előbb tudni akarom, hogy mit akar tőlem.
Nem szólalt ezért az ujjaimmal, egy egyszeri mozdulattal feltéptem a nyakán a bőrt. A fájdalomtól most már csak nyöszörgött, nem volt ereje kiáltozni.
- Beszélj! – nem ismertem magamra. Én nem ilyen vagyok…
- Megölted a páromat, te szajha! – morogta utolsó erejéből. Megdöbbentem. Victoriáról beszélt volna?
- Mit képzelsz? – sziszegtem, szemimet még dühösebben fúrva övéibe. Én volta most a tiszteletet parancsoló helyzetben, nem ő. Felnyögött az újabb fájdalomhullámtól.
- Kiről beszélsz?
- Vic… Victoriáról! – lehelte elfúló hangon. – Ne merd azt mondani, hogy nem tudod, kiről beszélek!
- Nem én öltem meg azt a szörnyeteget! –szorítottam össze a szemem. – Pedig nagyon szívesen megtettem volna, hidd el!
Egy pillanatra levettem szemem róla és Bella felé pislantottam. Kővé dermedve ült, és bámult rám könnyes szemekkel. Arcán halvány mosoly bujkált. Mosolyog?
A szívem szorult össze a látványtól. De nem tartott sokáig. Arca megrándult, helyét döbbenet és fájdalom vette át. Egész testében reszketett.
Kezét újra mellkasára fonta. Fájdalmai vannak? Nem értem.
Éreztem, hogy a vámpír a kezemben kezd magához térni. Visszakaptam a tekintettem, és egy újabb hullám fájdalmat lövelltem felé. Újra felkiáltott, teste ismét vad rázkódásba kezdett.
Legszívesebben megöltem volna, de Bella miatt nem tehettem.
Már így is rettenetesen zaklatott volt.
- Most eltakarodsz innen! – hajoltam a füleihez. - Soha többet nem akarlak még egyszer itt látni, se téged, se a haverodat, különben ti is úgy jártok, mint a barátnőd, megértetted? –suttogtam jeges hangon.
Meg se vártam reakcióját, ujjaimat kiszakítottam félig begyógyult nyakából és amilyen messze csak tudtam, kihajítottam az ablakon.
Hangos puffanással ért földet valahol a távolban. Szitkozódva pattant fel a földről, majd futásnak eredt az ellenkező irányba. A másik is követte.
Félve fordultam vissza Bella felé.
Most biztos retteg tőlem. Szörnyetegnek hisz.
 Mit tegyek? Nem vagyok képes még egyszer itt hagyni!
Az egyszerűen képtelenség...
Valahogy el kell neki magyaráznom, hogy nem akarom bántani és segíteni neki, amiben csak tudok.
Ez a legkevesebb, azok után, ami történt az elmúlt hetekben a mai nappal bezárólag.
Megfordultam, de nem mertem felnézni. Ehelyett hátráltam, ameddig csak lehetett. Nem akartam még jobban megrémíteni.
Fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjek neki.
Hiányzott, pedig itt volt tőlem pár lépésre.
Közel volt én mégis távolnak éreztem jelenlétét. Meg akartam ölelni még egyszer és a fülébe suttogni, hogy sajnálom, és hogy bocsásson meg nekem. De persze ez lehetetlen volt…
A torkom újra fájdalmasan égni kezdett, jelezve, hogy ne feledjem, mi vagyok.
Mintha feledni lehetne.
- Renesmee – lehelte meghatottan. Nem erre a hangsúlyra számítottam.Hát nem fél?
Értetlenül kaptam fel a fejem.
Az ágyon térdelt, némán zokogott. Fátyolos szemeiben kifürkészhetetlen érzelmek cikáztak.
De ami a legmegdöbbentőbb volt számomra, hogy félelemnek nyoma se volt bennük.
Ingatagon léptem felé egyet, de ostoba módon elfeledkeztem valamiről.
Egy elfulladt sikoltás után ájlva roskadt össze.

2010. augusztus 6.

Új blog :D

Buzgott bennem a cselekvési vágy, ezért új töribe kezdtem :D

Ha van kedvetek nézzetek be :)
A címe: ."..Amitől mindvégig rettegtem..."
A Breaking dawn írom le az Esme-szigetes résztől,máshogy. Nagyon máshogy.
Felváltva Edward és Bella szemszögéből :) Bevallom,hogy nagyon félek az Edward szemszögtől,mert nekem nagyon mély és bonyolult a lelki világa...de meg fogom próbálni :)

A blog még nincs teljesen kész,de igyekszem befejezni.



Katt ide érte: 


2010. augusztus 4.

14.fejezet- Szembesülés

És amire mindannyian vártatok..:D
Még ilyenkor is 5-en vagytok? :O Nemsemmi :D 
Na, most nyugodtan lehet utálni xD Lehet,hogy meglátogatom az eszkimó rokonaimat lenn Délen :D
Vivi,üdv újra itthon :) (L)
Ha dührohamotok lesz,akkor gondoljatok valami szépre,az bejön xD
Ha hamar akartok kövit,akkor húzzatok bele a komikba ;)  
(Komihatár:5!)
Kellemes olvasást,Bella.
14. fejezet.
Szembesülés
(Renesmee szemszöge)

HIÁBA TELTEK EL ÓRÁK, még most sem sikerült felfognom teljesen, hogy hogyan voltam képes csak úgy elsétálni onnan. Én tényleg azt hittem, hogy még fogom ölni, és úgy éreztem, most már nem tehetek semmit.

Mr. Newton tett egy újabb végzetes lépést felém. Egyértelműen fogalma sem volt, mekkora veszélyben forog.
Mivel ezen a ponton már csak egy hajszál választott el attól, hogy véget vessek szegény ember életének.
De ott és akkor megváltozott valami. Nyugalmat éreztem, majd pillanatokkal később megjelent Bella arca a szemem előtt. Mintha az agyam helyesen cselekvő része átvette volna a hatalmat a vérszomj uralta testemen
Tudtam, hogy bármilyen lehetetlennek is tűnik most, nem ölhetek.
Tudtam, hogy még a lehetetlent is meg kell kísérelnem ahhoz, hogy tiszta maradhasson lelkem.
És tudtam, hogy ezt csakis egyvalaki miatt fogom végig csinálni.
Így hát minden erőmet összeszedve megfordultam és a tőlem telhető leglassabb tempóban faképnél hagytam a férfit, akinek mindvégig fogalma sem volt, hogy talán ez lehetett volna rövid emberi élete utolsó éjszakája.
- tökéletes vámpír memóriámnak köszönhetően újra meg újra lepörgettem magamban a sorsdöntő pillanatot, mert nem hittem soha, hogy létezik ilyesmi… hogy egy ember ekkora hatással legyen a másikra.
Mert én elmondhatom, hogy Bella ma megmentette az életemet. Akárhogy is…
De akkor is kell lenni valami ésszerű magyarázatnak…! - erősködött a hitetlen oldalam, de nem érdekelt.
Mert az egyetlen magyarázat a Bella és engem összekötő szeretet volt.
Legalábbis remélem, hogy ez, és nem megbolondultam…

Egy fa tetejéről figyeltem a keleti hegyek mögül előbújó reggeli nap sugarait. Áttörve a felhőtakaró vastag rétegeit narancssárgára színezte az eget.
Várjunk csak! Napsütés? Forksban? 
Ha jól emlékszem mi már annak is örültünk, ha egy évben pár nap kisütött a nap. Lehet, hogy ez egy jó jel a számomra.
És ez új erőt adott számomra… a tudat, hogy újra láthatom őt.
De ez most más volt. Már nem éreztem félelmet sem aggodalmat… hisz az éjszaka történtek után hogy is kételkedhetnék abban, hogy nem fogom bántani őt? Nehéz lesz, nagyon nehéz, de képes vagyok rá.
A szeretet felülkerekedett a bennem lakozó vérszomjas szörnyetegen, hallgatásra kényszerítve őt. szánalmasnak éreztem, hogy még csak most döbbentem rá, hogy milyen fontos nekem Bella.
Ő volt az egyetlen igaz barátom amióta az eszemet tudom… de nem, ő sokkal több volt nekem. Testvérem és lelki társam is volt egyben.
Meg se érdemlem őt. Ő túl jó nekem.
Angyal és ördög… - ez a hasonlat megmosolyogtatott. Kiskorunkban sokat vitatkoztunk ezen. Hát, most egyértelművé vált.
Feltápászkodtam a faágról és egy jól irányzott ugrással földet értem.
Vámpír sebességgel indultam vissza Forksba.
Út közben próbáltam nagyokat szippantani a még kevésbé perzselő levegőből.
Így nehéz lesz beszélnem, de jobb, ha nem kockáztatok. Majd meglátom, hogy bírom

Mikor elértem a várost, inkább a kerülő mellett döntöttem.
Elég szakadtan néztem ki és még plusz poénnak a szemem rubinvörös.
Ja, és el ne felejtsem: Útközben kiderült, hogy a napfényben csillog a bőröm. Meg kell, hogy valljam, nagyon szép látvány volt, de mivel nem akartam tömeg karambolt okozni… jobb ez így.
  Az erdőben az állatokon kívül egy lélek sem volt, így ismét haladhattam saját tempómban így egy percbe se tellett, hogy odaérjek.
Kicsit hülyén éreztem magam. Nem tudtam, hogy milyen nap van és hogy mennyi az idő.
Furcsa volt…
Eközben rájöttem, hogy jobb lesz, ha lélegzek. Nem gondoltam át rendesen, mert mi van, ha túlságosan hirtelen ér a vére illata?
Milyen ostoba vagyok!- Ekkor már Belláék hátsó kertje mögötti erdőben voltam. Ha ember lennék, az idegességtől már valószínűleg elájultam volna.
Halkan füleltem, hogy itthon van-e.
Egy egyenletesen dobogó szívet hallottam a földszintről és éreztem Bella levendula illatát, de semmi mást.
 Remek, csak ő van otthon. Egy széket hallottam nyikorogni a padlón, majd lépteket. A torkom égni kezdett, de tudtam uralkodni magamon.
A léptek a kertre nyíló ablak felé közeledtek, nekem pedig elakadt a lélegzetem.
Aztán megláttam őt:
 Lefogyva, betegen, és könnyes szemekkel.
Valósággal rosszul lettem a látványtól.
A fejem szédülni kezdett, a gyomrom táncot járt kőszobor testemben.
Ezt én tettem vele? Lehetetlenség… Biztos történt valami más! Bármi…
Nem… ezt egyszerűen nem tudom elhinni!
És én még a szívem mélyén reménykedtem, hogy boldog talán. Halott remény!
Hiába álltatom magam, az, hogy Bella ebbe az állapotba került, az én hibám!
Hisz ha nem hagyom el…ha itt maradok mellette most minden rendben lenne.
Legalábbis, jobb, mint most. Mert ennél bármi jobb!
 Ezt helyre kell hoznom valahogy. Bárhogy.
Arra tértem magamhoz, hogy Bella lélegzete elakad, szíve egy pillanatra fájdalmasan félredobbant.
Ijedted kaptam felé tekintetem.
Egyik keze görcsösen szorongatta az ablak szélét, másik kezét erősen mellkasához szorította, mintha szét akarna esni. 
Lábai megremegtek, a levegő szaggatottan tört fel tüdejéből. Remegett, akár a kocsonya.
Arca eltorzult a rá kiülő fájdalomtól. Könnyei hullani kezdtek.
Nem tudtam, hogy mi történik. Kétségbe esetten próbáltam döntésre jutni magammal.
Nem támadhatom le csak úgy, attól még rosszabb enne!- idegeskedtem magamban. - És a komoly baja van? Segítenem kell valahogy!
Aztán meghallottam gyönge suttogását:
- Nyugalom! – motyogta az orra alá. – Ki fogod bírni, eddig is sikerült! – könnyei még jobban megeredtek. Szavait kivehetetlenné formálva.
Nem bírtam tovább és tettem egy lépést a fák között, de ekkor megszólalt.
- Nem! – szólt hangosan. Egy pillanatra azt hittem, hogy észrevett. – Tudom, hogy életben van… nem halhatott meg... - hörögte akadozva. – Ő nem…-
 Ki fogom bírni!- tátogta, és lábai egyre jobban gyengültek.
Én pedig csak álltam ott, tehetetlenül. Mi történik?
- Nem!- kiáltott fel hirtelen, mire összerezzentem. – Él! Tudom, érzem! – zokogott fel ismét majd a másik kezét is mellkasára fonta. –És vissza fog jönni! – dülöngélt előre hátra. – Nem teheti ezt velem…- hallgatott el végül.
Mozdulni sem bírtam.
Mit tettem? Mit tettem Bellával?
A szörnyeteg felkacagott bennem és mind éhező vadállat tehetetlen prédáját marcangolni kezdett belülről.
Úgy éreztem, hogy én és a szörny eggyé váltunk. Mintha két rész újra egymásra találna…
Mert ő mindvégig a részem volt. Csak a szörnyeteggel voltam teljes.
Neki mocskosul tetszett, hogy Bella belebolondult a hiányomba…
Szörnyű volt kimondani, de ez volt az igazság:
Elvesztette az épp eszét.
És mindezt miért?
Mert én csak mentem a hülye fejem után, mit sem törődve a döntéseim következményeivel!
Legszívesebben elharaptam volna a saját torkom.
Bella mélyet sóhajtott és felemelte fejét.
- Gyerünk! Szedd össze magad. Mozdulj! –morogta majd a lépcső felé vette az irányt és eltűnt a szemem elől.
Hallottam, ahogy meg-megállva halad felfelé. Könnyei halkan koppantak a fa burkolaton.
Egy ajtó csapódás jelezte, hogy a szobájába ért.
Hallottam, ahogy az ágya csikorogva elmozdul, mikor Bella rároskad.
Aztán csak zokogott és zokogott, nekem pedig majd’ meg szakad érte a szívem.

De miért is nem megyek be hozzá?- szegeztem magamnak a kérdést.
A torkomban tomboló fájdalom rettenetes volt, de az irányítás még az enyém, így nem aggódtam.
Hirtelen valami furcsa szag csapta meg az orrom. Édes, mámorító, pont, mint… egy vámpír!
Rémület lett úrrá rajtam.
Már az ajtóban voltam, mikor az emeletről egy fülsiketítő, vérfagyasztó sikoltás rázta meg a házat.