2010. szeptember 6.
16. fejezet I rész
16. fejezet.
(Bella szemszöge)
Félve fordult meg, törzsét felém fordítva, de arcát nem
mutatta meg, pedig most mindent meg adtam volna érte, hogy láthassam azt.
Lehajtott fejjel
kémlelte a parkettát, egyedül gyönyörű, hosszú sötét haját láttam.
Nagy meglepetésemre hátrálni kezdett ameddig csak tudott, de
a fal megállította.
Néma csend ült ki a szobában.
És akkor hirtelen, bármiféle figyelmeztetés nélkül tört rám
a tudat: Itt van. Velem.
Elveszettnek hitt szívem hosszú idő után újra a helyén
éreztem dobogni. A lehető legnagyobb bánatomra...
Szúrt és égetett, pontosan úgy, mikor Télen a jéggé fagyott
testrészedbe újra forró, friss vér kezd lüktetni. Csak ezerszer rosszabb.
Nagyon fájt, szinte
alig kaptam levegőt, és még moccan sem bírtam. Pedig legszívesebben
elmenekültem volna az érzés elől.
Valami fátyolos izé eltakarta a szemem, és éreztem, hogy
valami nedves szépen lassan beborítja az arcom... Újra zokogtam.
De nem csak a mellkasomban tomboló fájdalomtól, amit
visszakapott szívem okozott. Sokkal inkább a határtalan, szinte már kínzó
boldogság miatt.
Nem bírtam tovább. Nem érdekelt többé, hogy mi ő.
Nem
érdekelt, hogy elhagyott. Nem érdekelt semmi, csak azt akartam, hogy végre
megölelhessem őt.
- Renesmee. – hangom még nekem is felismerhetetlen volt.
Hangomra felkapta a fejét, hatalmas hajzuhataga a vállára
esett és szinte éreztem az illatát.
Újra át kellett karolnom a mellkasom, hogy ne essek
darabokra.
Gyönyörű szív alakú arca volt a leggyönyörűbb és a legtökéletesebb
arc, amit valaha láttam. Még a lélegzetem is visszatért, épp annyi időre, hogy
újra elakadhasson.
Természetfelettien gyönyörű, vörös szemeivel a tekintetemet
kutatta. Reszketegen viszonoztam a pillantását, de félelem egy szemernyi sem
volt bennem.
Amint rátalált szemeimre azonnal beleakasztotta sajátját.
Ó, bár ne tette volna..!
Amióta Renesmee eltűnt, a látomásaim száma egyre csak
növekedett, de ha ez még nem lett volna elég, idegen, furcsa hangok is
gyötörnek.
Bárhová megyek, bármit csinálok, nem tudok elmenekülni
előlük.
Néha már úgy feldühödöm, hogy elkezdek kiáltozni. Persze rajtam kívül
ezt nem hallja senki, ezért mostanra már mindenki őrültnek néz Forksban.
Anyuék már mindent megpróbáltak. Orvos, pszichológus, még
egy ördögűzőt is felhívtak. Persze ez nekem nagyon nem tetszett. Bárkit hívtak
is ide, én addig ordítoztam és törtem-zúztam, amíg el nem tüntették innen. Hisz
ők nem érthették min megyek keresztül, hisz, hogy is érthették volna?
Ahogy telt az idő, én egyre jobban süllyedtem a kétségbeesés
sötét mocsara felé. Teljesen elzártam magam a külvilágtól, nem jártam az
iskolába, még az utcára sem tettem ki a lábam. Egy idő után már anyuékkal sem
beszéltem.
A látomásaim egy
idegen vámpír családról újra és újra előjöttek. Szinte már Órás
rendszerességgel. A hangok hol elhallgattak, hol újra beszéltek hozzám.
Kezdtem beleőrülni...talán bele is örültem,kitudja.
Mikor Renesmee szemeibe néztem, újra felkiáltottak bennem a
hangok. Rengetegen kezdtek ordítani a fejemben, így csak egy összefojt masszát
hallottam belőlük.
Lett volna időm megszokni már, de most még soha nem
tapasztalt intenzitással törtek fel bennem.
Nem tudtam mit tehetnék. Az irányítást már nagyon régen
elvesztettem a „képességeim” felett.
Most jobban szükségem lett volna Nessiere, mint
valaha...Újra kezdtem szétesni.
Nagy nehezen pislogtam kettőt csak, hogy jobban lássam
arcát.
Semmi mást nem tudtam kiolvasni szemeiből, csak a
megtestesült megdöbbenést.
A lehető legóvatosabban lépett egyet felég, aztán már csak
arra emlékszem, hogy a hírtelen rám törő fájdalomtól sikoltva esek össze.
---o---
Az ágya mellé térdelve vártam, hogy mikor fog magához térni
végre.
Alig hittem el, hogy bántottam Bellát. Milyen ostoba voltam!
Hiszen tudtam, hogyha nem kontrollálom a képességem, akkor bárkinek fájdalmat
okozok akár egy pillantásommal is.
Szinte már hobbimmá vált Bella bántása.
Mielőtt,-megjegyzem teljesen jogosan-, tovább
sanyargathattam volna magam, ébredezni kezdett.
Először a fejét kezdte el ide-oda dobálni, aztán zihálni
kezdett. Teljesen megrémített.
Hirtelen pattant fel és sikítani kezdett.
- Nem! Neee!
- Bella, Bella! –suhantam mellé az ágy másik oldalára.
Elkaptam a vállait és óvatosan megráztam. – Ss, minden rendben! Itt vagyok,
hallod?
Tenyerem alatt szinte tisztán éreztem Bella vérének
pulzálását.
A torkom égni kezdett, és egy alig hallható morgás tört fel
belőlem.
Egy pillanatra majdnem kicsúszott a kezemből az irányítás,
de aztán sikerült észhez térnem. Ne figyelj a vérre! Ne figyelj a vérre! Ne
figyelj a vérre!
Csak ügyelnem kell a kellő távolságtartásra, és akkor minden
rendben lesz. –hitegettem magam.
Elengedtem vállait és valamivel hátrébb húzódtam. Már ez a
távolság is fájt.
- Nem! – krákogta zokogva. –Semmi sincs rendben, Renesmee!
–hangja elcsuklott a tömérdek érzelemtől.
Épp szólni akartam, mikor olyasmit tett, amit nagyon nem
kellett volna.
Hatalmas erővel ugrott felém, karjait a nyakamba akasztotta,
lábait derekam köré fonta.
Mit sem sejtve hajtotta fejét vállamra.
Akaratlanul szippantottam mélyet a levegőbe...nagyon rossz
ötlet volt!
A szememet teljesen befedte a vörös köd. Semmit nem láttam,
semmit nem hallottam, és semmi más nem érdekelt, csakis Bella vére.
Csupasz nyakára néztem és úgy láttam kirajzolódni az összes
erét, mintha leheletvékony bőre ott sem lett volna.
Most már meg se próbáltam visszatartani, feltörni készülő
morgásomat. A szemeim éreztem, hogy elfeketednek, majd ami még sose történt,
befelé fordultak.
Most istenigazából megijedtem.
- Menj innét! – morogtam fel kétségbeesetten.
Cseppnyi finomság nélkül letéptem magamról Bellát és nagy nehezen
az ágyra dobtam, mire felsikított.
Még mindig nem láttam semmit, de továbbra is éreztem Bella
mézédes vérének száguldását bőre alatt.
A torkomra kaptam a kezem, mert már alig bírtam a kínzó
perzselést.
Fogalmam sincs honnan szedtem össze az erőt ahhoz, hogy újra
látva a külvilágot kiugorjak az ablakon és elrohanjak onnan.
Bejegyezte: Bella. dátum: hétfő, szeptember 06, 2010 5 megjegyzés
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)