CLICK HERE FOR BLOGGER TEMPLATES AND MYSPACE LAYOUTS »

A történetről :)

Te mit tennél, ha egyetlen ostoba éjszaka után az életed pokollá változna? Ha azért kellene bántanod a saját barátod ,hogy megmentsd az életét? Ha egy olyan világba csöppennél, ami még a legrosszabb rémálmod is felülmúlja?

Renesmee egy különös álom után zaklatottan riad fel az éjszaka közepén. De nincs egyedül. A számára gyermekkora óta oly kedves erdőből egy különös idegen figyeli őt.

A fiú teljesen megbabonázza a lányt. Éjfekete szemeit és márvány fehér bőrét sehogy se tudja kiverni a fejéből, hisz minden éjszaka visszatér hozzá.

Renesmee legkedvesebb barátnője, Bella sem ússza meg furcsaságok nélkül. Újonnan felfedezett képessége segítségével rájönnek, hogy Renesmeere egy vámpír vadászik. De miért? És mi köze van ehhez a furcsa fiúnak? Talán mégsem kellett volna minden éjszakát vele „tölteni”?

Hogy megvédje szeretteit, Renesmee mindent maga mögött hagy, és maga után csalogatja a vámpírt is...De mi van,ha ez mégsem olyan jó ötlet? Ezek után Renesmee élete már soha többé nem lehet ugyan olyan, mint ezelőtt. De akkor jön egy régi ismerős…

2010. szeptember 6.

16. fejezet I rész


16. fejezet.


(Bella szemszöge)

Félve fordult meg, törzsét felém fordítva, de arcát nem mutatta meg, pedig most mindent meg adtam volna érte, hogy láthassam azt.

 Lehajtott fejjel kémlelte a parkettát, egyedül gyönyörű, hosszú sötét haját láttam.

Nagy meglepetésemre hátrálni kezdett ameddig csak tudott, de a fal megállította.

Néma csend ült ki a szobában.
És akkor hirtelen, bármiféle figyelmeztetés nélkül tört rám a tudat: Itt van. Velem.

Elveszettnek hitt szívem hosszú idő után újra a helyén éreztem dobogni. A lehető legnagyobb bánatomra...

Szúrt és égetett, pontosan úgy, mikor Télen a jéggé fagyott testrészedbe újra forró, friss vér kezd lüktetni. Csak ezerszer rosszabb.

 Nagyon fájt, szinte alig kaptam levegőt, és még moccan sem bírtam. Pedig legszívesebben elmenekültem volna az érzés elől.

Valami fátyolos izé eltakarta a szemem, és éreztem, hogy valami nedves szépen lassan beborítja az arcom... Újra zokogtam.

De nem csak a mellkasomban tomboló fájdalomtól, amit visszakapott szívem okozott. Sokkal inkább a határtalan, szinte már kínzó boldogság miatt.

Nem bírtam tovább. Nem érdekelt többé, hogy mi ő.

Nem érdekelt, hogy elhagyott. Nem érdekelt semmi, csak azt akartam, hogy végre megölelhessem őt.
- Renesmee. – hangom még nekem is felismerhetetlen volt.

Hangomra felkapta a fejét, hatalmas hajzuhataga a vállára esett és szinte éreztem az illatát.

Újra át kellett karolnom a mellkasom, hogy ne essek darabokra.

Gyönyörű szív alakú arca volt a leggyönyörűbb és a legtökéletesebb arc, amit valaha láttam. Még a lélegzetem is visszatért, épp annyi időre, hogy újra elakadhasson.

Természetfelettien gyönyörű, vörös szemeivel a tekintetemet kutatta. Reszketegen viszonoztam a pillantását, de félelem egy szemernyi sem volt bennem.

Amint rátalált szemeimre azonnal beleakasztotta sajátját.
Ó, bár ne tette volna..!

Amióta Renesmee eltűnt, a látomásaim száma egyre csak növekedett, de ha ez még nem lett volna elég, idegen, furcsa hangok is gyötörnek.

Bárhová megyek, bármit csinálok, nem tudok elmenekülni előlük.

Néha már úgy feldühödöm, hogy elkezdek kiáltozni. Persze rajtam kívül ezt nem hallja senki, ezért mostanra már mindenki őrültnek néz Forksban.

Anyuék már mindent megpróbáltak. Orvos, pszichológus, még egy ördögűzőt is felhívtak. Persze ez nekem nagyon nem tetszett. Bárkit hívtak is ide, én addig ordítoztam és törtem-zúztam, amíg el nem tüntették innen. Hisz ők nem érthették min megyek keresztül, hisz, hogy is érthették volna?

Ahogy telt az idő, én egyre jobban süllyedtem a kétségbeesés sötét mocsara felé. Teljesen elzártam magam a külvilágtól, nem jártam az iskolába, még az utcára sem tettem ki a lábam. Egy idő után már anyuékkal sem beszéltem.

 A látomásaim egy idegen vámpír családról újra és újra előjöttek. Szinte már Órás rendszerességgel. A hangok hol elhallgattak, hol újra beszéltek hozzám.

Kezdtem beleőrülni...talán bele is örültem,kitudja.

Mikor Renesmee szemeibe néztem, újra felkiáltottak bennem a hangok. Rengetegen kezdtek ordítani a fejemben, így csak egy összefojt masszát hallottam belőlük.

Lett volna időm megszokni már, de most még soha nem tapasztalt intenzitással törtek fel bennem.
Nem tudtam mit tehetnék. Az irányítást már nagyon régen elvesztettem a „képességeim” felett.

Most jobban szükségem lett volna Nessiere, mint valaha...Újra kezdtem szétesni.
Nagy nehezen pislogtam kettőt csak, hogy jobban lássam arcát.

Semmi mást nem tudtam kiolvasni szemeiből, csak a megtestesült megdöbbenést.

A lehető legóvatosabban lépett egyet felég, aztán már csak arra emlékszem, hogy a hírtelen rám törő fájdalomtól sikoltva esek össze.
---o---
Az ágya mellé térdelve vártam, hogy mikor fog magához térni végre.

Alig hittem el, hogy bántottam Bellát. Milyen ostoba voltam! Hiszen tudtam, hogyha nem kontrollálom a képességem, akkor bárkinek fájdalmat okozok akár egy pillantásommal is.

Szinte már hobbimmá vált Bella bántása.
Mielőtt,-megjegyzem teljesen jogosan-, tovább sanyargathattam volna magam, ébredezni kezdett.
Először a fejét kezdte el ide-oda dobálni, aztán zihálni kezdett. Teljesen megrémített.

Hirtelen pattant fel és sikítani kezdett.

- Nem! Neee!

- Bella, Bella! –suhantam mellé az ágy másik oldalára. Elkaptam a vállait és óvatosan megráztam. – Ss, minden rendben! Itt vagyok, hallod?

Tenyerem alatt szinte tisztán éreztem Bella vérének pulzálását.

A torkom égni kezdett, és egy alig hallható morgás tört fel belőlem.

Egy pillanatra majdnem kicsúszott a kezemből az irányítás, de aztán sikerült észhez térnem. Ne figyelj a vérre! Ne figyelj a vérre! Ne figyelj a vérre!

Csak ügyelnem kell a kellő távolságtartásra, és akkor minden rendben lesz. –hitegettem magam.
Elengedtem vállait és valamivel hátrébb húzódtam. Már ez a távolság is fájt.

- Nem! – krákogta zokogva. –Semmi sincs rendben, Renesmee! –hangja elcsuklott a tömérdek érzelemtől.
Épp szólni akartam, mikor olyasmit tett, amit nagyon nem kellett volna.

Hatalmas erővel ugrott felém, karjait a nyakamba akasztotta, lábait derekam köré fonta.
Mit sem sejtve hajtotta fejét vállamra.

Akaratlanul szippantottam mélyet a levegőbe...nagyon rossz ötlet volt!

A szememet teljesen befedte a vörös köd. Semmit nem láttam, semmit nem hallottam, és semmi más nem érdekelt, csakis Bella vére.

Csupasz nyakára néztem és úgy láttam kirajzolódni az összes erét, mintha leheletvékony bőre ott sem lett volna.

Most már meg se próbáltam visszatartani, feltörni készülő morgásomat. A szemeim éreztem, hogy elfeketednek, majd ami még sose történt, befelé fordultak.

Most istenigazából megijedtem.
- Menj innét! – morogtam fel kétségbeesetten.

Cseppnyi finomság nélkül letéptem magamról Bellát és nagy nehezen az ágyra dobtam, mire felsikított.

Még mindig nem láttam semmit, de továbbra is éreztem Bella mézédes vérének száguldását bőre alatt.
A torkomra kaptam a kezem, mert már alig bírtam a kínzó perzselést.

Fogalmam sincs honnan szedtem össze az erőt ahhoz, hogy újra látva a külvilágot kiugorjak az ablakon és elrohanjak onnan.