6. fejezet.

Sziasztok cuncimókusaim :D Meghoztam a hatodik fejezetet. De csak azért írtam meg mert olyan drágák vagytok mostanában :') Remélem örűltök neki..*izgúúl* Hozzátenném, hogy vannak (és lesznek) benne olyan részek amiket a Breaking dawn-ból raktam bele. Addíg csűrtem-csavartam és változtattam amig olyan nem lett amilyennek szerettem volna. :) Tudom ,kicsit rövid lett, de nem futotta többre belőlem így kétezertíz negyedikhó huszonnyolcadikán hajnali fél egykor W.W Na én megyek aludni xD
Jó olvasást :)
Puszi:Bella.

6. fejezet.

Váratlan.Hihetetlen.

Sötétebb volt, mint hittem. És ha ez még nem lett volna elég minél beljebb haladtam, körülöttem a fák egyre sűrűbben sorakoztak. A kezeimmel tapogatózva haladtam, így nem ütköztem semminek.

Csak mentem, nem törődtem semmivel. A fatörzsek érdes felületétől már a kezeim tele voltak horzsolással. Már úgy egy húsz perce mehettem, mikor a körülöttem eddig sűrűn sorakozó fatömeg ritkulni kezdett majd teljesen eltűnt. Mivel így már a kezeimmel sem „láttam” úgy döntöttem megállok és várok. Lekuporodtam a hideg földre és a fejem a lábaim közé hajtottam majd átkulcsoltam kezeimmel.

Már nincs sok idő hátra. Talán már úton van a vadász… a gondolattól újra elkezdtem remegni, de nem féltem. Teljes szívemből vágytam a találkozásra. Életem utolsó pillanataiban az ő arcát akartam látni, hogy magammal vigyem a pokolba, hogy elátkozhassam, azért amit tett. A fájdalom újra betemetett mikor apámra gondoltam. Az arca jelent meg a szemem előtt. A meleg mosolya. Amikor szorosan átölelt, mikor azt mondta, hogy szeret. Az arca anya temetésén…

Hogy tehettem ezt vele? Hisz csak én voltam neki és én is elhagytam. Nem voltam ott vele, amikor szüksége lett volna rám. Talán ha nem megyek el, akkor még most is élne. Az egész az én hibám. Most először járta át a testemet teljes lényében az érzés, csak most jutott el a tudatomig. Ha otthon maradtam volna, akkor nem halt volna meg! Ha otthon maradtam volna…

Percekig nem fogtam fel, hogy a hörgő, akadozott hang belőlem jön. Én zokogtam. Úgy éreztem, most végre szabadjára engedhetek minden érzést, amit eddig elzárva tartottam magamban. Úgy zokogtam, mint még soha ezelőtt. A fájdalom elhatalmasodott rajtam. Már nem lehetett visszacsinálni.

Mikor a könnyeim és a zokogás csitulni kezdett úgy éreztem, hogy az érzéseim a könnyimmel együtt távoznak belőlem a már jól ismert semmit hagyva maguk után. Síri csend volt bennem,és körülöttem. Semmi nem maradt csak a szívem halk dobogása és a tüdőm lomha mozgása.

A telihold fényes ragyogással töltötte be a sötétséget. Mikor jobban szemügyre vettem a helyet ahol voltam megállapítottam, hogy egy hatalmas, kopár tisztás szélén kuporgok. Ezen egy másodpercig elcsodálkoztam, de ez az érzés nem tartott sokáig. Újra leváltotta az üresség.

Meddig még? Meddig várat engem, hisz már oly rég óta várja a halálom. De még időm se volt végigmondani a szavakat magamban máris egy halk neszezésre lette figyelmes. Egy pillanat alatt talpon voltam, de ennek meg is volt a következménye. Megszédültem. Pár másodpercbe telt mire újra visszanyertem az egyensúlyom. A lélegzetem felgyorsult, a tekintetemmel idegesen pásztáztam a körülöttem elterülő sötét erdőt. Egyszer csak megakadt a tekintetem a tisztás másik végén, ahol egy alak kezdett kirajzolódni…

Az idő mintha megfagyott volna körülöttünk. A percek teltek, de nem érzékeltem semmit. A nőstény sem mozdult.

A haja, akár az élénk tűz, ölelte körbe gyönyörű porcelánarcát. Az alakja hibátlan volt bár a ruhái egy kopottak voltak. Levegő remegve hagyta el a tüdőmet. Összeszedtem magam és tettem egy lépést felé majd kihúztam magam és tovább fürkésztem arcát.

Mintha egy ősi túlélő ösztön tört volna fel bennem és az sugallná, hogy fussak, amin gyorsan csak tudok, mert ha itt maradok, akkor a halál vár rám. Erre az érzésre magamban elmosolyodtam. Mostanra már az egész testem érzékelte a halál közeledtét.

Éreztem, hogy nem helyes hogy izgalmat és megkönnyebbülést érzek. A félelem nem akart jönni, de ennek most örültem. Hirtelen a hátam mögül egy erős fuvallat tört ki az erdőből meglibbente tűzvörös tincseit. Amire pislantottam már csak pár centi választotta el tőlem arcát. Talán azt várta, hogy hátra fogok hőkölni, mert az arcára az undor mellé meglepődés ült ki. A tekintetem mélyen az övébe fúrtam és próbáltam elfojtani a megdöbbenést, amit a szemei okoztak. Az írisze mélyvörös színben pompáztak. Óvatosan levegőt vettem, mert kezdtem szédülni. Az friss oxigén keveredett az Ő illatával. Megdöbbenésemre istenien édes aromája volt. Erre a gondolatra felfordult a gyomrom. biztos ez is besegít neki a vadászatban. Elszakítottam a tekintetem a szemiről és végignéztem hibátlan arcán ami ég gyönyörűbb volt mint gondoltam. Vörös ajkai gúnyos vigyorra húzódtak.

- Hát megvagy végre – mondta, a hangja olyan volt akár a legszebb csengettyűszó. – Renesmee.- tette hozzá. Gyönyörű hangját most undor torzította. A szavaitól bennem is fellobban az undor és a düh. Élesen kifújtam a levegőt egyenesen az arcába. Dallamos nevetésben tört ki.

- Bátor vagy, ez tetszik. Így élvezetesebb lesz megölnöm téged. - mondta vészjóslóan vigyorogva.

- Miért…?- suttogtam érdes hangon, de nem tudtam befejezi a mondatot. A hangom gyenge volt, ami bosszantott. Nem akartam, hogy gyávának tartson. Azt akartam kérdezni, hogy miért ölte meg apámat. Miért nem ölt meg engem mikor alkalma lett volna rá. A szavaimtól hátrahőkölt és hátrált pár lépést. A mosolya lehervadt és a szemei gyűlölettől szikráztak.

- Részletesen érdekel, Renesmee?- vetette oda.

Aprót bólintottam. A rubin szemei egy pillanatra elhomályosultak és egy árnyalatnyit elsötétültek majd újra visszatért beléjük a gyűlölet. Elfordult tőlem.

- Ezt vehetjük akár utolsó kívánságnak is. Talán még van rá időnk. Ó, milyen jószívű vagyok. - mondta félszegen, de láttam a szemében, hogy nem egészen csak rám koncentrál.. A holdat fürkészve kezdett beszél.

- A mi fajtánknak is vannak szabályai, és vannak, akik ügyelnek arra, hogy létezésünk titokban maradjon. Ők a Volturi. - mondta és szemei összeszűkültek. A hangja könnyed csevegő volt, mintha nem is hozzám beszélne. Kecsesen lekuporodott a földre és úgy folytatta.

- De ez téged nem érdekel. – mondta hideg hangon. - Már nincs sok időnk. – mondta hirtelen és a tájat fürkészte. – Pár hete Olaszországban vadásztam. Akkor még én sem tudtam a létezésükről.

A kelleténél jóval több embert öltem meg, csupán szórakozásból. És ha ez nem lett volna elég, veszélyesen közel kerültem a területükhöz.

Egyik éjjel megjelentek és majdnem végeztek velem. Sikerült meggyőznöm őket, hogy elmegyek innen és nem fogok olyan sokat táplálkozni. Beleegyeztek és továbbálltak.

Amilyen messzebb próbáltam jutni Volterrától. napokon át futottam és végül így kötöttem ki Forksba. - megállt egy pillanatra és undorodva rám vigyorgott. Az kezeim ökölbe szorultak a fájdalomtól. Ismét fojtogatni kezdte a torkom. – Nem volt semmi személyes az áldozataim kiválasztásában. Nem rögtön ide jöttem, hanem Seattle-be. Ott sajnos nem maradhattam sokáig, mert már kezdtem feltűnést kelteni.

Te is csak egy egyszerű préda voltál a szememben. – A szemet rám kapta. Ezernyi érzés kavargott bennük. – Akkor még nem tudtam, hogy a Cullenék védelme alatt állsz. - Sziszegte vicsorogva. Föl se foghatta, hogy menyit jelentett nekem amit elárult az előbb. Ők voltak azok. Az én hihetetlen vámpírjaim… Cullenék. Összeborzongtam. – Ezek után már nem akartalak futni hagyni. Meg akartalak ölni, bármi áron. Nem tetszett,hogy így palira vettek és bosszút akartam állni. Gyűlölöm a bukást. De sehogy sem tudtam a közeledbe férkőzni. Éjjel-nappal őrzött valaki. – Újra megdöbbentem. – Amikor már majdnem lemondtam rólad meghallottam, hogy elutazol ezzel szinte tálcán nyújtva magadat, de akkor még nem tudtam, hogy hova mész. Dühös lettem és eldöntöttem, hogy megölöm apád, így biztos nem gondolod majd meg magad.

Utána azonnal a nyomodba eredtem, de volt egy kis összetűzésem az egyik Cullennel. Hősködni kezdett, úgy tűnik, hogy nagyon nem tetszett neki, hogy rád vadászom. Rettegett, hogy bajod esik. Nem értettem, hogy mi okból félt egy olyan senkit, mint te.

Nagy nehezen sikerült leráznom magamról és egy tévútra vezettem majd egyenesen ide jöttem. - fejezte be és lehetetlenül gyorsan felpattan a földről. A sok információ kavargott a fejemben és elkezdett forogni a világ. A szemeim könnyesek lettek a sokktól és a meghatottságtól. Tévedtem, mikor azt hittem készen állok. Talán ha ezeket most nem mondja el, én kérem meg, hogy végezzem velem lassan és fájdalmasan, mert tudtam, hogy megérdemelnél. Milyen ostoba voltam!

Hirtelen felkapta a fejét és feszülten koncentrált valamire. Halkan mordult egyet. Hófehér fogai kilátszottak felhúzott ajkai alól.

- Sietnünk kell! Ránk találtak! –hadarta szinte félőrülten és elém lépett. Összerándultam a félelemtől. Egyáltalán nem álltam készen. Egész testemben remegni kezdtem, lélegzetem elakadt.

Az ajkai barátságos mosolyra húzódtak vörös tekintetét az enyémbe fúrta. Teljesen megbabonázott, egy pillanatra még a félelmem is elfelejtettem.

- Nem mondom, hogy nem fog fájni, drágám! – mondta tettetett szomorúsággal, de szemei szomjasan csillogtak.

Utolsó erőmből hátráltam egy lépést, de nem telt tőlem többre. A nőstény lelapult, mint egy igazi vadmacska, aki épp a prédát lesi. Morgott egyet. Minden összeomlott bennem. Lehunytam a szemem és türelmesen vártam.

A fájdalom meghökkentő volt.

Pontosan olyan – meghökkentett. Nem értettem, nem tudtam felfogni, mi történik.

Szakadás. Törés. Kín.

Nem kaptam levegőt, túl nagy volt a forróság a torkomban. A sötétség átvette a hatalmat, és elsodort a kín szenvedés hulláma.

Még több sötétség.

Hangokat hallottam amikor most kiabáltak, ahogy a fájdalom visszatért.

- Ne! Renesmee!!! – ordította egy angyali hang kétségbeesetten. – Victoria mit tettél?! – üvöltötte. A hangja most közelebb volt. - Emmett, Jasper!!

Aztán egy nagy csattanást és morgást hallottam majd egy éles sikolyt és csonttöréseket. Aztán semmit.

- Nem! Renesmee ne! Carlisle! – zokogta az angyali hang.

Az orromat füst szag csapta meg és valami édes, tömény illat. Nem értettem mi történik . Nem kaptam levegőt.

A sötétség egyre közelebb jött, egyre mélyebbre taszítva a semmibe.

A fájdalom most elmúlt. Nem éreztem semmit. Nem láttam és nem is hallottam. Ismét levegő jutott a tüdőmbe, kemény buborékként végigkarolva a torkom, fel és le.

- Maradj velem Renesmee! Hallasz? Maradj! Nem hagyhatsz el. Ne hagyd leállni a szíved!

Természetesen, akartam mondani neki. Természetesen nem hagyom leállni a szívem, bárki is vagy te.

- A gerince! Edward, döntened kell, különben belehal! – kiabálta egy másik gyönyörű hang.

Újra fájdalmat éreztem – csak egy meleg metszést. Levegő után kapkodtam. Ez nem lehet a menyország, itt túl sok a szenvedés. De akkor, hogy lehet, hogy angyalok hangját hallom?

- A morfium!

- Nem tudom, hogy…

- Carlisle, kérlek !!

Valami hideg hatolt a bőrömbe. Csak egy apró szúrás.

- Fiam, most! – suttogta a hang.

Pár pillanatig hallgattak. A háttértben kiabálásokat hallottam és a tűz recsegését.

- Már nem bírja sokáig! – kiáltott fel egy angyali női hang sírva.

Egy fagyos új fájdalom jegesen szúródott a nyakamba és a szívem fölé. Rosszat éreztem – automatikusan próbáltam megvédeni magam a fájdalomtól, de túl gyenge voltam.

Próbáltam érezni a szívem, megtalálni, de túlságosan elveszett a testemben. Nem éreztem dolgokat, amiket kellet volna, és semmi nem volt jó helyen. Pislogtam, és megtaláltam a szemeim. Láttam a fényt. Nem azt, amit kerestem, ez jobb volt a semminél. Egy erős lámpa fénye világított rám. Amíg a szemem próbált alkalmazkodni egy kristálytiszta hang suttogott: „ Renesmee.”

Kezek hajoltak fölém. Megdöbbentően ragyogtak- akár egy kristály - ahogy a lámpa fénye rájuk esett. Pár pillanatig gyönyörködtem benne, de aztán a fájdalom újra lecsapott.

A sötétség elárasztotta a szemeimet szilárdabban, mit előtte. Mint egy ostoba szemkötő, keményen és gyorsan. Nem csak a szemeimet, hanem magamat is megsemmisítő súly fedte be. Fárasztó volt küzdeni ellene. Tudtam, hogy sokkal egyszerűbb lenne, feladni. Engedni, hogy a sötétség lejjebb húzzon, lejjebb és lejjebb egy olyan helyre ahol nincs fájdalom, nincs kimerültség, nincs aggodalom és nincs félelem.

Ha csak magamért lett volna, nem lettem volna képes sokáig küzdeni. Csak egy ember voltam, nem többel, mit emberi erővel.

De ez nem csak rólam szólt.

Ha a könnyebb utat választom, akkor fájdalmat okozok Bellának. Elvesztem a lehetőséget arra, hogy magyarázatot szerezzek. És, hogy bosszút áljak apám haláláért.

Bella. Az életem és az övé már egy fonallá tekeredett. Ha elmenne, azt nem lennék képes túlélni. Ha én mennék el, ő sem élné túl, most már belátom. Annyiszor sebeztem már meg őt, hogy az már bűn. De ő mindig visszatért hozzám és tiszta szívéből szeretett, támogatott, mikor szükségem volt rá. Szinte olyan volt nekem , mint az anyám, aki egyben a legjobb barátom és a lélektársam is volt.

Ő szíve minden szeretetéből szeretett engem. Bármi őrültséget csináltam ő ott volt és kitartott mellettem. És most én következtem. Nem hagyom magára, ki fogok tartani, túlélni, elviselni a fájdalmat. Ha ez sikerül visszatérek hozzá és soha nem hagyom majd el őt.

Charlie. Sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy miattam halt meg. Szeretett, teljes szívéből. Anya halála után ő vigasztalt. Próbálta elfelejtetni velem a sok rosszat és a fájdalmat, de láttam rajta, hogy neki mindig is nagyobb szüksége van a szeretetre, de ezt már nem adhatom meg neki, soha…

És Ő. A gyilkos, a vámpír. Ő tette ezt velem, de nem azért gyűlöltem, mert majdnem elpusztított. Azért gyűlöltem, mert ő gyilkolta meg az utolsó embert, akihez a vér köt.

Bosszú. Bosszút akartam állni rajta. Azt akartam, hogy megfizessen mindazért, amit velem tett, tönkretéve a körülöttem lévők életét. Mindenkin bosszút fogok állni, aki valaha ártott nekem vagy annak, akit szeretek.

Túl akartam élni. De olyan sötét volt itt, hogy egyikőjük arcát sem láttam. Semmi nem tűnt valóságosnak. Ez megnehezítette, hogy ne adjam fel.

Próbáltam küzdeni a rám telepedő sötétség ellen, keresztül, majdnem önkéntelenül. Próbáltam felemelni. Csak ellenálltam. Nem engedtem, hogy teljesen összetörjön. Nem voltam Atlas, és a feketeség olyan volt, mint egy nehéz bolygó; nem bírtam támasztani. Csak annyit tehettem, hogy nem hagytam teljesen eltörölni magam.

Mindig emberi és gyenge voltam, az egyetlen dolog, amit mindig is képes voltam megtenni az, hogy nem adom fel. Kitartottam. Túléltem. A maradék erőmnek még elégnek kell lennie. Ki kell tartanom, amíg jön a segítség.

Egy hüvelyknyire távol tartottam magamtól a nemlétezés feketeségét.

Nem volt elég a távolság, de próbáltam kitartani továbbra is – nem elengedni, de mégis eltartani magamtól. Ahogy az idő tovább és tovább forgott, a sötétség egy nyolcad és egy tizenhatod hüvelyknyire ért. Nem volt semmi, amibe kapaszkodhatnék.

Bella, Charlie, a céljaim, a jövő, az oly nagy elszántságom… semmit nem tudtam magam elé képzelni.

Éreztem, hogy elcsúszom -nem volt már semmi, amiért kitartottam.

Nem! Túl kell ezt élnem. Bella számít rám.

És aztán, habár még mindig nem láttam semmit, hirtelen éreztem valamit.

Mint kísértet végtagokat, elképzeltem, hogy újra érzem a karjaimat. És aztán valami nagyot és nagyon-nagyon meleget éreztem, ahogy körém csavarodik.

Bella volt az. Sikerült újra felidéznem őt. A kevés melegség a kísértet kezeimben olyan valódinak tűnt. Közelebb ragadtam és most pontosan ott volt, ahol valaha a szívem volt. Erősen kapaszkodtam a kellemes emlékbe, hisz már csak ebbe kapaszkodhattam. Tudtam, hogy mind addig képes lennék harcolni a sötétséggel, amíg csak kell.

A melegség a szívem helyén egyre valósabbá vált, melegebbé és melegebbé. Forróbbá. A hőség olyan valós volt, hogy nehéz volt elhinni, hogy csak képzelem.

Forróbb.

Most már kellemetlen. Túl meleg. Még, még, még több forróság.

Mintha a hajsütő vas rossz végét markoltam volna meg – az automatikus válaszom az volt, hogy eldobjam a perzselő dolgot a kezeimből. De semmi nem volt a kezembe. A kezeim, nem voltak a mellkasomon. A kezeim halottan feküdtek valahol az oldalamon. A hőség bennem volt.

A forróság nőtt – erősödött és erősödött újra addig, amíg felülmúlt mindent, amit valaha is éreztem.

Egy kis ízelítő,és még valami..

Hát úgy döntöttem,hogy ha legalább nem tudom hozni az egész fejezetet legalább egy kis részletet kaptok belőle :) Remélem ez elég lesz ahhoz,hogy kíváncsian várjátok a következő fejit :) Már nem is vesződöm semmiféle komikéréssem, hiszen úgy sem írtok.Úgy döntöttem,hogy nem baj.Tehetetlen,dühös és csalódott voltam.Mégis arra jutottam,hogy nekem már az a tudat is elég,ha elolvassátok és gondolatban bíráltok. Azoktól akiktől rendszeresen kapok komikat, nektek szeretném e úton is megköszönni.Nagyon hálás vagyok nektek,csajok. :) Még egyszer szeretném leszögezni,hogy ez a dolog nem változtam azon,amit érzek az összes olvasóm iránt :)

Szeretlek titeket:Bella.

"..

Mikor a könnyeim és a zokogás csitulni kezdett úgy éreztem, hogy az érzéseim a könnyeimmel együtt távoznak belőlem a már jól ismert semmit hagyva maguk után. Síri csend volt bennem,és körülöttem. Semmi nem maradt csak a szívem halk dobogása és a tüdőm lomha mozgása.

A telihold fényes ragyogással töltötte be a sötétséget. Mikor jobban szemügyre vettem a helyet ahol voltam megállapítottam, hogy egy hatalmas, kopár tisztás szélén kuporgok. Ezen egy másodpercig elcsodálkoztam, de ez az érzés nem tartott sokáig. Újra leváltotta az üresség.

Meddig még? Meddig várat engem, hisz már oly rég óta várja a halálom. De még időm se volt végigmondani a szavakat magamban máris egy halk neszezésre lettem figyelmes. Egy pillanat alatt talpon voltam, de ennek meg is volt a következménye. Megszédültem. Pár másodpercbe telt mire újra visszanyertem az egyensúlyom. A lélegzetem felgyorsult, a tekintetemmel idegesen pásztáztam a körülöttem elterülő sötét erdőt. Egyszer csak megakadt a tekintetem a tisztás másik végén, ahol egy alak kezdett kirajzolódni…"

Figyelem emberek :D

Klérával úgy döntöttünk, hogy meghirdetünk egy közös Twilight témájú novellaíró pályázatot!

Úgy gondoltuk, kaptok egy témát, és 12 szót, aminek benne kell lennie.

Adatok a novelláról:

Téma: Alice és Jasper

Szavak, aminek benne kell lennie:
ultimátum, vágy, szerződés, angyal, címer, naplemente, idegesítő, bűvölet, extázis, emlék, látomás, könnycsepp,

Jelentkezési határidő: május 3 éjfél

Beadási határidő: június 12 éjfél.

Terjedelem: minimum 2 maximum 10 Word oldal. (minőségre menj, ne mennyiségre!)

Tipp: Times New Roman, betűméret 12.

Aki akar képet is küldhet a novellához.

Jelentkezni a klella@freemail.hu - n lehet ezen mind a ketten meg tudjuk nézni a beküldött munkákat.

Ha jelentkezni szeretnél, küldj egy e-mail-t a fent említett címre az írói neveddel legkésőbb 2010.05.03. 24⁰⁰-ig.

Ha ez megvan, írj egy remek novellát, amit szintén erre a címre küldj el nekünk legkésőbb 2010.06.12. 24⁰⁰ - ig.

Díjazás:

I hely.

II. hely

III. hely

Közönség díj.

Csinálni fogunk egy közös blogot amire az összes munka felkerül majd. Ott mindenki kedvére megnézheti őket és kommentálhat. A kommentek alapján hirdetjük majd ki a Közönség díjat is.

Ha van valami kérdésetek akkor nekem : gabb.y@freemail.hu és Klérának : twreka96@euromail.hu

lehet dobni egy mailt és mi válaszolunk.

Jelentkezésetek várjuk:

Bella és Kléra.

5. fejezet!

Meghoztam az ötödik fejezetet! Bocsánat a késésért. Nemsokára beindulnak az események ám ;)

Na nem akarok én itten hegyibeszédelni xD Olvassátok csak :) Remélem aki szeret egy kicsit is, ír komit.

Bella.

Ami mindent megváltoztat

A fájdalom elsöprő volt. Szinte hallottam, amikor a szívem ezer darabkára robban szét. Tudtam, hogy elveszítettem mindenkit, aki fontos volt nekem. Most Bella, nemsokára Charlie. Fájt, nagyon fájt. De ha nem teszek semmit, akkor mindketten meghalhatnak. Jobb így elhagyni őket, hogy tudom, biztonságban vannak és élnek. Elviselhetetlen lenne a tudat, hogy ők nincsenek.

Nem tudom, meddig lehettem az autóban. Az idő és a tér megszűnt létezni. Összeszedtem minden erőm, felemeltem a fejem a térdeimről és belenéztem a tükörbe. Alig ismertem magamra: A szemeim teljesen bevörösödtek és felduzzadtak. A szám kiszáradt, a hajam össze-vissza állt, de ez egy cseppet sem érdekelt. Hisz ki látja?

A szemem előtt újra Bella könnyes arca jelent meg. Vártam, hogy a fájdalom újra beterítsen, de semmi nem történt. Ürességet éreztem. Ahol nem is olyan rég a szívem volt, most egy vérző, lüktető, fekete lyuk tátongott. Minden emberi érzés kiürült belőlem hűvös kopárságot hagyva maga után, talán mindörökre.

A kötelesség lebegett a szemem előtt. Ezzel még tartozom a városnak és a családomnak...a volt családomnak.

Kitöröltem a szememből az utolsó könnycseppet aztán beindítottam a motort.

Charlie még biztos dolgozik, így van még időm hazamenni. Utána a reptérre megyek és megveszem a jegyem az első induló járatra, ami, ha Bella látomása nem csalt, Arizonába megy.

Gyorsan leparkoltam a ház előtt és a házba rontottam. Felszaladtam az emeletre és az egyik nagyobb válltáskámba bedobáltam pár szükséges dolgot. Kezemben a pénzel és az útlevéllel letrappoltam a földszintre, de ott megtorpantam. Hadjak Charlie-nak üzenetet? De hisz így is elég fájdalmas lesz neki..de nem érdekel. Legalább egy búcsú levelet hagynom kell neki. Odasiettem a fiókhoz és kihúztam belőle egy jegyzettömböt és egy tollat aztán írni kezdtem:

„Apu!

Nagyon sajnálom, de most el kell mennem. Rosszra fordult pár dolog, amit sürőgsen el kell intéznem. Szeretlek, mindennél jobban. Kérlek, ne aggódj miattam, én… rendben leszek!

Kérlek, könyörgöm, mond meg Bellának, hogy szeretem és, hogy sose fogom megbocsájtani magamnak azokat, amiket mondtam neki, de ezt kellett tennem!

Sose felejtelek el titeket és mindig szereti foglak! Annyira sajnálom, de tudom, hogy amit teszek az helyes! Bocsássatok meg!

Renesmee.”

A szívem helyén lévő luk újra lüktetni kezdett, de csak annyira, hogy tudassa, hogy ott van. Tudassa, hogy a helyén valami másnak kellene lennie. A lapot kitéptem a jegyzettömbből és az asztal közepére raktam aztán elindultam az ajtó felé.

A kocsi mellett állva, vetettem még egy utolsó pillantást a házra. A házra, amit most látok utoljára, ami az otthonom volt. Beleszippantottam a levegőbe, és mélyen magamba szívtam az utca ismerős illatát. A torkom egy pillanatra elszorult és az ajkaim megremegtem, de azonnal rendeztem a vonásaimat. Újra felvettem az érzéstelen hideg maszkot majd beszálltam az autóba és padlógázzal a reptér felé vettem az irányt.

Minden úgy történt, ahogy Bella mondta. Jacksonville-be szólt a jegyem.A gép egy óra múlva indul. Még azt az egy órát is kínszenvedés volt kibírni, úgy éreztem minden pillanatban, hogy el fogok késni és a vámpír újra lecsap valakire és ebbe kis híján belebolondultam.

A repülőn már mindenki aludt csak az én ülésem fölött égett a lámpa. Nem bírtam elaludni, de nem is akartam. Fölöslegesnek éreztem. Most az előttem álló feladatra kell koncentrálnom.

Egy dolgot nem értettem.

Bella látomásában egy vámpírnő vadászik rám és nem egy férfi. Nem értem mi folyik itt.

A vámpír, aki minden este eljön hozzám, nem azért jön, hogy megöljön, ebben majdhogynem biztos voltam. De a nőstény? Miért pont énrám vadászik? És mi köze ehhez a látogató vámpírnak?

A látomásban vitatkoznak egy másik vámpírral. Lehetséges, hogy ő az, akivel vitáztak? De ha ő az, akkor miért vesztek össze? Villámcsapásként ért a felismerés. - Oh! Istenem, hát persze!

Ledermedtem. A lélegzetem elállt. A szívem körvonalai újra derengeni kezdtek, megtelve félelemmel és valamiféle gyenge, hálás melegséggel.

A vámpír és azok a valakik miattam vesztek össze a nősténnyel. Mindent tisztán láttam. A férfi egész idő alatt engem védelmezett, védelmezett, nem vadászott rám. A vámpírnő vadászik rám. Ő a veszély. Már csak azt nem tudom mi okból…

Ha minden a tervek szerint halad, akkor holnapra legkésőbb két nap múlva rájön, hogy hol vagyok. De Bella azt mondta, valaki meg akarja majd állítani, és én tudom ki az a valaki. Az én titkos védelmező vámpírom.

Összerezzentem. Még életemben nem féltem ennyire.

Mi lesz most? Akármennyire is őrülten hangzik, nem akarom, hogy baja essék a védelmezőimnek miattam. Már így is túl sok embert belekevertem ebbe az ügybe. Ez egyedül rám és a nőre tartozik.

Nem sokkal később sikerült elaludnom. Szörnyű éjszakám volt. Egyik rémálom a másik után, de nem ez volt a legrosszabb…

Reggel, amikor rápillantottam a telefonom kijelzőjére 45 nem fogadott hívásom volt és 2 üzenetem. Miért? Miért teszik ezt velem? Miért nehezítik meg még jobban? Nem hittem volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Azt hittem egyszerűen kilépek az ajtón és mindent elfelejtek majd. Eljövök onnan és beteljesül a sorsom. De semmit sem felejtettem. Balgán azt hittem, hogy könnyű lesz elszakadnom tőlük. Aljas voltam és nyomorultul éreztem magam. Azok után, amit vele tettem, Bella még mindig aggódik értem és szeret. És Charlie… anya halála után csak én maradtam neki. Bármit csináltam ő mindig ott volt és szeretett. Erre én egyik napról a másikra eltűnök, otthagyom, egy szó nélkül azt sem tudja hová tűntem. Még el sem búcsúzhattam tőle.

A reggeli nap sugarai előbukkantak a felhők alól beszivárogva a repülő kis ablakán. Lehunytam a szemem és arcom a fény felé fordítottam. Sírni akartam, zokogni, de hiába, nem ment. Nem voltam képes könnyezni. Hát végül sikerült? Sikerült teljesen kiürülnöm és elveszítenem a szívem, a lelkem?

Hirtelen a telefonom halkan rezegni kezdett. Remegő kezekkel kivettem a zsebemből, hogy kinyomjam, de mikor megláttam, hogy újra Bella hív, nem ment. Pár másodpercig hezitáltam, majd mély levegőt vettem és a fülemhez emeltem a mobilt.

- Halló?- szóltam bele érdes hangon. Hiányzott már a hangja, persze tudtam, hogy ez nem jó így.

- Nessi? Oh, Nessie!- kiabálta zokogva.

- Bella…- leheltem. - Én… én úgy sajnálom, én..- hebegtem mire közbe vágott.

- Láttam, láttam, amikor elhatároztad, hogy elmész, de semmit sem tehettem!- sírta .- Van fogalmad róla mennyire féltem?- mondta fájdalmasan.- Tudod mit tettél?- kérdezte egy oktávval magasabb hangon. - A nő most már tudja, hogy hová tartasz! Valami idegen vámpírok üldözőbe vették ezért még jobban sürgeti az idő. A halálodra áhítozik. Már nem lehet megállítani. - suttogta elfúló hangon.

- Bella én.. nekem ezt meg kellet tennem. - motyogtam. –Értsd meg, nem bírtam volna elviselni, ha bajotok esik. Abba belepusztulnék. Engem ne félts. - mosolyodtam el. –Én már készen állok.

- Tudod mit tettél?- kérdezte újra, ismét zokogva. – Az egész hősködésed hiábavaló volt! Charlie tegnap este meghalt! Meggyilkolták.. – suttogta.

Teltek a percek, de az agyam nem akart reagálni a szavaira. A fülem csengett és a torkom kapart. Hallottam, hogy egy távoli hang kétségbeesetten a nevemen szólongat, de nem érdekelt. Amikor eljutott a tudatomig szavainak jelentése összeomlottam. Minden elhomályosult, a külvilágot csak tompán érzékeltem. Hát bekövetkezett, amitől rettegtem. Meghalt az, akit szerettem, az én hibámból. Mert nem voltam elég gyors.

A kezeim nem voltak elég erősek, hogy megtartsák a telefont így az kiesett a kezemből. Egész testemben remegtem.

Most már nem érdekel semmi. Csak egyet akartam. Belenézni annak a szörnyetegnek a szemeibe mielőtt meghalok. Ennyi. Semmi más. Meg akartam halni. Lassan és fájdalmasan, hogy ezerszer is megbánhassam, hogy megszülettem. De ekkor még nem tudtam, hogy ennél ezerszer rosszabb vár..

-

Már nagyjából ismertem Jacksonville-t ezért nem volt nehéz navigálódnom. Pát éve mikor még Reneé is élt ide jöttünk nyaralni. Még a mai napig nem tudom, hogy honnan szedtek össze annyi pénzt, ami elég volt az útra.

Abba a szállodába mentem, ahol régen megszálltunk. Megálltam előtte és lehunytam a szemem. Hagytam, hogy az emlékek savként marják végig az agyam és a testem.

A szálloda kicsi volt,de nagyon takaros. A falai fehér kövekkel voltak beterítve, amiről virágokkal teli erkélyek nyíltak.

Amikor beléptem az első amit megláttam egy öreg férfi volt. A recepciós asztal mögött ült,a fején egy öreg kopott szalmakalap volt,szájában egy hosszú szivart lóbált és egy újságot olvasott. Olyan nagypapás látszatott keltett. Nagy nehezen életre keltettem az arcom és a pult elé léptem.

- Jó reggelt. - köszöntem egy halvány mosoly kíséretében.

- Jó reggelt kisasszony, miben segíthetek. – kérdezte mély hangon. Kék szemeiből csak úgy áradt a melegség. Mikor elmosolyodott a ráncok elmélyültek a szeme körül, mégis fiatalabbnak tűnt.

- Egy szobát szeretnék egy személyre. – nyögtem ki. Mosolyogva bólintott majd egy kis szekrényhez lépett és kivett belőle egy kis kulcsot majd felém nyújtotta.

- Parancsoljon kedveském, első emelet, balra az utolsó ajtó. - mondta kedvesen, de aztán a szemeiben aggodalom csillant. Mit olvashatott le az arcomról?-Minden rendben?-kérdezte óvatosan.

-Igen uram. Köszönöm - bólintottam majd elindultam az emeletre.

A szoba kicsi volt, de otthonos. A falai krém színűek voltak. A bútorok és az ágytámla natúr fából készült. Az erkély előtt lévő hosszú, fehér függöny meglibben az enyhe szélben.

Most mit tegyek? A nőstény nappal úgy sem támadna. Ha lemegy a nap, megkönnyítem a dolgát és elmegyek a városból, keresek valami eldugott helyet, ahol nincsenek szemtanúk. Csak Ő és Én.

Kisétáltam az erkélyre. Lekuporodtam a földre és lehunytam a szemem. A nap sugarai égették a bőrömet. Elképesztően kellemes érzés volt. Megpróbáltam kizárni a fejemből minden zajt csak a gondolataimra koncentrálni. Elnyomhatott az álom, mert egyszer csak minden elsötétült.

Amikor felébredem már a nap lemenő félben volt. A sugara vörösre és lilára festették az eget, a felhők koszos vattaként keringtek az égen.

A gyomrom görcsbe rándult. Hát eljött az idő..

Visszasiettem a szobámba.Elővettem a mobilom és rendeltem egy taxit, amivel kimehetek a városból.

Amíg vártam, hogy megérkezzen összeszedtem a holmim és lesiettem az épület elé.

A levegő kezdett lehűlni, de még így is melegebb volt, mint Forksban. Azon gondolkodtam, hogy felhívjam-e Bellát búcsúzóul. Azok után, ahogy viselkedtem vele legalább bocsánatot kellene kérnem tőle, de mi van, ha így még nagyobb fájdalmat fog okozni a… a halálhírem. Nem! Nem szabad még jobban bántanom. Hisz ott van neki a képességének a tudata. Elég neki azt feldolgozni…

A taxi egészen kivitt a városhatárig ahová már a fények sem értek el. A sofőr gyanakodva méregetett mikor a kezébe nyomtam a pénzt és kiszálltam.

Mély levegőt vettem és szembefordultam a sötétséggel. Még hallottam, mikor az autó megfordul is visszaindul a város felé,de utána semmi. A nagy csend és a sötétség nyomasztó volt. A holdat vastag felhőréteg takarta, így elvéve tőlem az utolsó fényforrást. Miután a szemem viszonylag hozzászokott a Fényhez egy erdő kezdett kirajzolódni az autóúttól pár méterre.Elmosolyodtam. Ez tökéletes lesz. Itt nincsenek szemtanúk, csak a sötétség és mi.

Lassan elindultam az erdő felé. Elkezdtem remegni,de nem a félelemtől hanem a vágytól, hogy végre megpillanthassam apám gyilkosának arcát…

Na ez a durva.

Na emberek!Ilyet még senki nem látott,nem lát és nem is fog látni,ameddig a világ világ...

Lehet ennél mélyebbre süllyedni? Kétlem!

De azért én elröhögtem magam..

CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK!!!!

http://szupcsitvajlajt.blogspot.com/

Pájázati novellám

Na szóval.Ez egy pájázatra szánt novellám.Gondoltam,megosztom veletek. :) Az történettel vannak további elkébzeléseim.Ha tetszik nektek akkor majd ezt részletesen elmagyarázom :)
KOMIKAT szeretnék mindenkitől aki elolvasta.Ha nem,azt felkeresem és levadászom! xD
ui.:A friss is nemsokára érkezik. :)
Puszi:Bella.

KEZDETNEK HITT VÉG

-Renesmee Carlie Cullen ! Tíz perced van, hogy elkészülj, különben istenemre,hogy itt hagylak!- ordibálta valahonnan kintről Alice néni.

Mérgesen felmordultam. Alice mindig eltalálja a legjobb időpontot arra, hogy megkeserítse az életemet. Persze tudom,hogy jót akar,de akkor is. Nem tudják megérteni,hogy a szerelmemmel akarok lenni,legalább egy kicsit?Szeretem a családom,de néha annyira elviselhetetlenek..

Jacobra néztem, aki ott feküdt mellettem az ágyon. Szemlátomást mulattatta az arckifejezésem.

- Akarod,hogy kitekerjem a nénikéd kecses kis nyakát?- viccelődött,majd magára rántott.Nem válaszoltam. A bőre szinte égette az enyém. A szívem dörömbölt a mellkasomban. Ajkaival kínzó lassúsággal közelített felém. Forró, édes lehelete elkábított.

-Jake, csak jót akar. - hebegtem két csók között. - Mennem kell. - hadartam és villámgyorsan leugrottam róla. Ha esélyt adok neki, hogy újra megcsókoljon, nem hiszem, hogy képes lennék elmenni. Még fel sem fogta, hogy nem vagyok ott én már az ágynak háttal álltam és próbáltam lecsillapítani a vágyaimat iránta.Vettem pár mély levegőt majd megfordultam és rá néztem. Egy önelégült vigyorral találtam szembe magam. Mindig sikerül ezt kihoznia belőlem és ezt mindig nagyon élvezi.Felvágós!

De az „úgy-eltűnök-előled-hogy-észre-se-veszed” versenyt mindig én nyerem.

A gyorsaságomat még mindig nem szokta meg. Csak fél vámpír vagyok ugyan, de gyors.Bár az egy kicsit megnehezíti a helyzetet, hogy Jake meg vérfarkas, bár ő nem rendelkezik olyan reflexekkel, mint én. Ezt néha ki is használom.

A szekrényhez sétáltam. Ma egy szűk fekete farmer, egy fekete magas sarkú és egy fehér,- elől hátul mélyen kivágott-, blúz mellet döntöttem. Amíg a ruhákat válogattam végig éreztem a hátamon perzselő tekintetén. Ha most ránézek, és szembe találom magam tüzes parázsló szemeivel akkor nem hiszem,hogy kontrolálni tudom magam és ezt aztán végképp nem akarom. Jacobbal megígértük a szüleimnek, hogy az utolsó határt a testi kapcsolatunkban csak a nászéjszakán lépjük át, bár ezt könnyebb mondani, mint véghezvinni. Apának és Jakenek ebből sok vitája volt már.Apa még nem teljesen bízik benne. Amikor épp erről beszélgettünk Carlisle-al és Jacobal,apa meghallotta. Teljesen elvesztette a fejét és őrjöngeni kezdett. Még anyának és Jasper bácsinak így is nem kevés idejébe telt megnyugtatni. Aztán nagy megkönnyebbülésemre belenyugodott, hogy ha akarja, ha nem,mi Jacob Blackkel összetartozunk,és ezt a szent köteléket még ők sem vághatják el,hisz én vagyok Jacob bevésődése születésem óta. Két hét múlva pedig hivatalosan is összetartozunk majd. Örökké.

Amikor elkészültem odasétáltam szerelmemhez és nyomtam a homlokára egy puszit. Akaratosan az ajkaim után kapott, de incselkedve elhúzódtam tőle és rávigyorogtam. Hangosan összecsattintotta állkapcsát és morgott egyet. Ezt szándékosan figyelmen kívül hagytam.

- Nem tudom, mikor jövök. Tudod milyen Alice. Vigyázz magadra, és kérlek, ne hecceld Roset. Szeretnélek egészben az oltár előtt látni- kuncogtam. –Szeretlek. - mondtam végül és elsiettem az ajtó felé. Az ajtóba két erős kar elkapott és hátulról átölelt.

- Alá becsülsz te engem! Az én esetemben, amelyik kutya ugat, az harap is!- suttogta a nyakamba. Újra elöntött a forróság, de próbáltam a kint tajtékzó nénikémre gondolni, aki rám vár.

- Te meg ne becsüld alá a vámpírokat! De igazán tudhatnád már!- fenyegettem, de keménységemet némileg befolyásolta, hogy a hangom megcsuklott.

- Hmm. - búgta majd arrébb söpörte vörös haj zuhatagom és az ajkai lejjebb csúsztak a vállamra.

- Jake, Mennem kell. - szuszogtam majd megfordultam és a karomat a nyaka köré fontam. Ördögien mosolygott, ami dühített. Ha akartam, ha nem egyszerűen nem tudtam ellenállni neki, túl gyenge vagyok ahhoz.

- Tényleg? Hát a karjaid úgy látom, maradnának még. - incselkedett visszafojtott nevetéssel. Nagy nehezen eltávolodtam tőle. Zavaromban beharaptam az alsó ajkam és a szemébe néztem. Elszakadt a tekintetemtől és végignézett rajtam.

Mordult egyet és a karomnál fogva visszarántott.

- Biztos ebben akarsz menni?- préselte a szavakat összeszorított fogai keresztül. Olyan csábító, amikor féltékenykedik. Ilyenkor még jobban kívánom..

- Jake! Én csak a tiéd vagyok. - nyugtattam mosolyogva.

- De én akkor se szeretem ha…- durcáskodott. Olyan édes volt.

Kiszabadítottam a kezeimet a vasmarkok szorításából és átkaroltam a nyakát majd lágyan elkezdtem csókolgatni a meztelen vállát. Alig hallhatóan morrant egyet és felemelt. Nekem se kellet több. A lábaimmal átkaroltam a derekát és meg szorosabban öleltem a nyakát. Hevesen csókolni kezdtem. Éreztem, hogy egész testében remeg. A csókom akaratosabb volt, mint még soha. Ezt megérezte és pár ujjnyival eltolt magától.

- Nessie. Megígértük. - lihegte még mindig remegve és lehunyta a szemét.

- Nem érdekel!- mordultam fel és újra megcsókoltam. A szemei felpattantak és attól kezdve már ő sem tiltakozott.

Pár perc múlva egy zavart kuncogás zökkentett ki minket.

- Talán zavarok?- mondta és próbált mérges hangot megütni, de látszólag viccesnek találta, hogy milyen helyzetben toppant be. Biztos ezt is meglátta előre, mint mindent általában.

- Igen Alice, zavarsz. Menj el! Nem megyek sehova. - sziszegtem és még jobban rácsimpaszkodtam Jacobra aki a reakciómon felkuncogott.

Láttam, hogy elszakad a cérna.

- Na, azt próbált meg!- mondta nénikém dühösen és dobbantott egyet. - Kutya, azt akarod, hogy én szedjem le rólad?

- Hát megpróbálhatod kicsi vérszívó. - nevettet gúnyosan Jake és magához szorított. Aztán meg csak azt vettem észre, hogy Alice rángat a Cullen ház felé szerelmem pedig az ajtóban szitkozódik.

- Jól van na,megyek én magamtól is! - dörmögtem durcásan és visszapillantottam anyáék háza felé.

- Kicsim, hidd el, hogy én csak jót akarok. Ugye nem akarsz az esküvődön farmerben lenni?- dorgált meg.

- Sajnálom. - mondtam és bocsánat kérően néztem rá. Elmosolyodott.

- Egyáltalán lehet rád haragudni?- ölelt át.

- Na és nem gondoltad meg magad a ruhával kapcsolatban? Biztos nem fehéret szeretnél?- fintorgott miközben a Cullen ház felé futottunk.

- Nem, én nem hagyományosat szeretnék. Ez már biztos. Különlegesnek kell lennie. - biztosítottam.

- Hát jó, ahogy akarod. – sóhajtott csalódottan. Tudtam, hogy nénikém hajlamos arra, hogy addig duzzog, amíg ki nem engesztelem valamivel. Ekkor már a háztól csak pár méterre sétáltunk. Gyorsan kitaláltam mivel is engesztelhetném ki Alice-t.

- Segítenél nekem kiválasztani a ruhához a kiegészítőket, és a cipőt? Tanácstalan vagyok. –

Füllentettem. Rám nézett azzal az ennivaló mosolyával és a nyakamba ugrott.

- Igen,igen!Micsoda kérdés!- csilingelte Alice. Bármit megtettem volna az ő boldogságáért.

- Életmentő vagy. - mosolyogtam boldogan. - Rose néni pedig majd megcsinálja a hajam. - suttogtam a fülébe.

Pár másodpercig a semmibe meredt aztán rám nézett. Olyan volt mintha sírt volna.

- Gyönyörű leszel Renesmee. - suttogta meghatottan és megszorította a kezemet. - Mázlista az a kutya. - sóhajtotta lemondóan.

- Kérlek ne most.- szóltam rá. - Hiányzik anya és apa.Megjöttek már a vadászatból?Annyira hiányoztak,mintha már 300 éve elmentek volna,nem csak három!Ugye nem mondtátok el nekik,hogy náluk töltötte az éjszakákat Jake is?És anya is jön velünk?Mikor indulunk?Jaj már annyira várom!O,Alice!Nem láttad milyen ruhát fogunk választani?Biztos láttad.De jó is,ha nem tudom,legyen meglepetés!Istenem annyira várom már!-hadartam izgatottan.-Szeretlek Jacob Black!-kiabáltam a házunk felé nevetve. Félvámpírságomnak köszönhetően hallottam ahogy Jake felnevet és egy „énis szeretleket” kiabál.

Nénikémmel együtt nevettünk tovább.

-Nocsak!Az előbb még pokolba kívántad az egészet.-csilingelte.-Annyira örülök,hogy megtaláltad a boldogságot.Remélem boldog leszel a kor..Jacobbal.

Köszönöm,hogy mindenben támogattok és feltétel nélkül szerettek!Ez sokat jelent nekem Alice.Nem is tudom mi lenne velem nélkületek!-mondtam meghatottam.-Nagyon várom már,hogy Jake a férjem legyen és testileg lelkileg az övé legyek.-motyogtam csurig telve szerelemmel.

Elnézően rám mosolygott aztán ölelkezve beléptünk a Cullen villába.

A ház olyan gyönyörű volt mind mindig, hála Esmenek.Senki se hinné,hogy vámpírok lakják.

Alice-szel az oldalamon a nappaliba sétáltunk.Végignéztem a társaságon és megállapítottam,hogy Carlisle,Emmett ,Apa és Rose néni nincs itt.Amikor anyára néztem egyszerre elöntött a viszont látás öröme és a félelem.Ledermedtem.Szinte láthatatlanul megérintettem Alice karját és levetítettem neki a kérdésem:”Hol van apa?Ugye semmi baja Jake-nek?”

-Nyugi Nessie.-suttogta mosolyogva.Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt és a családom többi tagjához fordultam.

-Sziasztok.-mondtam mosolyogva majd anya kitárt karjaiba vetettem magam.Nevetve átölelt.

-Nessie,de őrülök,hogy újra látlak.Hiányoztál.-mondta még mindig ölelve.

-Ti is nekem anya.Apa hol van?-kérdeztem szenvtelenül.

-El kel intéznie pár dolgot.Nemsokára itt lesz.-mondta mosolyogva.

-Oké.Mikor indulunk?-kérdeztem izgatottan.

Azon mire észbe kaphattam volna már a levegőben voltam.Önkéntelenül felsikítottam.Amire földet értem addigra már mindenki nevetett rajtam.Megfordultam és a nevetéstől reszkető Emmettel találtam szembe magam.

-Na idefigyelj Emmett Cullen!-mondtam most már én is nevetve.

-Na mi van kislány?Ennyire eltompultál?-kacagott.

-Te ezt még nagyon megkeserülöd Em.-vigyorodtam el ravaszul.

-O,na ne mond.És mit csinálsz?Megkarmolsz?-incselkedett.

-Már el is felejtetted tegnap hogy lealáztalak bírkózásban nagymenő?-láttam rajta,hogy tudja.-Na ki is tompult el?-kérdeztem nevetve és rá kacsintottam.A háttérben a többiek visszafojtott kuncogását hallottam.Báttyuskám arcáról lehervadt a mosoly.

-Csak mázlid volt.Jazz elterelte a figyelmem.-mentegetőzött.Felhorkantam.

-Ahh hát persze.Akkor visszavágó!Most!-néztem farkas szemet a ravaszul vigyorgó Emmettel.-Jasper te itt maradsz.-kacsintottam rá.Nevetve bólintott és szerelme mellé lépett.

-Benne vagyok!Most nem lesz olyan könnyű dolgod kisasszony!-mondta majd morgott egy hatalmasat.Erre egy kecses nyelv nyújtással válaszoltam.Erre a többiek újra elnevették magukat.Már indultunk is volna a hátsó ajtó felé amikor anya aggódó hangja állított meg minket.

-Emmett,ugye tisztában vagy vele,hogy Nessie csak félig vámpír?És ha valami baja esik akkor Edward…-mondta nyugtalanul.

-Nyugi Bella!Szerintem inkább Emmett miatt kellene aggódni!-lépett anya mellé Alice nevetve.-És egyébként is,te nem mész semmi féle birkózásra Nessie.Vagy már nem emlékszel mit terveztünk?-szegezte nekem a kérdést.

-A francba!- morgolódtam - Nem lehetne..?-kezdtem volna könyörögni de Alice közbevágott.-Hogy is ne!Meg ne próbáld még egyszer eljátszani azt a műsort amit Edwardék háza előtt a kutyával!-pattogott mérgesen nénikém.Felsóhajtottam és dühösen összefontam a karjaimat.

-Jó-jó mennyünk.-léptem anya és Alice mellé.Emmett dühösen morgott majd kifelé vette az irányt.

-De aztán nehogy azt hidd,hogy megúszod kicsi lány!-morogta vészjóslóan.

-Aha.Majd meglátjuk ki húzza a rövidebbet Em!-szóltam utána.Ezen egyszerre nevettünk.Megrázta a fejét és kisuhant az ajtón.

-Mehetünk?-kérdezte anya.Bólintottam.

-Rose nem akar jönni?Hallgatózni kezdtem,de sehol sem hallottam a hangját.Kicsit elszomorodtam.Nagyon szerettem Rose-t is.Mindíg a lánya ként viselkedett velem.

-Tudod Nessie,Emmet és Rosalie most nagyon el lesznek foglalva.Nem hiszem,hogy most ráérne.-kuncogott Jasper.

-Oh értem.-vigyorodtam el.Hát igen.Ez egy olyan dolog ebben a családban ami már az első perctől kezdve nem okozott meglepetést.

-Hát akkor Sziasztok!Majd jövünk.-mondtam és anyával és nénikémmel az oldalamon kiléptem az ajtón.

Kikönyörögtem,hogy az én kocsimmal(amit nem olyan rég kaptam Apuéktól)mennyünk.Az én szemem fénye egy éjfekete Lamborghini Gallardo Nera.Imádtam azt a kocsit.

Természetesen én vezettem.Alice ült az anyós ülésen anya pedig hátul.

-Na és mi a cél?-kérdeztem izgatottan.

-Oregon,Portland. - mondta természetesen. Még jó, hogy most tankoltam..

Már több órája járkáltunk boltról boltra,de semmi.Kezdtem kétségbe esni.És egyre jobban hiányzott Jacob.Utáltam,ha nincs velem.

Talán mégis Rose-nak volt igaza és Rendelnem kellene valahonnan.Persze csak is kizárólag Franciaországból-Nem mintha lenne más választásom-talán még nem késtem el.

Miközben ezen rágtam magam egy újabb ruhákkal teli fogashoz léptem úgy a 25. boltban.Aztán megláttam:Ennél gyönyörűbb ruhával még az életemben nem találkoztam.

Vérvörös színű,hátul mélyen kivágott pántatlan ruha volt.Az elejét vörös rózsákká formált anyagok borították felfutva egészen a dekoltázsig.Combközépnél buggyosodó,a vörös alapon keszekusza mintázatban futottak különféle virágminták amiket néhány helyen-első ránézésre-rubin kövek borították.

Szemkápráztatóan gyönyörű volt.

-A-anya,Al-Alice ezt..-hebegtem szinte némán de máris melletem termettek.Kábultan a ruha felé mutogattam,de nem vettem le a szemem „életem szerelméről”.A szemem sarkából látta,hogy anya elmosojodik Alice pedig cseppet sem meglepett képet vág.

-Na végre.Be kell vallanom,hogy..igazad volt.Ennél tökéletesebb nem is lehetne.-mondta nénikém behódoltan.Aztán halkan nevetgélt valamin.

-Ez a ruha..nekem csak ez kell!-ujjongtam és leakasztottam a fogasról.Alice odaszökkent mellém és ruhástól átölelt.

-Meseszép.-mondta izgatottan.

Miután eleresztett anya lépett mellém.

-Ez fantasztikus Nessie,olyan..tökéletes leszel szivem.-mondta meghatottan.Némán sírt.-Nem akarom elhinni,hogy ez a nap is eljött.Az én kislányom.-rázta meg a fejét.

A ruha egy szempillantás alatt kiesett a kezemből és én máris Anya és Alice nyakában voltam.

-Szeretlek titeket!Nekem van a világon a legjobb családom!-mondtam és a szemem könnybe lábadt.Gondolotban ezt üzentem nekik:”Jajj ne már!Úgy csináltok mint a vénasszonyok!Komolyan mondom!Hahó,csak férjhez megyek..nem lesz belőlem..olyan..izé,hát tudjátok!Talán ti azok lettetek?Aztán levetítettem egy képet magamról amin épp a nyelvemet öltöm,célzásként”

Éreztem,hogy a fejem fölött összenéznek majd cilingelő nevetésben törnek ki.

-E-m-m-e-t-t!-ordibáltam a nappali közepén és úgy ugrándoztam,mint egy felturbózott gumilabda.-Itthon vagyok!Told csak le szépen a hátsódat!

Aztán meghallottam Em harsány nevetését valahonnan az emeletről.A következő pillanatban mögöttem termett és máris a vállán voltam.

-Tegyél le!-visítottam nevetve.Nem válaszolt,egyenesen a hátsó kert felé vette az irányt,de nem ált meg,egészen a folyópartig rohant velem.Hiába kapálóztam és karmoltam,semmi.Még akkor sem csinált semmit amikor beleharaptam a hátába.Ettől inkább még jobban mulatott rajtam.

Amikor megérkeztünk,lekapott a válláról és úgy tíz méterre elhajított.Még meg se vártam,hogy rendesen földet érjek már meg is pördültem és dühösen morgolodva felé kezdtem el rohanni. Amilyen erősen csak tudtam rá ugrottam és a földre tepertem.

Nem tudom meddig tartott a mi kis játékunk.Épp Emmett ált nyerésre amikor egyszerre lépteket hallotunk.Em egy másodperc töredékéig nem figyelt.Kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét kihúztam a lábaimat a teste alól és minden erőmet összeszedve elrugtam magamról egyenesen a tőlünk pár méterre lévő folyóba.Úgy robbant be a kemény teste a vízbe mintha egy ágyú dörrent volna.A vízsugár mindenfelé frőcskölt,egy kicsit engem is beborítva.

Életemben nem nevettem még úgy miközben Em-et néztem amint kimászik a folyóból megverten,csurom vizesen és szitkozódva.

-Győőztem!Jajj, Emmett ez óriási volt!Látnod kellett volna az arcod!Az minden pénzt megért!-mondtam két röhögőgörcs között a földön görnyedezve.

Egyszerre két nevetés társult az enyémhez.

-Nocsak-nocsak!Látod Edward,én megmondtam,hogy nincs miért aggódnod.Már megint Emmett tette le az arcát ilyen hangosan.Bár lehet,hogy az álla koppant hangosabban.Már megint alábecsülte Nessiet!Sose tanul.-nevetgélt Jacob.

-Hát Em, lásd be,ezt csúnyán beégted.Most aztán nagy csorba esett az egódon,mi? Mit vártál,hisz az én lányom!-kuncogott apa.

-Duguljatok el!-nézet rájuk gyilkos pillantással Emmett.

Apa,Jake!-kiabáltam és odarohantam hozzájuk majd szorosan apa jéghideg mellkasába bújtam.

-Nagyon hiányoztál.-mondtam megkönnyebbülve és mint egy kislány arcon pusziltam.Erre elnevette magát és ő is megcsókolta a homlokom.

-Te is nekem kicsim.-mondta mosolyogva majd eleresztett.Félve néztem fel az arcára ,de amikor csak boldogságot láttam rajta fellélegeztem.

Jacobra néztem,aki eddig a duzzogó Emmetten szórakozott.Mikor meglátta,hogy nézem azonnal felém fordult, és kivillantotta azt az ezer vattos vigyorát. A szemeiben türelmetlenéset láttam.Odaléptem elé és hozzábujtam,erre ő automatikusan a karjaiba zárt és szorosan tartott.A hirtelen forróságtól összeborzongtam.Nagyon jól esett Em és apa hideg teste után.

-Szia.-leheltem.Lehunytam a szemem.Mélyen magamba szívtam forró bőrének fantasztikus illatát.Azonnal melegség és nyugottság öntött el.

-Hiányoztál.-mormolta lágyan a hajamba.

-Hmmm.-dünnyögtem.Kicsit már fáradt voltam.Bár ezt nem mondtam még ki hangosan de Emmettel birkózni irtó fárasztó dolog.De ezt sose árulom el neki.Minek?Hogy még nagyobbra nőljön a már így is bazinagy egója?Na azt már nem.

Erre a gondolatomra apa mellettem kuncogni kezdett és azzal a féloldalas mosolyával rám kacsintott.

Erre én is elvigyorodtam. Pár pillanat múlva hangosan felnevetett.

-Azt tanácsolom fuss,ahogy csak bírsz kicsim!-mondta még hangosabban kacagva.

Jacob arcán teljes értetlenség ült ki.Én azt hiszem tudom mire céloz. Hangosan nyeltem egyet és Em-re néztem. A szemei lázasan csillogtam,a csak egy farmer volt rajta de az csurom víz.A szája arra az idegesítő kaján vigyorra húzódott.Egy szívdobbanásnyi ídő alatt megiramodott felém.Azonnal felvettem a nyúlcipőt és a hegyek felé vettem az irányt miután átugrottam a folyót.Hátra se néztem csak futottam.Jake kérdezett még valamit apámtól de már túl messze voltunk,nem értetem,hogy mit akar.Biztos valami vicceset mert apa felkacagott.A hátam mögött Emmett gyorsított a tempón így én is megszaporáztam a lépetimet.Valahogy nem akartam bevárni,és megkérdezni mit akar tenni.

-

-El sem hiszem,hogy holnap a feleségem leszel.-mondta áhitatos hangon Jacob.Még szorosaban hozzá bújtam.Épp a La Push-i tengerpart egyik szikláján ücsörögtünk.Szerettem itt lenni.Szinte úgy tekintettem rá mint a második otthonomra.

-Alig várom.-pusmogtam a nyakába majd belecsókoltam.

Megborzongott.-Én is.

-Szeretlek.-mondta folytott hangon.Az ajkaival az enyémet kereste.Lehunytam a szemem és elmosolyodtam.A csókja akaratos volt és türelmetlen.Hosszan csókolt.Mikor ajkaink elváltam egymástól mind a ketten ziháltunk.-Én is téged.-mondtam remegő hangon.Az ajkai az államra siklottak,majd le a torkomra egészen a vállamig.Amikor belecsókolt a nyakam alatt lévő gödröcskébe kéjesen felsóhajtottam és egy kicsit hátra vetettem a fejem.Egy szempillantásnyi idő alatt az ölében voltam.A lábaimat átkulcsoltam a háta mögött és szorosan hozzápréselődtem.Halkan felmordult és a csípőmnél fogva még szorosabban tartott.Újra megcsókolt.De ez a csók most más volt mint az eddigiek.Annyira vágyakozó volt,hogy szinte beleremegtem.A nyelveink utat törtek maguknak bejárva minden egyes cenimétert egymás szájában.A kezei a blúzom alá csúsztak ezzel egyidőben az én kezeim a hasán lefelé haladtak.Hirtelen felnyögött majd megáljt parancsolóan elhúzódott tőlem. De a szemei szikráztak.-Ne!-nyöszörögtem és még szorosabban tartottam karjaimmal.-Kérlek Jacob!-mondtam szinte ezsdeklő hangon.Beharaptam az alsó ajkam és a szemébe néztem.Hangosan felmorgott.

-Holnap.-sürte a szavakat a fogai közt.Vett pár mély levegőt majd nagy nehezen rám mosolygott.-Te el nem tudod kébzelni mennyire nehéz ellenálni neked.Szinte lehetetlen.De ezt az egy napot ki kell még bírnunk Nessie.-mondta nehézkessen.-Aztán a tiéd vagyok.

Fogcsikorgatva lekászálodtam róla és talpra áltam.Dühömben majdnem elsírtam magam.Az arcomba tódult a vér.Lesütötem a szemem,nem akartam a szemébe nézni.

-Már..nem akarsz e-engem ugye?Elég volt belőlem?-kérdeztem rémülten.Óvatosan rá emeltem a tekintetem.

Élesen beszívta a levegőt.A szemei felizzottak.Felpattant és elém lépett.A kezeivel erőszakosan felemelte az állam.Az egyik kezemet az ágyékára rakta.Elakadt a lélegzetem.A férfiassága keményen kidomborodását a nadrágján keresztül is tisztán éreztem .Az arcom szinte bordó lett.Újra beharaptam az alsó ajkam és lesütöttem a szemem.

-Méghogy elég?!Belepusztulok a vágyba minden egyes csókod,érintésed után.Minden másodpercben vágyom rád. Az én testemen szemmelátható jelei is vannak annak,amikor így megőrjítesz!Sosem lesz elég belőled ez a baj!Próbálom megőrizni a higgadtságom amikor veled vagyok,de napról napra nehezebb,szinte lehetetlen!Bele sem akarok godolni milenne ha pont akkor változok át amikor mi..-összerezzent.-De egyszerűen utálok nemet mondani !Nem bírok ellenálni neked..-nyögte.

Teljesen felizgatott lázas hangja.Újra elöntött a vágy.Ő is akar engem,ő is akar engem-zakatolta az agyam örömmámorban úszva.

Az ágyékán lévő kezemet megszorítottam.Hangosan felmordult de én nem áltam meg.A karommal átkaroltam a nyakát,a csípőmmel nekifeszültem csípőjének és elkezdtem mozgatni ide oda a testem.Riadtan kapott csípőm után és lefogta azokat.Úgy kapkodta a levegőt akár csak én.A szemei kiéhezettek voltak.

-Nem!-mondta nyugodságot erőltetve a hangjára de én nem hagytam magam.A kezeit a lábamra csúsztattam és a karjaiba ugrottam majd elkezdtem csókolni-nem tiltakozott,úgy tűnt feladta.Kicsit aljasnak éreztem magam.De ez most nem számított,hísz ő is akar engem.Belemosolyogtam vad csókunkba:Győztem.

Hirtelen éles csörrenéssel megszólalt a telefonom.Majdnem felsírtam.Ez nem lehet igaz!Jacob elhúzódott tőlem és láttam a szemén,hogy rájött majdnem mekkora hibát követett el. Finoman lerakott a földre és hátrébb lépett.

Kirángattam a zsebemből a telefont,meg se néztem,hogy ki hív.

-Hallo?-kérdeztem még mindig levegő után kapkodva.Alice kétségbeesett hangja visított a másik oldalon.

-Kérlek,könyörgök mond,hogy még nem!Renesmee mindent láttam!Mond,hogy még időben hívtalak és te..ti..-dadogta halálra rémülten.

Szóval akkor..tényleg megtörtént volna.Hát ez hihetetlen.Hirelen elöntött a düh.Nagyon vissza kellet fognom magam nehogy elkezdjek szitkozódni.

-Nem Alice,ne aggódj!-szűrtem a fogaimon keresztül.Jacobra néztem aki zavartan mosolygott rám.

-Oh,hál' istennek.-sóhajtotta.-Tudod te milyen közel voltál hozzá,hogy Edward meglássa a látomásom amin ti éppen ..-a hangján hallottam,hogy elborzad.-..a lehető legmeszebb futottam a háztól és még így sem vagyok teljesen biztos,hogy nem csípett-e el egy-egy képet.Jasper utánam akart jönni.Elkébzelheted..-hadarta idegesen.Pár másodpercig nem beszélt aztán megkönnyebülten felsóhajtott.-Azt hiszem semmi baj.Nem látok olyasmit,hogy Edward,Rose,Bella vagy Emmett szét akarná tépni a kutyát.-sziszegte.-Könyörgöm Nessie,gyere haza!Megígértétek!Ennyit még igazán kibírhatnátok ti ketten!Tudod,hogy apád és Jazz mennyire nem bíznak a kor..Jacobban.Azt hiszik hogy el fog hagyni miután..-elhalgatott.-neki adtad magad.-na,ezen a ponton már égtelenül dühös lettem.-Gyere haza!És lehetőleg a kutya nélkül!Kitudja mennyire tudja fékezni a fantáziáját.-mondta dühösen Alice.Tudta,hogy tiltakozni fogok ezért közbevágott.-Ne feledd kicsim,megígértétek.Ne bántsd meg őket azzal hogy,a hátuk mögött.. Nessie,kérlek!-könyörgött esdeklő hangon.Hirtelen elszégyeltem magam.Hisz az egész csak egy nap.Ennyit igazán kibírhatnék.Őnző vagy Renesmee!Önző,önző és érzéketlen!Rettenetes bűntudatom támadt.

-Sajnálom Alice.-motyogtam bocsánatkérően.-Indulok haza!

-Köszönöm.-sugta hálásan.-Siess kérlek!Azzal lerakta a telefon.

Szégyenkezve Jacobra néztem.A szemeiből csak szerelmet és együttérzést láttam amitől még undorítóbbnak éreztem magam.Idegesen harabdálni kezdtem az alsó ajkam.Odajött hozzám és szorosan átölelt.Éreztem,hogy már a teste is lehiggadt.

-Sajnálom.Utálom magam!Meg tudsz nekem bocsájtani?-kérdeztem rekedt hangon.

Felszisszent és még szorosabban ölelt magához.

-Én is ugyan olyan bűnös vagyok mind te.Lehetetlen neked ellenállni.Nincs nekem annyi önuralmam.- mosolyogva megcsóválta a fejét.Fura,eddig ezt én hittem magamról-Nincs mit megbocsájtani.

-Kösznöm.-mondtam hálásan és egy csókot leheltem ajkaira.-Mennem kell.-húztam el a szám.-Van egy kis zűr otthon.Alice tisztára kivan akadva mert látott minket..ühm hát szóval az a lényeg,hogy a látomásában elértem amit akartam..-mosolyodtam el zavartan.

Jacob hangosan felnevetett.-Milyen veszélyes kis szörnyeteg vagy te Renesmee Cullen!-kuncogta.-Ördögi.

A nyakához hajoltam és kiszimatoltama főverőerét.A vér sebes iramban puzált az ereiben.-Hmm,remélem nem bánod,ha ma megkóstolak kicsit?Egyszerűen isteni a véred illata.-mondtam mosolyogva.-Csak meg tudjak állni.-tettem hozzá majd nyeltem egy nagyot.

Felkuncogott.

Tudod,hogy bármikor szívesen látlak.-mondta majd megcsókolt.

-Ennek örülök.-mormoltam és visszacsókoltam.

Másnap reggel korán keltem.Annyira izgatott voltam,hogy szinte kipattantam az ágyból.Az első gondolatom Jacob volt.Vajon mit csinálhat most?Magamban felnevettem.Valószínüleg valahol a környéken az igazak álmát alussza.

Villám sebességgel felkaptam magamra egy farmert és egy pólót.Már majdnem a fürdőben voltam amikor Alice rontott be az ajtón mögötte Rosalie-val.

-Jó reggelt.-köszöntek kórusban fülig érő figyorral az arcukon.Nem bírtam ki,hogy ne mosolyogjak rájuk.

-Sziasztok.Odaléptem Rose-hoz és átöleltem.

-Jöttünk ébrezteni de úgy tűnik nem volt rá szükség.-mondta kedvesen Rose.Még mindíg ki lehetett hallani a hangján azt a gügyögő hangot amin kiskoromban beszélt velem.Neki még mindíg a kicsi Nessie voltam.

-Hát akkor egy-kettő irány a Cullen ház.Rendbe kell hoznom téged,Rose te közben elkezdhetnéd a haját.Oh,és a ruha is elkészült,el kell hoznunk.Majd talán szólok Esmenek.És még a kiegészítőket sem láttad!Istenem csak készüljünk el!Remélem Emmett megtanulta a szöveget.Olyan izgatott vagyok!-csilingelte izgatottan Alice.

Elnevettem magam.

Egy szempillantás alatt a villában voltunk.Alice azt mondta anya elment Jacobnak segíteni.Állítólag olyan ideges,hogy nem tud visszaváltozni ember alakba.Apa meg Port Angelesbe ment,valmit el kell intéznie.Esme elment a ruhámért,Em valahol a szöveget tanulta.Jajj istenem csak nehogy elnevesem magam az esküvő közepén. Ahogy Emmett-et ismerem ennek aggasztóan nagy az esélye.

-Kész már?-kérdeztem feszülten úgy huszadjára.Már másfél órája az „utolsó simításokat” végzik.

-Türelem,Nessie!-szólt rám haragosan Rose.Élesen kifújtam a levegőt.-Oké.-válaszoltam kelletlenül.

Akaratlanul a gyűrűmre néztem amit Jake től kaptam mikor megkérte a kezemet. Győnyörű volt. Egy egyszerű ezüst karikán egy hatalmas ragyogó gyémánt volt elhelyezve. Két oldalán ugyan olyan- de egy kicsit kisebb- drágakövekkel .Még pár berakás is volt körülötte.A köveket ezüst kapcsok tartották a helyükön.Szórakozottan forgattam a kis gyűrűt az ujjamon.Már csak egy óra.-próbáltam lehiggadni,de ezzel a mondattal épp az ellenkezőjét értem el.A szívem őrült sebességel verni kezdett,a gyomrom összerándult az aggodalomtól és az izgatottságtól.Jacob vajon még biztos a dolgában?Akar még?Összerezzentem.A kétség ami most lavinaként zuhant rám megrémített. Rémülten kaptam Alice és Rose karja után és azonnal levetítettem nekik a kétségeimet.Egy pillanatra összenéztem majd elkezdtek nevetni rajtam.Megsemmisítően néztem rájuk.

-Tudod kicsim,mi mind ugyan ezt éreztük az első esküvőnkön.Bella annyira ideges volt,hogy majdnem Vegas mellett döntött.-nevetgélt Rosalie és az arcomra rakta egyik kezét.-Én szegény Emmettet majdnem faképnél hagytam.-kuncogott.Látszott rajta,hogy igazat mond mert rettenetesen zavarban volt.

-Ez komoly?-kérdeztük majdnem egyszerre Alice-szel.Én Alicet néztem ő Rose-t aki pedig a padlót tanulmányozta.

Hirtelen kitört belőlem a nevetés.Feszülten és nyugtalanul.

-Uhh.Öhm..akkor legalább nem lógok ki a sorból.-köhécseltem.-Ez megnyugtató.-mondtam,de ennek ellenére lebigyeztettem az alsó ajkam.

- Mi mindig itt leszünk neked kicsim, ezt sose feledd. - mondta Alice egy kis szünet után.

Amikor végre készlettem elindultam kifelé a ruhámért de Alice szinte elém vetődött.

-Az ki van csukva drágám!Nem teheted ki innen a lábad amíg el nem jön az idelye.A ruhád itt van minden mással együtt.-korholt le szigórúan.Elfolytottam egy mosolyt.Ilyenkor egy harcias kisegér jut róla az eszembe.Megadóan feltartottam a kezem.

-Ahogy gondolja,de figyelmeztetem magukat,hogy keresni fognak.-mondtam pókerarcal.Erre elnevették magukat.

Amikor már teljesen kész voltam (mint idegileg, mint külsőleg), csak pár perc volt vissza. Egy nagyon ismerős, dübörgő szívdobogás rángatott ki a gondolataim közül. Valahol az ajtónál állt. Felvisítottam és az ajtó elé ugrottam, de nem nyitottam ki.

- Jacob! - leheltem megkönnyebbültem. - Hiányoztál.Minden rendben?

- Te is nekem szerelmem. - mondta boldogan. –Most,hogy itt vagyok,igen. Jaj, Quil fogd már be!Te egy akkora f..- csattant fel, de a mondat végét elharapta. -Mennem kell. Találkozunk az oltárnál. - mondta fojtott hangon. Mély levegőt vettem.

- Mindent megteszek, hogy oda érjek élve. - suttogtam,a hangom remegett az izgalomtól.

- Ott leszek, vigyázok rád. - mondta, a hangján hallottam, hogy elvigyorodott. Hmm.

- Várlak. - lehelte végül aztán a léptei távolodni kezdtek.

Alice rám mosolygott és kiment a szobából.Pár perc múlva Rose odalibegett mellém és egy csókot nyomott a homlokomra.Ilyedten kaptam el a karját.

-Ne menj!-mondtam rémülettől kitágult szemekkel.

- Most mennem kell. Amint meghallod, a zongora hangját indulj el. Edward mindjárt itt lesz. - mondta mosolyogva. - Ne felejts el levegőt venni, nem illik a ruhádhoz a lila. - viccelődött aztán már ott sem volt.

Pár másodpercel később apa lépett be a szobába.Nagyon elegáns volt.Még sose láttam öltönyben,bár Jaket sem.Sőt még egyik Cullen férfit sem.

-Készen állsz?-lépett mellég és az arcán izgatott,büszke mosoly játszadozott.

-Azt hiszem..nem.-mondtam elcsukló hangon. Halkan elnevettük magunkat majd szorosan a mellére vont.-Szeretlek,mindennél jobban és tudom,hogy helyesen cselekedtél.Bízom benned.Én csak azt akarom,hogy boldog légy,akárki is tesz téged azzá.-suttogta.

Pár másodpercig csönd volt aztán nevetve megszólalt: E l'agnello stupido il cane fortunato si innamora in un lupo.-mondta utánozhatatlan latin kiejtéssel.Elmosolyodtam.A latin az egyik kedvenc nyelvem közé tartozott.

-Kösz,apa!-mondtam gúnyosan de aztán én is elnevettem magam.Sikerült elterelne a figyelmem.

-„És a buta bárány beleszeret a mázlista farkasba.”-mormoltam.Kedves.Aztán mint egy végszóra lenn Rose elkedte játszani az esküvői indula első dallamit.A szívverésem kihagyott egy pillanatra és elfelejtettem,hogyan kell levegőt venni.Apa bíztatóan megszorította a kezem aztán kinyújtotta a karját.Remegve belecsimpaszkodtam.Egyáltalán nem éreztem magam vámpírnak,hanem inkább egy szívbeteg gyönge embernek.

Már a hátsó udvar kijáratánál lépkedtünk amikor mindenki szeme a távoli erdőre villant.Megfagyott a levegő.Halálosan megrémültem.Apa mellkasát egy mély hörgés hagyta el.Rémülten rá kaptam a tekintetem de mikor megláttam arcát torkomon akadtam a szavak.Sorra végignéztem mindenkin.Minden arc rémületet és megdöbbenést tükrözött.Jacobot hagytam utoljára.Épp engem figyelt.Az arca eltorzult a fájdalomtól.

Aztán egy langyos szellő hozzám is elhozta a viselkedésük okát.A szag félelmetesen ismerős volt.A tudatomba égett.Hát persze!

A Volturi.

Teljesen ledermedtem.Mit akarnak a családomtól?Ne,csak..csak ne..nem.

A vérfarkasok hirtelen eltűntek majd amilyen gyorsan vissza is jöttek immáron vérfarkas alakban.Mostanra már 12-en voltak.

-Alice?-sziszegte apa a fogain keresztül.Alice meggyötörten nézett rám majd vissza Edwardra és megrázta a fejét.

Már csak egy kilóméternyire voltak tőlünk.Sétáltak.

-NEM!NEM!EZT NEM TEHETIK!-üvöltötte Edward dühtől tajtékozva és még jobban magához ölelt.-Ölni jönnek,mindenkit el akarnak pusztítani.A francba!Hatalmas túlerőben vannak!-mondta rettegve.-Semmi esély….-mondta megtörten.

Jacob fülszagadtó vonyításába mindenki beleremegett.Rám kapta a tekintetét ami tele volt rettegéssel.

-Sajnálom,az egész az én hibám!-mondtam majd elkezdtem zokogni.-De talán ha önként feladom magam akkor titeket nem fognak bántani.-lélegeztem fel.Kitéptem magam apa szorításából.-Nincs más megoldás!-csattantam fel mikor többen is mellettem termettek.

-De igenis van.-mondta sürgetően Jasper.-Talán ha ez egyik vérfarkas elrejtene téged amíg mi megpróbáljuk meggyőzni őket..

-Igen,ez beválhat.-mondta lázasan Alice és Apa.

-Sam,kit javasolsz.-kérdezte apa sürgetően.Jake azonnal előre lépett és sóvárgóan nyújtózkodott felém.-Nem Jacob,neked itt kell segítened!Igen,Leah,megtennéd?-nézett a kis farkas irányába Edward.A farkas bólintott.

-Nem megyek sehova.-makacskodtam.

-Renesmee kérlek könyörgök most az egyszer hallgass ránk,mi biztonságban leszünk,most te vagy a célpont,el kell menned innen amíg el nem mennek!Kérlek kicsim.-ezsdeklett anya.

Leah felmordult majd mellém lépett.Intett a fejével,hogy üljek fel a hátára.Feladtam és felszáltam.Leah még elköszönni sem hagyott ídőt azonnal futni kedett velem.

**

Teltek az órák.Megállíthatatlanul és kegyetlenül.Kezdtem elveszíteni a józan eszemet.Már szinte nem tudtam rendesen gondolkodni.Csk sírtam és sírtam,Leah pedig tűrte.

Másnap reggel nem bírta tovább és átváltozott farkas alakba és megkérdezi mi folyik ott.

Percekig nem csinált semmit csak állt.Aztán fülsiketítően hangosan és keservesen felordított és a földre roskadt.Leblokkoltam.Ne!NE!NEM!

-Leah vigyél oda azonnal.-zokogtam.A hátára másztam.Elkezdett futni olyan gyorsan akár a villám.Amikor már csak pár kilóméterre voltunk a háztól leugrottam a hátáról és futni kezdtem.Halálra rémülten futottam.A könnyeim megállíthatatlanul folytam.A melkasomból hangos hörgés tört fel.

Hirtelen egy furcsa bűz csapta meg az orromat.Egy émelyítően édes szag.Akár a tömjén..

Amikor kiléptem a fák közül mintha valaki kihúzta volna a lábam alól a talajt.Eltűnt belőlem minden.Meg szűntem létezni.A fájdalomtól alig bírtam életben tartani magam.Körbepillantottam könny áztatta szemeimmel.

A kertben két óriási hamukupac hevert.Még füstölgött.A gyomrom felfordult és térdre rogytam és zokogni kezdtem.Csak akkor fogtam fel igazán mik azok a kupacok amikor az egy kupacból kilógott egy farkas első lábának maradványa.A fejem hátra vetettem és teli torokból felüvöltöttem.Azok a kupacok az egykori családom volt.Ez az én hibám!Elhagytam őket.Megkínozták,feldarabolták és elégették őket.Mindennek vége.Mintha én is darabokra estem volna.Fájdalom és szenvedés hullámai egymás után törtek rám több tonna súlyal.

Nem tudom meddig zokogtam ott a földön,de egyszerre csak mintha minden érzékemet elvágták volna.Nem bírtam sírni többet.Nem fájt semmi.Csak ürességet éreztem és mosolyogtam.

Odasétáltam a vérfarkas-kupachoz és a markomba vettem a hideg puha porbol és elkezdtem futni vele.

-A kedvenc helyünkre viszlek el szerelmem.-mondtam a kezemben lévő hamunak.A veszteség tudata elvette az eszem,kellemes üres térbe taszítva ahol nincs semmi féle érzelem.

Amikor megérkeztünk lelasítottam.A kopár kiszáradt fák közt fehér köd szált egyre lejjebb.Felsétáltam a táncparkettra és engedtem,hogy a könnyű szellő elfújja a kezemből a hamvakat.A hátam mögött egy varjú élesen felvisított.Csak most éreztem át teljesen ,hogy vége.

Vége mindennek.Vége az életemnek,az álmaimnak,a szerelmemnek.Semmi sem maradt amiért érdemes lenne tovább szenvedni.A Volturi biztos tárt karokkal vár majd.Amit én akkor kezdetnek hittem,végül a vég lett.Elmosolyodtam és a szálló hamu után néztem ami szépen lassan eltávolodott majd végül eltűnt.

VÉGE

Tudom-tudom!Baromi hosszú xoxo De remélem megérte elolvasnotok :)