7. és 8. fejezet.

Megírtam. Húhh őszintén megmondom nem volt egy leány álom. Lázasan itt gépeltem reggel nyolctól délután kettőig utána megnéztem a Forma-1-et pihentem és megint nekivetkőztem xD Hát durva volt, de nem bírtam abbahagyni, és igazából nem is akartam, úgy belelendültem. :D Jó olvasást! Remélem tetszeni fog nektek! :)     

Puszi.

Bella.

                 

7. fejezet- Ismeretlen érzések. A pokol.

Éreztem a lüktetést a tűz mögött, ahogy tombolt a mellkasomban, és rájöttem, hogy ismét megtaláltam a szívem épp időben, hogy azt kívánjam bár soha ne találtam volna meg. Épp időben, hogy azt kívánjam, inkább megragadnám a sötétséget, amíg még van rá lehetőségem. Fel akartam emelni a karjaim, hogy megragadjam és felnyissam a mellkasom, hogy kiszakíthassam belőle a szívem – bármit, csak hogy megszabaduljak a kíntól. De nem éreztem a karjaim, nem tudtam mozgatni egy eltűnt ujjamat sem.

A vámpírnő. Eltörte a gerincem. Összetörte a bordáimat. Az semmiség volt. Olyan volt,mint egy hideg vizes medencében úszni. Most inkább átélném, százszor. Száz törés. Elfogadnám és hálás lennék érte.

A tűz forróbban lángolt és sikoltani akartam. Könyörögni, hogy valaki öljön meg most, mielőtt még egy másodpercig is tovább élnék ebben a fájdalomban. De nem tudtam mozgatni az ajkaim. A súly még mindig jelen volt, összenyomott.

Rájöttem, hogy nem a sötétség nyomott el, hanem a testem. Olyan súlyos volt. A lángok alá temetett, amik most már kiáramlottak a szívemből, hihetetlen fájdalmat terjesztve a vállaimba és a hasamba, leforrázták a torkom, és nyaldosták az arcom.

Miért nem tudok mozogni? Miért nem tudok sikoltani? Ez nem volt része a történeteknek. Az elmém kibírhatatlanul tiszta volt – éles a vad fájdalomtól – és tudtam a választ majdnem olyan hamar, ahogy kigondoltam a kérdést.

A morfium.

Úgy tűnt, mintha millió halállal ezelőtt lett volna, mikor vitatkoztak rajta. Az két vámpír. Azt remélték, hogy elég mennyiségű fájdalom csillapító segít majd megküzdeni a fájdalommal? Rosszul hitték…

Úgy tűnt, mint egy borzalmas tréfa, ahogy teljesíteni akartam az akaratomat.

Ha nem tudok sikítani, hogyan kérhetném, hogy öljenek meg?

Csak meg akartam halni. Soha meg nem születni. A teljes létezésem nem volt képes felülmúlni ezt a fájdalmat. Egy szív dobbanással tovább sem értem meg élni.

Engedjetek meghalni, engedjetek meghalni, engedjetek meghalni.

 Miért ilyen gyötrő a kín? Még nem éltem át ehhez hasonlót, de a törések nem fájhatnak ennyire. Vagy talán ez a pokol, miben szenvedek? A tűz már az egész testemet beborítva égett. Lángjaival nyaldosva minden egyes porcikámat, kívül és belül. Mi történik velem? Mi ez az óriási fájdalom? Nem akarom..

De mégis miről beszélek? Hiszen ezt akartam! Fájdalmat, bűnhődést, poklot. Megérdemlem minden pillanatát a gyötrelemnek. Tönkretettem Bella életét, megöltem apám, mégis én panaszkodok?

Még több szenvedést érdemeltem. Talán sose alszik ki a tűz, mindörökre emlékeztetni fog tettemre. Örök kárhozat, szenvedés. Ezt érdemeltem...hisz nem vagyok más, mint egy lelketlen szörnyeteg.

 Nyugodtan és zavartalanul tartottam az arcom és szép lassan beletörődtem az örök kárhozatba.

Morfium és méreg együtt volt a szervezetemben. A gyógyszer okozta zsibbadtság teljesen jelentéktelen miközben a tűz - jól megérdemelten - égeti az ereimet. De nem gondoltam volna, hogy ez a javamra válhat. Így legalább némán bűnhődhettem, egy szó nélkül viselhettem tetteim következményét.

Egy soha véget nem érő űr volt minden. Csak a tüzes gyötrelem, és a hangtalan sikoltások kérték, hogy jöjjön a halál, pedig tudtam, soha nem jön. Semmi más, még idő sem volt. Olyan állandóvá tette, mintha nem lenne kezdet és nem lenne vég. Csak a fájdalom egy folytonos perce. Az egyetlen változás akkor jött, amikor hirtelen és lehetetlenül a fájdalmam kétszeresére nőtt. A testem alsó fele is, amit már a morfium előtt sem éreztem, hirtelen tűzben égett. Valami törött csigolya begyógyult – egyesítve a lángban perzselődő ujjaimmal.

A végtelen égés tovább folytatódott...

Ott lehettem másodpercek vagy napok óta, hetek vagy évek óta, de végül az idő ismét jelentett valamit.

Három dolog történt egyszerre, egymásból adódtak, így nem tudom, melyik volt az első: az idő újraindult, a morfium súlya eltűnt, és erősebb lettem.

Éreztem, hogy növekszik az uralmam a testem fölött, és ez a növekedés jelezte először az idő múlását. Tudtam, amikor képes voltam megrántani a lábujjaimat, és ökölbe szorítani a kezem. Tudtam, de nem mutattam. Habár a tűz nem csillapodott egy apró mértékben sem – elkezdtem kifejleszteni az élmény egy új befogadását, egy új érzékenységet felismerjem, elkülönítsem a bántó lángnyelveket, amik nyaldosták az ereim – felfedeztem, hogy tudok körülötte gondolkodni.

Emlékeztem, hogy miért nem akarok sikoltani. Emlékeztem az okra, hogy miért akartam elviselni ezt az elviselhetetlen kínt. Emlékeztem rá, habár most lehetetlennek tűnt, hogy van valami, ami megéri ezt a gyötrelmet.

Emlékeztem, hogy miért nem kellene sikoltanom. Emlékeztem az okra, hogy miért akartam elviselni ezt az elviselhetetlen kínt. Emlékeztem rá, habár most lehetetlennek tűnt, hogy van valami, ami megéri ezt a gyötrelmet.

Ez épp időben történt ahhoz, hogy kitartsak, amikor a súly elhagyta a testem. Bárki számára, aki figyelt engem, nem volt változás. De számomra, ahogy küzdöttem, hogy visszafojtsam a sikolyokat és bezárjam a testembe, olyan érzés volt, mintha egy cölöphöz lennék kötözve, miközben égek, mintha megragadnám az oszlopot, hogy a tűzben tartsam magam.

Épp elég erőm volt ahhoz, hogy mozdulatlannak tettessem magam, miközben elevenen elégtem.

A hallásom egyre tisztább és tisztább lett, és meg tudtam számolni a tomboló, dübörgő szívdobbanásaimat, hogy az időt mérjem velük.

Meg tudtam számolni az felszínes, ziháló lélegzeteimet.

És… meg tudtam számolni a halk, egyenletes lélegzeteket, amik valahonnan a közelemből jöttek. Teljesen megdöbbentem. Hát még itt vannak? Ez meg hogy lehet? Ez talán mégsem a pokol...de akkor mi történik velem? Összezavarodtam. Képtelenül, de mégis hálás voltam.

Aztán megint történt valami, ami teljesen letaglózott.

Halk lépéseket hallottam, éreztem, ahogy a levegő felkavarodik a nyíló ajtótól. Hol vagyok? Már nem vagyok az erdőben? És mégis mikor hoztak ide? Ennyire lefoglalt volna a fájdalom, hogy még azt sem vettem észre, mikor megmozdítottak? Ez lehetetlen…

A lépések közelebb jöttek, és nyomást éreztem a csuklómon.

-  Még mindig nincs változás?

- Nincs.

Egy gyengéd nyomás. Egy lélegzet a felperzselődött bőrömön.

- Már nem érzem a morfium illatát.

- Tudom.

- Renesmee? Hallasz?

Ez a hang.. Ez a hang zokogott a réten. Igen, ő volt az..

A hangja. Lehetetlenül gyönyörű volt. Bársonyos és meleg. De volt benne valami más érzelem is, amit nem tudtam hová rakni…

Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy ha kinyitom a szám, elveszítem – sikítanék, üvöltenék, vonaglanék és rángatóznék. Ha kinyitom a szemem, ha megrándítom az ujjam – bármilyen változás véget vetne a fegyelmemnek.

Renesmee? Renesmee, ki tudod nyitni a szemed? Meg tudod szorítani a kezem?

Éreztem a nyomást az ujjaimnál. Nehéz volt nem reagálni a fájdalmas hangjára, de bénult maradtam. Annyira furcsa érzés volt, mikor megérintett. Lágy, finom érintésétől, ha tehettem volna, megborzongok. Még mindig nem értettem, miért van velem. Mi lehet az ok, amiért végig velem voltak és megvédtek a nőstény vámpírtól. De hisz ők is vámpírok- nem szomjaznak a véremre? A rengeteg kérdés egyre csak halmozódott bennem. Talán, egyszer fel is tudom tenni nekik?

Pár másodpercig csend volt, aztán újra megszólalt:

- Talán… Carlisle, talán elkéstem. – a hangja tompa volt és elcsuklott az elkéstem szónál.

A reményem egy pillanatra megingott.

- Hallgasd a szívét Edward. Erősebb, mint az Emmetté volt. Soha nem hallottam még ilyen életerőset. Tökéletes lesz. - nyugtatta a másik angyali hang. Szóval Edwardnak hívják. Ódivatú mégis gyönyörű.

Igazam volt. Csendben maradtam, pedig hihetetlen késztetést éreztem arra, hogy megnyugtassam Őt. Nem értettem az érzéseimet. Ha ő szenvedett és is fájdalmat éreztem és… Mi van velem? Hiszen ő egy vámpír az istenért!

- És a – gerince?

- A sérülései nem voltak sokkal rosszabbak, mint Esme-é. A méreg majd meggyógyítja ahogy Esme-t is meggyógyítottam.

Miféle méregről beszél? Megmérgeztek? De… miért? Nem értem… és a méreg hogy tud meggyógyítani? Ez képtelenség…

 Nem értettem semmi és ez dühített.

- De olyan mozdulatlan. Biztos valamit rosszul csináltam.

- Vagy valamit jól, Edward. Fiam, megtettél mindent, amit én tettem volna, sőt még többet is. Nem vagyok benne biztos, hogy lett volna bennem annyi kitartás, hogy megmentsem. Ne vádold magad. Renesmee rendbe fog jönni.

Egy megtört suttogás.

 - Biztos szenved.

- Nem tudhatjuk. Olyan sok morfium volt a szervezetében. Nem tudhatjuk, ez milyen hatással van az érzéseire.

Egy bágyadt nyomást éreztem a könyökömnél. – Renesmee.. én. Renesmee, úgy sajnálom!

Szerettem volna válaszolni neki, de abból nem lett volna semmi jó. Nem tehetem, amíg van elég erőm, hogy mozdulatlan maradjak. Most már nem csak a büntetésem miatt maradtam mozdulatlan…

Nem akartam, hogy tudják, mennyire szenvedek. Egy furcsa, lehetetlen kötelék kezdett kialakulni köztem és köztük. De legfőképp Edward és köztem. A pokol nem is olyan elviselhetetlen, ha van melletted egy angyal. Esetemben egy vámpír-angyal.

Mindez alatt a gyötrő tűz még mindig égetett. De most akkora űr volt a fejemben. Egy hely, hogy eltűnődjek a beszélgetésükön, egy másik, hogy a történtekre emlékezzek. Egy másik, hogy a jövőbe tekintsek. És egy másik, ahol a végtelen szenvedés maradt.

De volt még egy hely.. Ezt az utolsó helyet Bella töltötte be.

Vajon hogy van. Biztos teljesen összeroskadt. Talán azt hiszi meghaltam.

Hogy teszem jóvá, amit vele tettem? Belerúgtam, megbántottam és elhagytam. Megbocsájthatatlan, amit vele tettem, de én mégis meg akarom próbálni. De vajon mikor láthatom újra? Annyira hiányzott már.

- Nem. Itt maradok. – suttogta Edward, válaszul egy meg nem hallott kérdésre. – Majd megoldják, hisz csak ketten vannak és tapasztalatlanok.

- És a Volturi? – kérdezte-, ha jól emlékszem- Carlisle.

- Ugyan apa, hisz ismered már őket. Van még időnk. Remélem - suttogta feszülten Edward.

Egy feszült csend következett. Mi lehet az a Volturi? Már a vámpírnő is említette őket. Erőltetem az agyam, hogy visszaemlékezzek a szavaira. Az emlékeimet mintha egy fátyol fedte volna be. Nagy nehezen sikerült:

„A mi fajtánknak is vannak szabályai, és vannak, akik ügyelnek arra, hogy létezésünk titokban maradjon. Ők a Volturi.”

Szóval ők valami királyi család féle? A vámpírok királyai.. Összeborzongtam. De mégis mit akarnak tőlük? Remélem nem lesz bajuk..

- Ez egy érdekes szituáció. – felelte a Carlisle nevű vámpír. – És én már azt hittem mindent láttam. Vajon mi lehet a céljuk, hogy elengedték őt?

Újabb csend.

- Azon tűnődöm vajon a lány..-egy halk morgás Edward felől. - khm.. Renesmee mit gondol majd- ki mellé áll.- tűnődött Carlisle.

Egy halk, feszült kuncogás. – Biztos vagyok benne, hogy meglep majd. Eddig is csak azt csinálta.

Ezen a mondaton eltűnődtem. Carlisle léptei újra eltávolodtak, én meg dühös voltam, hogy nem volt több magyarázat. Csak azért beszéltek ilyen titokzatosan, hogy idegesítsenek?

Visszatértem Edward lélegzeteinek számolásához, hogy mérjem az idő múlását.

8. fejezet- Új.

Tízezer- kilencszáz negyvenhárom lélegzettel később, más léptek susogtak be a szobába. Könnyedebbek. Ritmusosabbak.

Furcsa, hogy egy pillanat alatt felismertem a különbséget a léptek között, amit a mai nap előtt soha nem voltam képes hallani.

- Meddig még?- kérdezte Edward.

- Már nem tart sokáig. – felelte egy csilingelő, ismerős hang. Ezt a hangot is a réten hallottam utoljára. – Látod, milyen tisztává válik? Most már sokkal jobban látom őt? – Sóhajtott.

Ez meg mit jelent? Tisztán lát? Talán eddig valóban lángok takarták a testem? Vagy ez valami olyan dolog, amibe nem szeretnék belegondolni? Valami…valami természetfeletti? Hisz ezek után már semmi sem lehetetlen.

- Még mindig keserűen érzed magad?

- Igen, kösz, hogy felhoztad- morogta. - Te is lealázva éreznéd magad, ha rájönnél, hogy lebilincsel a saját természeted. A vámpírokat látom a legjobban, mert én is az vagy; oké látom az embereket, mert az voltam. De Renesmee nem vámpír, de már nem is ember. Ah!

Hogy mi? Mit mondott? Nem… biztos…biztos valamit félre értettem. Az nem lehet..

Nem ember… Nem ember...

- Összpontosíts, Alice. - szóval Alice a neve. Milyen szép…

- Rendben. Renesmeét már egy fokkal könnyebb látni. Percről percre könnyebb.

Egy hosszú pillanatig csend volt, aztán Edward sóhajtott. Ez új hang volt. boldogabb.

- Tényleg rendbe fog jönni.

- Hát persze, hogy rendbe jön.

- Nem voltál ennyire optimista két nappal ezelőtt.

- Nem láttam jól két nappal ezelőtt. De most, hogy már kezd megszabadulni a vak foltoktól, gyerekjáték.

- Összpontosítanál a kedvemért? Az órára- becsüld meg.

Alice sóhajtott. – Milyen türelmetlen. Adj egy percet-

Halk lélegzés.

- Köszönöm Alice!- a hangja élénkebb volt.

Meddig? Nem tudnák legalább kimondani értem? Túl sokat kérek? Még hány percig kell égnem? Tízezer? Húsz? Még egy nap – nyolcvanhatezer-négyszáz? Még annál is több?

- Káprázatos lesz.

Edward csendesen morgott. - Mindig is az volt. - Ezek a szavak megleptek. Melegséggel töltöttek el. Kedves tőle..

Alice felhorkant. - Tudod, hogy értem. Nézz csak rá.

Edward nem válaszolt, de Alice szavai reményt adtak, hogy talán mégsem hasonlítok egy rakás faszénre, mint aminek éreztem magam. Úgy tűnt, hogy mostanra egy rakás elszenesedett csonttömegre hasonlítok. A testem minden egyes sejtje hamuvá vált.

Hallottam Alice-t kilibegni a szobából. Hallottam az anyag suhogását, amint hozzádörgölőzik miközben mozgott. Hallottam a plafonról lógó lámpa csendes zümmögését. Hallottam, ahogy a bágyadt szél végigsöpri a ház oldalát. Mindent hallottam. Lent valaki baseballt nézett. A Mainers vezetett két körrel.

- Én megmondtam! – nevetett egy számomra ismeretlen hang, és egy hangos morgást feleletként.

- Ez nem ér! Alice,igaz? Csaltál! – dörmögte egy mély férfihang. Újabb csilingelő kacagás.

- Lehetnél szemfülesebb,Em!

Valaki felszisszent.

Továbbra is hallgattam, de csak a játékot hallottam. A baseball nem volt elég érdekes, hogy elterelje a figyelmem a fájdalomról, így Edward lélegzését hallgattam ismét, számolva a perceket.

Huszonegyezer-kilencszáztizenhét és fél perccel később, a fájdalom megváltozott.

A jó hír, hogy elkezdett elmúlni az ujjaimból és a lábujjaimból. Lassan múlt el, de legalább valami új történt. Ez az? A fájdalom elmúlik…

És a rossz hír. A tűz a torkomban nem olyan volt, mint azelőtt. Nem csak tűz volt, most már szomjazás is. Csontszáraz. Olyan szomjas. Tűzben égett és perzselte a szomjúság…

Még egy rossz hír. A tűz a szívemben egyre forróbb lett.

Hogy lehetséges ez?

A szívdobogásom már túl gyors, felgyorsult –a tűz egy tomboló sebességbe űzte a ritmusát.

-Carlisle!- hívta Edward. A hangja halk volt, de tiszta. Vajon meghallotta Carlise a hívását?

A tűz visszahúzódott a tenyeremről, derűsen, fájdalommentesen és hűvösen hagyva őket. De a szívem felé tartott, ami olyan forrón lángolt akár a nap, és tomboló, új sebességgel vert.

Carlise lépett be a szobába mellette egy másik személlyel. A lépéseik annyira jól elkülöníthetők voltak, hogy még azt is meg tudtam mondani, hogy Carlisle a jobb oldalon volt, egy lépéssel a másik vámpír előtt.

- Hallgassátok. – mondta nekik Edward.

A szobában a leghangosabb zaj az őrült szívem volt, ami a tűz ritmusára vert.

- Ah - mondta Carlisle - Majdnem vége.

Az enyhülés, amit a szavai hoztak, beárnyékolták a gyötrő fájdalmat a szívemben. A csuklóim szabadok voltak, és a bokáim is. A tűz teljesen megszűnt ott.

- Hamarosan. - értet egyet egy lágy női hang.

De ami ez után történt, váratlanul ért.

Egy éles, fájdalmas sikoltás tört meg a csendet lentől. Ezzel egy időben Edward felordított mellettem.

- Ne!!- sikította Alice majd felfelé kezdett rohanni.

- Mi történt? Edward? Alice, mit láttál? Kérdezte Carlisle rémülten.

- A Volturi. Mindenki! Idejönnek. Hiába minden… megölik Renesmeet és végeznek velünk is!- zokogta Alice.

- El kell mennünk! Azonnal! Ha mi elmegyünk, akkor talán minket vesznek majd üldözőbe. Talán el tudjuk terelni a figyelmüket.

- Nem hagyhatjuk magára!- hörögte Edward.

- Edward, nincs más választásunk!

- Mennyi időnk van még, Alice?- kérdezte egy női hang.

- Talán egy nap… ha nem sietnek.

- Esme, Jasper, Emmett! - szólt Carlisle. - Elmegyünk, még ma. Szedjétek össze a szükséges dolgokat!

- Ne. Nem! Nem! – fuldoklott Edward. – Carlisle, hát nem érted? Renesmee még újszülött lesz. Ha egyedül hagyjuk, akkor teljesen el fog vadulni. Embereket fog ölni! Nem lesz olyan mint mi.

- Edward, igaza van!- mondta Alice. – Így legalább életben marad. Majd ha elrendeződtek a dolgok visszajövünk érte és elmagyarázunk neki mindent.

Ez túl sok volt. Teljesen beleszédültem a hallotakba. A Volturi. Újszülött. Halál…

És…mi?Ne.Nem! Ugye ez csak egy vicc? Nem hagyhatnak itt! Nem hagyhatnak magamra! Nem tehetik. Mit gondolnak? Hogy ezek után csak úgy elmennek?

 Az ujjaim megrándultak – az inger végigfutott a tökéletes álcámon. A szoba elcsendesedett - kivéve a kalapácsütés szerű szívemet -, mind visszafojtották a lélegzetüket válaszul.

- Nem fogom kibírni. – lehelte remegő hangon Edward. Mintha sírt volna..

Meg akartam szólalni. Elmondani nekik, hogy bármit megtennék,hogy maradjanak. Bármit.

- Edward, te akarod elmondani neki? – suttogta Carlisle.

- Igen. Ennyivel tartozok neki.

- Rendben. Magatokra hagyunk titeket.

A léptek eltávolodtak. A szobában újra csak az én eszelősen gyors szívemet és Edward érdes lélegzését lehetett hallani.

A félelem teljesen beborított. Mit akarhat mondani? Nem akarom, hogy elmenjen! Nem akarom, hogy az a különös kötelék felbomoljon.

Pár pillanatig csend honolt,aztán megszólalt. A hangja nem árulkodott semmi pozitívról.

-Renesmee?Ha hallasz,figyelj rám, kérlek.

 Amikor ott a réten Victoria megtámadott, nagyon súlyosan megsebesültél. Már haldokoltál, mikor odaértünk. Nem volt más választásom. Meg kellett, hogy harapjalak. Én.. annyira sajnálom. Nem akartalak elveszíteni!- a hangja fájdalmas volt, meggyötört. Pár pillanatig csend uralkodott. Megdöbbentem. Megharapott volna?- Carlisleal azt reméltük, a mérgem elég lesz ahhoz, hogy meggyógyítson.

De tudnod kell valamit. Ennek ára volt. Ez után már nem élheted ugyanazt az életet, amit eddig. Semmi nem lesz már ugyan olyan. Vámpír lettél. Egy újszülött. – A lélegzetem elakadt. A sokk első fagyott pillanatában az agyam leblokkolt. Ezért volt a fájdalom? Ezért hoztak ide? Ezért figyeltek meg heteken keresztül? Ezért? Nem akartam elhinni, amit mond. Ugye ez csak egy álom? Fel akarok ébredni! Ez nem lehetséges.

- Kérlek, most nagyon figyelj rám. Vámpír lettél. Teljesen máshogy fogod látni majd a világot. A látásod,a hallásod, az érzékeid..minden tökéletesen kifinomult lesz. Gyorsabb leszel majd, mind valaha. De a külsőd is megváltozott…Gyönyörű lettél. – a hangján hallottam, hogy elmosolyodik, de még mindig remeg. – Lesznek olyan dolgok, amiket majd saját magadnak kell megtapasztalnod. Elsőre nagyon furcsa lesz. Talán rémisztő.  

Egy másodpercig újra csend volt. De ez a csend most az összes eddiginél feszültebb

- Szeretnélek megkérni valamire. Nem is, inkább vedd ezt tanácsnak. Persze ez nem azt jeleni, hogy ezt kell majd tenned, de hidd el így jobb lesz a léted… elviselhetőbb, bár sokkal nehezebb.

Jaj, bökd már ki az istenért!- akartam mondani.

A táplálkozás..Tudnod kell, hogy mi nem a megszokott módon vadászunk. Mi nem ölünk embert. Carlisle jött rá arra, hogy más módon is lehet élni a magunk fajtáknak. Azóta csak állatok vérén élünk.

Azt szeretném, hogy próbáld meg te is ezt az életformát. Könyörgöm, ne légy szörnyeteg. Te sem akarsz emberi életeket kioltani? Ugye nem?-

Hát persze, hogy nem. Micsoda ostobaság. 

– Most el kell, hogy menjünk egy időre. - a hangja újra megremegett. – Veszélyben vagy. Mindannyian abban vagyunk. A családom és én eltereljük őket tőled. Akkor biztonságban leszel majd. Senki sem fog bántani. Esküszöm. – suttogta, de inkább magához beszélt. – Ha ennek az egésznek vége azonnal visszajövök érted és mindent részletesen elmagyarázok. De kérlek, fontold meg, amit mondtam. Ne légy szörnyeteg.

Újra csend volt.

Egy halk sóhajtás. Edward áthelyezte a testsúlyát és felállt.

- Viszlát, Renesmee. – suttogta és egy apró csókot lehelt homlokomra. Pár másodpercig ott tartotta ajkait, aztán eltűnt. Síri csend uralkodott körülöttem. Mindenki elment, csak én maradtam.

A szörnyű valóság letaglózott: Egyedül maradtam.

De nem volt sok időm ezen rágódni.

Egyszer csak-oh!

A szívem felgyorsult, dobogott, akár a helikopter légcsavarja, a hang akár egy hosszantartó üzenet; olyan érzés volt, mintha szét akarná őrölni a bordáimat. A tűz fellángolt a mellkasom közepén, kiszívva a lángok utolsó maradványait a testem többi részéből, üzemanyagként az eddigi legperzselőbb lángoláshoz. A fájdalom elég volt, hogy elbódítson, hogy keresztültörjem a cölöp vasmarkolását. A hátam ívben hátrafeszült, meghajolt mintha a tűz a szívemnél fogva felfelé szippantana.

Nem engedtem, hogy a testem többi része is kilépjen a sorból, amint a felsőtestem visszaesett az asztalra.

Csatává vált bennem – a vergődő szívem versenyzett a támadó tűzzel. Mindketten veszítettek. A tűz halálra volt ítélve, elemésztett mindent, ami éghető volt; a szívem az utolsó dobbanása felé vágtatott.

A tűz összehúzódott, végül egy elviselhetetlen rohamban az egyetlen megmaradt emberi szervre összpontosult. A roham volt a válasz a mély, üres puffanásra. A szívem megingott kétszer, és csendesen dobbant még egyet utoljára. Csend volt. Semmi lélegzés. Még az enyém sem.

Egy percig csak a fájdalom hiányát fogtam fel.

Aztán kinyitottam a szemem és csodálkozva bámultam magam elé.