9. fejezet

Meghoztam a 9. fejit :D Remélem nem haragszoktok a sok késés miatt, ugye nem? :)

Kellemes olvasást.

Bella.

9. fejezet.

Ébredés

Minden olyan tiszta volt.

Éles, határozott.

A magasban ragyogó fény, még mindig vakítóan fényes volt, és mégis tisztán láttam a

Villanykörtében izzó szálakat. A szivárvány összes színét láttam a fehér fényben, és a színskála

szélén egy nyolcadik színt is, aminek nem tudtam a nevét.

A lámpa mögött, megkülönböztettem a sötét fából készült plafon minden egyes rostját.

Előtte, láttam minden egyes porszemet a levegőben, határozottan és jól elkülöníthetően

láttam azt a részüket, amit beborított a fény, és azt is, amit nem.

A por annyira gyönyörű volt, hogy döbbentem lélegeztem; a levegő végigsüvített a torkomon,

örvényként beszippantva a porszemeket. Rossz érzés volt. Elgondolkodtam és rájöttem, hogy

a probléma az volt, hogy ez a cselekedetem nem hozott enyhülést. Nem volt szükségem

levegőre. A tüdőm nem várt rá. Közömbösen reagált a beáramlásra. Nem volt szükségem a

levegőre, de szerettem. Érezhettem benne a szobát magam körül – éreztem a pompás

porszemek ízét; éreztem, ahogy az állott levegő összekeveredik az ajtón beáramló hűs

levegővel. Éreztem valamit a távolban. Valami meleg és kívánatos illatát.

Az illattól szárazon égett a torkom, akár a méreg égetésének bágyadt visszhangja, habár az

illatot megfertőzte egy csipetnyi klór és ammónia. És mindenekfelett, éreztem egy majdnem

Méz-orgona- napfény-ízű illatot, ami a legközelebbi-de mégis távoli- illat volt.

Mélyet szippantottam a levegőbe, és meghökkenésemre ezernyi illat keringett felém.

Fahéj, jácint, körte, tengervíz, kelő kenyér, fenyő, vanília, bőr, alma, moha, levendula, csokoládé…egy tucat összehasonlítást végeztem a fejemben, de egyik sem illett bele igazán. Olyan édes és kellemes volt.

Hallottam egy bágyadt, puffanó ritmust, és egy üvöltő hangot erre az ütemre.

Rap zene? Mintha egy autó húzott volna el lehúzott ablakkal.

Talán egy autópályát hallok? Nem, az nem… mit is mondott Edward?  A látásod, a hallásod, az érzékeid..minden tökéletesen kifinomult lesz.

Már értem. Szóval akkor igazat beszélt….Vámpírrá tett?

Hirtelen valami éles kaparászást hallottam. Mint korábban, amikor elrejtettem a fájdalmat, a testem megmerevedett a meglepetéstől. Hát mégse vagyok egyedül?

A sokk első pillanata után a testem úgy reagált a hangra, ami még inkább sokkolt.

Levegő szabadult ki a torkomból, dühösen, keresztül az összezárt fogaimon, mély, fenyegető

hangon, mintha csak egy csapat méh zümmögne. Mielőtt a hang elhalt volna, az izmaim

megfeszültek és összerándultak. Felpattantam, olyan gyorsan

fordulva, hogy a szobának kivehetetlen homállyá kellett volna összemosódnia, de ez mégsem

történt meg. Minden porszemet láttam, minden szálkát a faborítású falakon, minden

megbomlott cérnaszálat mikroszkopikus méretekben, ahogy a szemem tovább vándorolt.

Aztán ott találtam magam védekezőn a falhoz lapulva úgy egy-tizenhatod másodperccel

később. Már megértettem mi döbbentett meg, és túlreagáltam.

Egy erősebb széllökés nekifújt egy száraz faágat az ablaknak.

Ha nem lettem volna úgy letaglózva attól, ami elém tárult- az új érzékszerveimnek köszönhetően, talán, még el is nevetem magam.

Tartottam a pozícióm egy-nyolcad másodpercig aztán kiegyenesedtem. Majdnem egy teljes másodperc eltelt azóta, hogy az asztalon voltam.

Hirtelen belemélyedtem abba, ahogy a testem mozog. Olyan könnyed és kecses.
Abban a pillanatban, hogy kigondoltam, hogy felállok, már egyenes is voltam. Nem volt egy töredéknyi idő sem, amibe a mozgás került; a változás azonnali volt, majdnem mintha egyáltalán nem is mozdultam volna

meg.

Már majdnem egy másodperc eltelt, hogy az asztalon voltam.

Az orrlyukam újra kitágult, és egy új adag levegő áramlott a halott tüdőmbe magával hozva valami gyenge, meleg illatot-, amit egy közelebbi durva vegyszer illata rontott el- szúrta ismét a torkom, amitől fájt és égetett.

Pár pillanat után, mikor már képes voltam megmozdítani a fejem, végignéztem az idegen szobán. Nagyon szép volt bár nagyon üres is. A falak,- amiket nem fedett faburkolat- halvány krémszínűek voltak. Az Északi oldal majdnem teljesen üveg volt, közepén egy résnyire nyitott üvegajtóval. Az ablakok előtt átlátszó, fehér szaténfüggönyök lebegtek. Az egyetlen bútor a halotti máglyámon kívül egy hatalmas, antik tükör volt.

A tükör láttán a gyomrom összeszűkült és a kezem ökölbe szorult. Vajon hogy festhetek most?
  Erőltettem az agyam, hogy visszabírjak emlékezni Edward arcára és… Victoriáéra. Ha jól emlékszem, így nevezte Edward. Nehezebb volt visszaemlékeznem bármire is a régi életemből. Mintha az akkori emlékeim elfakultak volna. Mintha egy szúnyoghálót húztak volna az agyamra. Elkezdett tudatosulni bennem… Akkor és Most. Most most van, és soha többé nem lehet már Akkor…

Belemerjek nézni a tükörbe? Látni akarom egyáltalán mi lett belőlem? Kis habozás után válaszoltam magamnak: Igen, akarom.

Lassan megmozdultam és a tükör felé kezdtem lépkedtem. A mozgásom olyan kecses volt és halk, hogy nem tudtam nem elámulni újra meg újra.

Abban a pillanatban mikor a tükör elé értem nem sokon múlt, hogy összeessek.

Egy idegen nő nézett rám a tükörből. A bőre akár a legtökéletesebb márványból kifaragott szoboré, sima és fehér. Megbotránkoztatóan gyönyörű arca a tökéletesnél is tökéletesebb volt. Sötétbarna haja lágyan omlott le a karjáig tökéletes kontrasztot adva fehér bőre mellé. A szemeit hagytam utoljára- ami nagy hiba volt. A két szempár a legélénkebb rubinvörös színben pompázott, akár a pulzáló vér. A megdöbbenés nem tartott sokáig, helyét egy erősebb érzés vette át. Féltem volna? Kétségtelenül… méghozzá saját magamtól.

Ez én vagyok? Az lehetetlen… hisz nem is ismerem fel magam. Egyetlen vonást sem találok, mi ismerős lenne akár egy kicsit is. És ezek a szemek… hát már örökre ilyen marad?

Óvatosan felemeltem a kezem, hogy megérintsem az arcom. A tükörben lévő személy követte a mozdulatom. Kezeimet lágyan végighúztam az arccsontomon. A bőröm hideg volt és kemény, de hihetetlenül sima és tökéletes. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Saját magam látványával. Próbáltam elhitetni magammal, tudatosítani, hogy ez én vagyok. Annyira hihetetlennek tűnt ez az egész. Minden, ami történt, Cullenék, Victoria, és legfőképpen, hogy mi lettem… Felfoghatatlan.

Egy szörnyeteg vagyok. Egy vámpír.

- Hihetetlen… – suttogtam. A hangom úgy hatott akár a legtökéletesebb ének, egy csengettyűszó. Ez váratlanul ért. Hát már a hangom sem a régi? Én vagyok-e egyáltalán? Maradt valami az emberi részemből?

Azonnal tudtam a választ: Nem. Hát persze.

A fájdalom elöntötte a szívemet, erősebben, mint valaha. Semmi nem maradt belőlem. Egy vámpír lettem. Gyilkolásra teremtettem.

Erre a szóra összerezzentem. Újra eszembe jutott a szomjúság a torkomban. Újult erővel kapott lángra a fájdalom. Egyik kezemmel a torkomhoz kaptam.

Mit csináljak? Nem ölhetek embert. Nem, arra sosem lennék képes. Elvenni egy ártatlan életét csak azért, hogy csillapítsam a szomjam? Soha!

Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Kezdtem kétségbe esni.  Elléptem a tükör elől és hátat fordítottam neki. Undorodtam magamtól.

Mi lesz, ha már annyira szomjas leszek, hogy nem tudom irányítani magam és megölök valakit? Ha már nem leszek ura önmagamnak, még annyira sem fogom ismerni magam, mint most?Mégis Hogyan tovább?

De abban a pillanatban az új agyam már talált is egy mentőövet.

Visszaemlékeztem az égésre, az utolsó pereire, mikor Edward elmondott mindent. A szavai élénken csengtek a fülemben.

Szeretnélek megkérni valamire. Nem is, inkább vedd ezt tanácsnak. Persze ez nem azt jeleni, hogy ezt kell majd tenned, de hidd el így jobb lesz a léted… elviselhetőbb, bár sokkal nehezebb.

A táplálkozás... Tudnod kell, hogy mi nem a megszokott módon vadászunk. Mi nem ölünk embert. Carlisle jött rá arra, hogy más módon is lehet élni a magunk fajtáknak. Azóta csak állatok vérén élünk.

Azt szeretném, hogy próbáld meg te is ezt az életformát. Könyörgöm, ne légy szörnyeteg. Te sem akarhatsz emberi életeket kioltani… Ugye nem?

Ezen elgondolkodtam. Vajon igazat mondott? Lehetséges így is élni? És vajon képes vagyok rá? A vadászatra?

Végigsimítottam égő torkomon és mély levegőt vettem.

Nem menekülhetek örökké. Idegesen szívtam be a levegőt élettelen tüdőmbe. Remegni kezdtem. Emberi megszokásból végighúztam a kezem a hasamon, de ekkor meglepődtem. Az anyag, amit éreztem, nem az volt, amire emlékeztem.

Lenéztem magamra, de majdnem hanyatt estem ijedtemben.

Egy combközépig érő fekete spagetti pántos selyemruha volt rajtam egy szintén fekete magas sarkúval.

- Mi a fene? – értetlenkedtem, de a meglepettség mellett újra belemerültem hangom gyönyörűségébe. Ezt hogy csinálták? Mikor voltam olyan eszméletlen, hogy átöltöztettek. És ki volt az…? Ó, édes istenem!

Szörnyen zavarba jöttem. Éreztem, hogy bizseregni kezd az arcom, de mikor hozzáérintettem az ujjhegyem, ugyanolyan hűvös és kemény volt, mint előtte.

Ezt hogy nem vettem észre, mikor a tükör előtt álltam? Annyira lefoglalt volna saját magam csodálata, hogy még ez is elkerülte a figyelmemet? Gratulálok Renesmee, te aztán nem vagy semmi. - dorgáltam meg magam gondolatban.

De az isten szerelmére, tűsarkú!? Mit képzeltek?

Akármilyen dühös is voltam, azért kíváncsi is. Villámgyorsan a tükör felé pördültem, emberi szemnek talán túl gyorsan is. Most jobban megnéztem magam. A ruha tökéletes összhangban volt a bőrömmel és minden mással. Bárki is öltöztetett, kifogástalan ízlése volt, az biztos. Úgy néz ki, most már biztos, hogy nem egy férfi volt. Legfőképp nem Edward Cullen… remélem.

Halványan elmosolyodtam és az ablakhoz sétáltam. Még mindig féltem kimenni a házból. A tenyerem az üvegre fektettem és kibámultam a szabadba.

Ma már, - nem is tudom hányadjára-, teljesen elöntött a megdöbbenés.

Az ablak a hátsó kertre nézett, ami egy hatalmas füves rét volt. A távolban a kerttől nem mesze egy széles folyó húzódott.

Szavakkal leírhatatlan, amit az új szemeimmel láttam. Láttam minden egyes kisállatot. Láttam az összes levegőben röpülő bogarat. Minden millimétert tisztán láttam, még azt is, ami több tíz méterre volt a háztól. Láttam a halakat a folyó vizében. Meg tudtam számolni a falevél szélén lévő vágásokat. Mindent láttam. Elkábultam az új, gyönyörű világtól, amit körülvett. Eddig vak voltam. Teljesen vak.

Az üvegajtóhoz léptem és kitártam magam előtt. Sehova nem vezetett.

Percekig némán gyönyörködtem a tájban. A szél erősebben kezdett fújni az arcomba. Vártam, hogy milyen illatokat fúj majd felém, de nem éreztem semmit. Akkor eszméltem rá, hogy nem veszek levegőt. Furcsa volt, hogy ilyen könnyen meg tudtam feledkezni róla, miután már nincs szükségem rá.

Mélyet szippantottam a felém csapódó levegőből. Több tucat illat ütötte meg az orromat, de volt egy, ami teljesen elterelte a figyelmemet.

Ez egy halvány illat volt, de édességétől mégis szárazon égett a torkom. Némán füleltem, hogy honnan jöhet. A távolban egy gyors ütem dobogott, melegen és hívogatóan. Valami gyülemleni kezdett a számban. Másabb állagú volt, mint az emberi nyál. Valami ismeretlen. Mindnél erősebben éreztem az édes illatot, annál jobban gyülemlett az a valami a számban. Végül már nem bírtam tovább, le kellett nyelnem. Undorító íze volt. Rettenetesen keserű és csak még jobban kapart tőle a torkom. Talán a mérgem?

A gyomrom hirtelen görcsbe rándult. Éreztem, hogy nem húzhatom tovább… Vadásznom kell.

Mély levegőt vettem és egy másodpercre lehunytam a szemem aztán az alattam elterülő mélybe néztem.

Ugorjak? Hisz úgy sem lehet semmi bajom, nem? Ha mégis nyakam törném, nem lennék elkeseredve… Újabb levegőt vettem. Nem kellett volna.

 Az édes illatot a szél most már egészen közel hozta, a torkomat még soha nem tapasztalt fájdalommal töltve el. Halkan felnyögtem. Kezdtem homályosan látni, mintha valami elfedte volna a szemem. Az agyamat egy különös köd fedte be. Vadászni akartam, és most már tudtam is, hogy hogyan. Ettől az erős ösztönös érzéstől megriadtam. Állj, állj! Vissza kell fognom magam.

Szorosan lezártam a szemem és megpróbáltam nem lélegezni. - ez egy kicsit segített.

Nem akarok senkit bántani. Remélem a közelben nincsenek emberek. Azt soha nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha megölnék egy ártatlant.

Újra kinyitottam a szemem és egészen az ajtó széléhez léptem. A mostanra már tomboló szél az arcomba söpörte a hajam a ruhámat pedig ide-oda cibálta. Idegesen kifújtam a bennszorult levegőt. Nyitva merem tartani a szemem ugrás közben? Hát majd mindjárt kiderül- gondoltam. Erősen az oldalamhoz szorítottam a kezeim aztán enyhén behajlított lábbal beleléptem az üres levegőbe. Túlságosan féltem ahhoz, hogy kinyissam a szemem, így csak reménykedni tudtam benne, hogy nem tart sokáig. Mikor egy leheletnyit elvonatkoztattam a pánik érzetemtől észrevettem, hogy milyen kellemes a levegőben lenni. Óvatosan résnyire nyitottam a szemem, de abban a pillanatban a lábam a talajhoz ért. Olyan halkan és finoman érkeztem, hogy talán ha nem nyitom ki a szemem, észre se veszem a változást. Csodálkoztam, hogy a cipő sarkai épek maradtak. De ebben mégsem mehettem vadászni. Hihetetlen gyorsasággal levettem őket a lábamról. Hová tegyem? – gondolkodtam el. Talán…

Hátralendítettem a kezem és az emeleten lévő nyitott ajtóba célozva elhajítottam a cipőket. Hatalmas koppanással ért földet valahol. Egy kicsit túl erősen dobtam.

Hátat fordítottam a háznak és elkezdtem futni az illat irányába, de mikor érzékeltem, milyen gyorsan is futok hátrahőköltem. 

- Ez lehetetlen! – csattantam fel, csilingelő hangon. Mi jöhet még? Elrepülök?

De mégis mit vagyok úgy meglepődve? Mit gondoltam, hogy talán semmi sem fog változni? Lehetséges, hogy a szívem ezt remélte… de az agyam tudta, hogy ez lehetetlen, már akkor, mikor először kinyitottam a szemem.

Ezentúl semmin nem szabad meglepődnöm… ha talán úgy tekintek majd rá, mintha magától értetődne… ha nem reagálok ilyen hevesen mindenre…. könnyebb lesz elfogadnom, mi lettem.

Aztán újra elkezdtem futni az illat irányába, gyorsabban, mint bármikor.