Megírtam. Húhh őszintén
megmondom nem volt egy leány álom. Lázasan itt gépeltem reggel nyolctól
délután kettőig utána megnéztem a Forma-1-et pihentem és megint
nekivetkőztem xD Hát durva volt, de nem bírtam abbahagyni, és igazából
nem is akartam, úgy belelendültem. :D Jó olvasást! Remélem tetszeni fog
nektek! :)
Puszi.
Bella.
7. fejezet-
Ismeretlen érzések. A pokol.
Éreztem a
lüktetést a tűz mögött, ahogy tombolt a mellkasomban, és rájöttem, hogy ismét
megtaláltam a szívem épp időben, hogy azt kívánjam bár soha ne találtam volna
meg. Épp időben, hogy azt kívánjam, inkább megragadnám a sötétséget, amíg még
van rá lehetőségem. Fel akartam emelni a karjaim, hogy megragadjam és
felnyissam a mellkasom, hogy kiszakíthassam belőle a szívem – bármit, csak hogy
megszabaduljak a kíntól. De nem éreztem a karjaim, nem tudtam mozgatni egy
eltűnt ujjamat sem.
A vámpírnő. Eltörte a gerincem. Összetörte a bordáimat. Az
semmiség volt. Olyan volt,mint egy hideg vizes medencében úszni. Most inkább
átélném, százszor. Száz törés. Elfogadnám és hálás lennék érte.
A tűz forróbban
lángolt és sikoltani akartam. Könyörögni, hogy valaki öljön meg most, mielőtt
még egy másodpercig is tovább élnék ebben a fájdalomban. De nem tudtam mozgatni
az ajkaim. A súly még mindig jelen volt, összenyomott.
Rájöttem, hogy
nem a sötétség nyomott el, hanem a testem. Olyan súlyos volt. A lángok alá
temetett, amik most már kiáramlottak a szívemből, hihetetlen fájdalmat
terjesztve a vállaimba és a hasamba, leforrázták a torkom, és nyaldosták az
arcom.
Miért nem tudok
mozogni? Miért nem tudok sikoltani? Ez nem volt része a történeteknek. Az elmém
kibírhatatlanul tiszta volt – éles a vad fájdalomtól – és tudtam a választ
majdnem olyan hamar, ahogy kigondoltam a kérdést.
A morfium.
Úgy tűnt, mintha millió halállal ezelőtt lett volna, mikor
vitatkoztak rajta. Az két vámpír. Azt remélték, hogy elég mennyiségű
fájdalom csillapító segít majd megküzdeni a fájdalommal? Rosszul hitték…
Úgy tűnt, mint
egy borzalmas tréfa, ahogy teljesíteni akartam az akaratomat.
Ha nem tudok
sikítani, hogyan kérhetném, hogy öljenek
meg?
Csak meg akartam
halni. Soha meg nem születni. A teljes létezésem nem volt képes felülmúlni ezt
a fájdalmat. Egy szív dobbanással tovább sem értem meg élni.
Engedjetek
meghalni, engedjetek meghalni, engedjetek meghalni.
Miért ilyen gyötrő a
kín? Még nem éltem át ehhez hasonlót, de a törések nem fájhatnak ennyire. Vagy
talán ez a pokol, miben szenvedek? A tűz már az egész testemet beborítva égett.
Lángjaival nyaldosva minden egyes porcikámat, kívül és belül. Mi történik
velem? Mi ez az óriási fájdalom? Nem akarom..
De mégis miről beszélek? Hiszen ezt akartam! Fájdalmat,
bűnhődést, poklot. Megérdemlem minden pillanatát a gyötrelemnek. Tönkretettem
Bella életét, megöltem apám, mégis én
panaszkodok?
Még több szenvedést érdemeltem. Talán sose alszik ki a tűz,
mindörökre emlékeztetni fog tettemre. Örök kárhozat, szenvedés. Ezt
érdemeltem...hisz nem vagyok más, mint egy lelketlen szörnyeteg.
Nyugodtan és
zavartalanul tartottam az arcom és szép lassan beletörődtem az örök kárhozatba.
Morfium és méreg együtt volt a szervezetemben. A gyógyszer
okozta zsibbadtság teljesen jelentéktelen miközben a tűz - jól megérdemelten -
égeti az ereimet. De nem gondoltam volna, hogy ez a javamra válhat. Így
legalább némán bűnhődhettem, egy szó nélkül viselhettem tetteim következményét.
Egy soha véget
nem érő űr volt minden. Csak a tüzes gyötrelem, és a hangtalan sikoltások
kérték, hogy jöjjön a halál, pedig tudtam, soha nem jön. Semmi más, még idő sem
volt. Olyan állandóvá tette, mintha nem lenne kezdet és nem lenne vég. Csak a
fájdalom egy folytonos perce. Az egyetlen változás akkor jött, amikor hirtelen
és lehetetlenül a fájdalmam kétszeresére nőtt. A testem alsó fele is, amit már
a morfium előtt sem éreztem, hirtelen tűzben égett. Valami törött csigolya
begyógyult – egyesítve a lángban perzselődő ujjaimmal.
A végtelen égés
tovább folytatódott...
Ott lehettem
másodpercek vagy napok óta, hetek vagy évek óta, de végül az idő ismét
jelentett valamit.
Három dolog
történt egyszerre, egymásból adódtak, így nem tudom, melyik volt az első: az
idő újraindult, a morfium súlya eltűnt, és erősebb lettem.
Éreztem, hogy
növekszik az uralmam a testem fölött, és ez a növekedés jelezte először az idő
múlását. Tudtam, amikor képes voltam megrántani a lábujjaimat, és ökölbe
szorítani a kezem. Tudtam, de nem mutattam. Habár a tűz nem csillapodott egy
apró mértékben sem – elkezdtem kifejleszteni az élmény egy új befogadását, egy
új érzékenységet felismerjem, elkülönítsem a bántó lángnyelveket, amik
nyaldosták az ereim – felfedeztem, hogy tudok körülötte gondolkodni.
Emlékeztem, hogy
miért nem akarok sikoltani. Emlékeztem az okra, hogy miért akartam elviselni
ezt az elviselhetetlen kínt. Emlékeztem rá, habár most lehetetlennek tűnt, hogy
van valami, ami megéri ezt a gyötrelmet.
Emlékeztem, hogy
miért nem kellene sikoltanom. Emlékeztem az okra, hogy miért akartam elviselni
ezt az elviselhetetlen kínt. Emlékeztem rá, habár most lehetetlennek tűnt, hogy
van valami, ami megéri ezt a gyötrelmet.
Ez épp időben
történt ahhoz, hogy kitartsak, amikor a súly elhagyta a testem. Bárki számára,
aki figyelt engem, nem volt változás. De számomra, ahogy küzdöttem, hogy
visszafojtsam a sikolyokat és bezárjam a testembe, olyan érzés volt, mintha egy
cölöphöz lennék kötözve, miközben égek, mintha megragadnám az oszlopot, hogy a
tűzben tartsam magam.
Épp elég erőm
volt ahhoz, hogy mozdulatlannak tettessem magam, miközben elevenen elégtem.
A hallásom egyre
tisztább és tisztább lett, és meg tudtam számolni a tomboló, dübörgő
szívdobbanásaimat, hogy az időt mérjem velük.
Meg tudtam számolni
az felszínes, ziháló lélegzeteimet.
És… meg tudtam
számolni a halk, egyenletes lélegzeteket, amik valahonnan a közelemből jöttek.
Teljesen megdöbbentem. Hát még itt vannak? Ez meg hogy lehet? Ez talán mégsem a
pokol...de akkor mi történik velem? Összezavarodtam. Képtelenül, de mégis hálás
voltam.
Aztán megint
történt valami, ami teljesen letaglózott.
Halk lépéseket
hallottam, éreztem, ahogy a levegő felkavarodik a nyíló ajtótól. Hol vagyok?
Már nem vagyok az erdőben? És mégis mikor hoztak ide? Ennyire lefoglalt volna a
fájdalom, hogy még azt sem vettem észre, mikor megmozdítottak? Ez lehetetlen…
A lépések
közelebb jöttek, és nyomást éreztem a csuklómon.
- Még mindig nincs változás?
- Nincs.
Egy gyengéd
nyomás. Egy lélegzet a felperzselődött bőrömön.
- Már nem érzem
a morfium illatát.
- Tudom.
- Renesmee?
Hallasz?
Ez a hang.. Ez a
hang zokogott a réten. Igen, ő volt az..
A hangja.
Lehetetlenül gyönyörű volt. Bársonyos és meleg. De volt benne valami más
érzelem is, amit nem tudtam hová rakni…
Minden kétséget
kizáróan tudtam, hogy ha kinyitom a szám, elveszítem – sikítanék, üvöltenék,
vonaglanék és rángatóznék. Ha kinyitom a szemem, ha megrándítom az ujjam –
bármilyen változás véget vetne a fegyelmemnek.
Renesmee?
Renesmee, ki tudod nyitni a szemed? Meg tudod szorítani a kezem?
Éreztem a
nyomást az ujjaimnál. Nehéz volt nem reagálni a fájdalmas hangjára, de bénult
maradtam. Annyira furcsa érzés volt, mikor megérintett. Lágy, finom érintésétől,
ha tehettem volna, megborzongok. Még mindig nem értettem, miért van velem. Mi
lehet az ok, amiért végig velem voltak és megvédtek a nőstény vámpírtól. De
hisz ők is vámpírok- nem szomjaznak a véremre? A rengeteg kérdés egyre csak
halmozódott bennem. Talán, egyszer fel is tudom tenni nekik?
Pár másodpercig
csend volt, aztán újra megszólalt:
- Talán…
Carlisle, talán elkéstem. – a hangja tompa volt és elcsuklott az elkéstem szónál.
A reményem egy
pillanatra megingott.
- Hallgasd a
szívét Edward. Erősebb, mint az Emmetté volt. Soha nem hallottam még ilyen
életerőset. Tökéletes lesz. - nyugtatta a másik angyali hang. Szóval Edwardnak
hívják. Ódivatú mégis gyönyörű.
Igazam volt.
Csendben maradtam, pedig hihetetlen késztetést éreztem arra, hogy megnyugtassam
Őt. Nem értettem az érzéseimet. Ha ő
szenvedett és is fájdalmat éreztem és… Mi van velem? Hiszen ő egy vámpír az istenért!
- És a –
gerince?
- A sérülései
nem voltak sokkal rosszabbak, mint Esme-é. A méreg majd meggyógyítja ahogy
Esme-t is meggyógyítottam.
Miféle méregről
beszél? Megmérgeztek? De… miért? Nem értem… és a méreg hogy tud meggyógyítani?
Ez képtelenség…
Nem értettem semmi és ez dühített.
- De olyan
mozdulatlan. Biztos valamit rosszul csináltam.
- Vagy valamit
jól, Edward. Fiam, megtettél mindent, amit én tettem volna, sőt még többet is.
Nem vagyok benne biztos, hogy lett volna bennem annyi kitartás, hogy
megmentsem. Ne vádold magad. Renesmee rendbe fog jönni.
Egy megtört
suttogás.
- Biztos szenved.
- Nem tudhatjuk. Olyan sok morfium volt a szervezetében. Nem
tudhatjuk, ez milyen hatással van az érzéseire.
Egy bágyadt nyomást éreztem a könyökömnél. – Renesmee.. én.
Renesmee, úgy sajnálom!
Szerettem volna válaszolni neki, de abból nem lett volna
semmi jó. Nem tehetem, amíg van elég erőm, hogy mozdulatlan maradjak. Most már
nem csak a büntetésem miatt maradtam mozdulatlan…
Nem akartam, hogy tudják,
mennyire szenvedek. Egy furcsa, lehetetlen kötelék kezdett kialakulni köztem és
köztük. De legfőképp Edward és köztem. A pokol nem is olyan elviselhetetlen, ha
van melletted egy angyal. Esetemben egy vámpír-angyal.
Mindez alatt a gyötrő tűz még mindig égetett. De most akkora
űr volt a fejemben. Egy hely, hogy eltűnődjek a beszélgetésükön, egy másik,
hogy a történtekre emlékezzek. Egy másik, hogy a jövőbe tekintsek. És egy
másik, ahol a végtelen szenvedés maradt.
De volt még egy hely.. Ezt az utolsó helyet Bella töltötte
be.
Vajon hogy van. Biztos teljesen összeroskadt. Talán azt
hiszi meghaltam.
Hogy teszem jóvá, amit vele tettem? Belerúgtam, megbántottam
és elhagytam. Megbocsájthatatlan, amit vele tettem, de én mégis meg akarom
próbálni. De vajon mikor láthatom újra? Annyira hiányzott már.
- Nem. Itt maradok. – suttogta Edward, válaszul egy meg nem
hallott kérdésre. – Majd megoldják, hisz csak ketten vannak és
tapasztalatlanok.
- És a Volturi? – kérdezte-, ha jól emlékszem- Carlisle.
- Ugyan apa, hisz ismered már őket. Van még időnk. Remélem -
suttogta feszülten Edward.
Egy feszült csend következett. Mi lehet az a Volturi? Már a
vámpírnő is említette őket. Erőltetem az agyam, hogy visszaemlékezzek a
szavaira. Az emlékeimet mintha egy fátyol fedte volna be. Nagy nehezen
sikerült:
„A mi fajtánknak is
vannak szabályai, és vannak, akik ügyelnek arra, hogy létezésünk titokban
maradjon. Ők a Volturi.”
Szóval ők valami királyi
család féle? A vámpírok királyai.. Összeborzongtam. De mégis mit akarnak tőlük?
Remélem nem lesz bajuk..
- Ez egy érdekes szituáció. – felelte a Carlisle nevű
vámpír. – És én már azt hittem mindent láttam. Vajon mi lehet a céljuk, hogy
elengedték őt?
Újabb csend.
- Azon tűnődöm vajon a lány..-egy halk morgás Edward felől.
- khm.. Renesmee mit gondol majd- ki mellé áll.- tűnődött Carlisle.
Egy halk, feszült kuncogás. – Biztos vagyok benne, hogy
meglep majd. Eddig is csak azt csinálta.
Ezen a mondaton
eltűnődtem. Carlisle léptei újra eltávolodtak, én meg dühös voltam, hogy nem
volt több magyarázat. Csak azért beszéltek ilyen titokzatosan, hogy
idegesítsenek?
Visszatértem
Edward lélegzeteinek számolásához, hogy mérjem az idő múlását.
8. fejezet- Új.
Tízezer-
kilencszáz negyvenhárom lélegzettel később, más léptek susogtak be a szobába.
Könnyedebbek. Ritmusosabbak.
Furcsa, hogy egy
pillanat alatt felismertem a különbséget a léptek között, amit a mai nap előtt
soha nem voltam képes hallani.
- Meddig még?- kérdezte
Edward.
- Már nem tart
sokáig. – felelte egy csilingelő, ismerős hang. Ezt a hangot is a réten
hallottam utoljára. – Látod, milyen tisztává válik? Most már sokkal jobban
látom őt? – Sóhajtott.
Ez meg mit
jelent? Tisztán lát? Talán eddig valóban lángok takarták a testem? Vagy ez
valami olyan dolog, amibe nem szeretnék belegondolni? Valami…valami
természetfeletti? Hisz ezek után már semmi sem lehetetlen.
- Még mindig
keserűen érzed magad?
- Igen, kösz,
hogy felhoztad- morogta. - Te is lealázva éreznéd magad, ha rájönnél, hogy
lebilincsel a saját természeted. A vámpírokat látom a legjobban, mert én is az
vagy; oké látom az embereket, mert az voltam. De Renesmee nem vámpír, de már
nem is ember. Ah!
Hogy mi? Mit
mondott? Nem… biztos…biztos valamit félre értettem. Az nem lehet..
Nem ember… Nem ember...
- Összpontosíts, Alice. - szóval Alice a
neve. Milyen szép…
- Rendben.
Renesmeét már egy fokkal könnyebb látni. Percről percre könnyebb.
Egy hosszú
pillanatig csend volt, aztán Edward sóhajtott. Ez új hang volt. boldogabb.
- Tényleg rendbe
fog jönni.
- Hát persze,
hogy rendbe jön.
- Nem voltál
ennyire optimista két nappal ezelőtt.
- Nem láttam jól
két nappal ezelőtt. De most, hogy már kezd megszabadulni a vak foltoktól,
gyerekjáték.
-
Összpontosítanál a kedvemért? Az órára- becsüld meg.
Alice sóhajtott.
– Milyen türelmetlen. Adj egy percet-
Halk lélegzés.
- Köszönöm
Alice!- a hangja élénkebb volt.
Meddig? Nem
tudnák legalább kimondani értem? Túl sokat kérek? Még hány percig kell égnem?
Tízezer? Húsz? Még egy nap – nyolcvanhatezer-négyszáz? Még annál is több?
- Káprázatos
lesz.
Edward csendesen
morgott. - Mindig is az volt. - Ezek a szavak megleptek. Melegséggel töltöttek
el. Kedves tőle..
Alice
felhorkant. - Tudod, hogy értem. Nézz csak rá.
Edward nem
válaszolt, de Alice szavai reményt adtak, hogy talán mégsem hasonlítok egy
rakás faszénre, mint aminek éreztem magam. Úgy tűnt, hogy mostanra egy rakás
elszenesedett csonttömegre hasonlítok. A testem minden egyes sejtje hamuvá
vált.
Hallottam Alice-t
kilibegni a szobából. Hallottam az anyag suhogását, amint hozzádörgölőzik
miközben mozgott. Hallottam a plafonról lógó lámpa csendes zümmögését.
Hallottam, ahogy a bágyadt szél végigsöpri a ház oldalát. Mindent hallottam.
Lent valaki baseballt nézett. A Mainers vezetett két körrel.
- Én megmondtam!
– nevetett egy számomra ismeretlen hang, és egy hangos morgást feleletként.
- Ez nem ér!
Alice,igaz? Csaltál! – dörmögte egy mély férfihang. Újabb csilingelő kacagás.
- Lehetnél
szemfülesebb,Em!
Valaki
felszisszent.
Továbbra is
hallgattam, de csak a játékot hallottam. A baseball nem volt elég érdekes, hogy
elterelje a figyelmem a fájdalomról, így Edward lélegzését hallgattam ismét,
számolva a perceket.
Huszonegyezer-kilencszáztizenhét
és fél perccel később, a fájdalom megváltozott.
A jó hír, hogy
elkezdett elmúlni az ujjaimból és a lábujjaimból. Lassan múlt el, de legalább
valami új történt. Ez az? A fájdalom elmúlik…
És a rossz hír.
A tűz a torkomban nem olyan volt, mint azelőtt. Nem csak tűz volt, most már
szomjazás is. Csontszáraz. Olyan szomjas. Tűzben égett és perzselte a
szomjúság…
Még egy rossz
hír. A tűz a szívemben egyre forróbb lett.
Hogy lehetséges
ez?
A szívdobogásom
már túl gyors, felgyorsult –a tűz egy tomboló sebességbe űzte a ritmusát.
-Carlisle!- hívta
Edward. A hangja halk volt, de tiszta. Vajon meghallotta Carlise a hívását?
A tűz
visszahúzódott a tenyeremről, derűsen, fájdalommentesen és hűvösen hagyva őket.
De a szívem felé tartott, ami olyan forrón lángolt akár a nap, és tomboló, új
sebességgel vert.
Carlise lépett
be a szobába mellette egy másik személlyel. A lépéseik annyira jól
elkülöníthetők voltak, hogy még azt is meg tudtam mondani, hogy Carlisle a jobb
oldalon volt, egy lépéssel a másik vámpír előtt.
- Hallgassátok.
– mondta nekik Edward.
A szobában a
leghangosabb zaj az őrült szívem volt, ami a tűz ritmusára vert.
- Ah - mondta
Carlisle - Majdnem vége.
Az enyhülés,
amit a szavai hoztak, beárnyékolták a gyötrő fájdalmat a szívemben. A csuklóim
szabadok voltak, és a bokáim is. A tűz teljesen megszűnt ott.
- Hamarosan. -
értet egyet egy lágy női hang.
De ami ez után
történt, váratlanul ért.
Egy éles,
fájdalmas sikoltás tört meg a csendet lentől. Ezzel egy időben Edward
felordított mellettem.
- Ne!!- sikította
Alice majd felfelé kezdett rohanni.
- Mi történt?
Edward? Alice, mit láttál? Kérdezte Carlisle rémülten.
- A Volturi.
Mindenki! Idejönnek. Hiába minden… megölik Renesmeet és végeznek velünk is!-
zokogta Alice.
- El kell
mennünk! Azonnal! Ha mi elmegyünk, akkor talán minket vesznek majd üldözőbe.
Talán el tudjuk terelni a figyelmüket.
- Nem hagyhatjuk
magára!- hörögte Edward.
- Edward, nincs
más választásunk!
- Mennyi időnk
van még, Alice?- kérdezte egy női hang.
- Talán egy nap…
ha nem sietnek.
- Esme, Jasper,
Emmett! - szólt Carlisle. - Elmegyünk, még ma. Szedjétek össze a szükséges
dolgokat!
- Ne. Nem! Nem!
– fuldoklott Edward. – Carlisle, hát nem érted? Renesmee még újszülött lesz. Ha
egyedül hagyjuk, akkor teljesen el fog vadulni. Embereket fog ölni! Nem lesz
olyan mint mi.
- Edward, igaza
van!- mondta Alice. – Így legalább életben marad. Majd ha elrendeződtek a
dolgok visszajövünk érte és elmagyarázunk neki mindent.
Ez túl sok volt.
Teljesen beleszédültem a hallotakba. A Volturi. Újszülött. Halál…
És…mi?Ne.Nem!
Ugye ez csak egy vicc? Nem hagyhatnak itt! Nem hagyhatnak magamra! Nem tehetik.
Mit gondolnak? Hogy ezek után csak úgy elmennek?
Az ujjaim megrándultak – az inger végigfutott
a tökéletes álcámon. A szoba elcsendesedett - kivéve a kalapácsütés szerű
szívemet -, mind visszafojtották a lélegzetüket válaszul.
- Nem fogom
kibírni. – lehelte remegő hangon Edward. Mintha sírt volna..
Meg akartam
szólalni. Elmondani nekik, hogy bármit megtennék,hogy maradjanak. Bármit.
- Edward, te
akarod elmondani neki? – suttogta Carlisle.
- Igen. Ennyivel
tartozok neki.
- Rendben.
Magatokra hagyunk titeket.
A léptek
eltávolodtak. A szobában újra csak az én eszelősen gyors szívemet és Edward
érdes lélegzését lehetett hallani.
A félelem
teljesen beborított. Mit akarhat mondani? Nem akarom, hogy elmenjen! Nem
akarom, hogy az a különös kötelék felbomoljon.
Pár pillanatig
csend honolt,aztán megszólalt. A hangja nem árulkodott semmi pozitívról.
-Renesmee?Ha
hallasz,figyelj rám, kérlek.
Amikor ott a réten Victoria megtámadott,
nagyon súlyosan megsebesültél. Már haldokoltál, mikor odaértünk. Nem volt más
választásom. Meg kellett, hogy harapjalak. Én.. annyira sajnálom. Nem akartalak
elveszíteni!- a hangja fájdalmas volt, meggyötört. Pár pillanatig csend
uralkodott. Megdöbbentem. Megharapott volna?- Carlisleal azt reméltük, a mérgem
elég lesz ahhoz, hogy meggyógyítson.
De tudnod kell
valamit. Ennek ára volt. Ez után már nem élheted ugyanazt az életet, amit
eddig. Semmi nem lesz már ugyan olyan. Vámpír lettél. Egy újszülött. – A
lélegzetem elakadt. A sokk első fagyott pillanatában az agyam leblokkolt. Ezért
volt a fájdalom? Ezért hoztak ide? Ezért figyeltek meg heteken keresztül?
Ezért? Nem akartam elhinni, amit mond. Ugye ez csak egy álom? Fel akarok
ébredni! Ez nem lehetséges.
- Kérlek, most
nagyon figyelj rám. Vámpír lettél. Teljesen máshogy fogod látni majd a világot.
A látásod,a hallásod, az érzékeid..minden tökéletesen kifinomult lesz. Gyorsabb
leszel majd, mind valaha. De a külsőd is megváltozott…Gyönyörű lettél. – a
hangján hallottam, hogy elmosolyodik, de még mindig remeg. – Lesznek olyan
dolgok, amiket majd saját magadnak kell megtapasztalnod. Elsőre nagyon furcsa
lesz. Talán rémisztő.
Egy másodpercig
újra csend volt. De ez a csend most az összes eddiginél feszültebb
- Szeretnélek
megkérni valamire. Nem is, inkább vedd ezt tanácsnak. Persze ez nem azt jeleni,
hogy ezt kell majd tenned, de hidd el így jobb lesz a léted… elviselhetőbb, bár
sokkal nehezebb.
Jaj, bökd már ki
az istenért!- akartam mondani.
A táplálkozás..Tudnod
kell, hogy mi nem a megszokott módon vadászunk. Mi nem ölünk embert. Carlisle
jött rá arra, hogy más módon is lehet élni a magunk fajtáknak. Azóta csak
állatok vérén élünk.
Azt szeretném,
hogy próbáld meg te is ezt az életformát. Könyörgöm, ne légy szörnyeteg. Te sem
akarsz emberi életeket kioltani? Ugye nem?-
Hát persze, hogy
nem. Micsoda ostobaság.
– Most el kell, hogy menjünk egy időre. - a hangja újra
megremegett. – Veszélyben vagy. Mindannyian abban vagyunk. A családom és én
eltereljük őket tőled. Akkor biztonságban leszel majd. Senki sem fog bántani.
Esküszöm. – suttogta, de inkább magához beszélt. – Ha ennek az egésznek vége
azonnal visszajövök érted és mindent részletesen elmagyarázok. De kérlek,
fontold meg, amit mondtam. Ne légy szörnyeteg.
Újra csend volt.
Egy halk
sóhajtás. Edward áthelyezte a testsúlyát és felállt.
- Viszlát,
Renesmee. – suttogta és egy apró csókot lehelt homlokomra. Pár másodpercig ott
tartotta ajkait, aztán eltűnt. Síri csend uralkodott körülöttem. Mindenki
elment, csak én maradtam.
A szörnyű
valóság letaglózott: Egyedül maradtam.
De nem volt sok
időm ezen rágódni.
Egyszer csak-oh!
A
szívem felgyorsult, dobogott, akár a helikopter légcsavarja, a hang akár egy hosszantartó üzenet; olyan érzés volt,
mintha szét akarná őrölni a bordáimat. A tűz fellángolt a mellkasom közepén,
kiszívva a lángok utolsó maradványait a testem többi részéből, üzemanyagként az
eddigi legperzselőbb lángoláshoz. A fájdalom elég volt, hogy elbódítson, hogy
keresztültörjem a cölöp vasmarkolását. A hátam ívben hátrafeszült, meghajolt
mintha a tűz a szívemnél fogva felfelé szippantana.
Nem engedtem, hogy a testem többi része is kilépjen a sorból,
amint a felsőtestem visszaesett az asztalra.
Csatává vált bennem – a vergődő szívem versenyzett a támadó
tűzzel. Mindketten veszítettek. A tűz halálra volt ítélve, elemésztett mindent,
ami éghető volt; a szívem az utolsó dobbanása felé vágtatott.
A tűz összehúzódott, végül egy elviselhetetlen rohamban az
egyetlen megmaradt emberi szervre összpontosult. A roham volt a válasz a mély,
üres puffanásra. A szívem megingott kétszer, és csendesen dobbant még egyet
utoljára. Csend volt. Semmi lélegzés. Még az enyém sem.
Egy percig csak a fájdalom hiányát fogtam fel.
Aztán kinyitottam a szemem és csodálkozva bámultam magam elé.