11. fejezet

Sikerült megírnom! Jupii :D Hát,ma elég kusza gondolataim voltak, de azért remélem tetszeni fog :) Nem akarok többet mondani,de lesznek részek, ahol az "ő" helyett "ö" lesz. Ez most kivételesen nem azért van mert nem látok ki a fejemből hanem mert a betütípus nem engedte xoxo

Jó olvasást,Puszi.

Bella.

 11. fejezet - Levél

NEM ÉREZTEM SZÜKSÉGÉT, hogy utána menjek.

Remélem ezek után egy időre sikerült megszabadulnom tőle. Bár ha ez a Jane Volturi tényleg egy királyi család tagja, akkor nem hiszem, hogy annyiban fogják hagyni. Bár ki tudja, hogy Victoria igazat mondott-e. Lehet, hogy ez is a trükk része volt, nem tudom. De most már mindegy, ennek már vége. De azt mégse hagyhatom, hogy a Cullen család miattam kerüljön bajba.  

 Bár még azt sem tudom kik ők, hogy miért „mentették meg az életemet”… de annyit tudok, hogy miattam kockáztatták az életüket, és ez éppen elég ahhoz, hogy ne legyenek kétségeim irántuk. Tartozom nekik, méghozzá nem is kevéssel.

Az addig rendben van, hogy segíteni akarok nekik, de mégis hogyan? Hisz még azt sem tudom, hogy hol találom őket! És ha már túl késő lesz, amire odaérek? Nem, erre nem szabad gondolnom. Hiszen ha jól tudom, sokan vannak, együtt biztos ki tudnak találni valamit, és elkerülhetik a Volturit. Valami segítségre lesz szükségem, de nem volt kihez fordulnom.

Miért nem tudtak maradni még egy kis időre, amíg befejeződik az átváltozásom? Sokkal könnyebb lenne most minden. Nem lennék egyedül, lenne kihez fordulnom a kérdéseimmel, lenne, aki segített volna a vadászatban…

Talán a „szülőházamban” majd találok valami nyomot, amiből kiindulhatok majd.  

Tudtam, merre találom. Még gondolkodnom sem kellett, vámpír memóriámnak köszönhetően emlékeztem az útra.

A házhoz érve nem vesztegettem az időt. Egy jól irányzott ugrással újra ott voltam, ahol pár órája „felébredtem”.

Azonnal egy ajtót pillantottam meg, ami remélhetőleg lefelé vezet.

Gondolkodás nélkül vágtam át a szobán és a kilincs után nyúltam, de az agyam későn ért utol. Mire észbe kaptam, egy hangos reccsenést követően a kezemben tartottam a kilincset- és az a tömör faajtó egy részét.

- Hoppá!- szissszentem fel. Na, tessék! Aw, jobban oda kell figyelnem!

Félrehajítottam a fél ajtót majd kiléptem a folyosóra. Körül sem nézve vettem az irányt a földszint felé. Villámgyorsan lesuhantam a két lépcsősoron és egy szempillantás alatt máris a nappaliban voltam.

Egyre feszültebb lettem, mert itt még kétszer annyira erős volt a szaguk. De nem tudtam beazonosítani az összeset.

Bár semmi szükség nem volt rá, de azért felkattintottam a villanyt. A szoba első látásra nagyon letisztult volt, és az uralkodó szín a fehér, különböző árnyalatokban.

A fehér kanapé előtt álló üveg asztalon ruhák hevertek. Abban a pillanatban, mikor megpillantottam, valami megmozdult bennem. Annyira meghatott már ez a kis gesztus is. Vártam a könnyeket, de nem jött semmi. Csak a szemem kezdett viszketni.

Lemondóan sóhajtottam, majd az asztalhoz mentem.

Egy egyszerű farmer és egy kék blúz rajta amin egy fehér boríték hevert.

Gyorsan feltéptem a borítékot. Egy levél volt benne. Már első pillantásra látszott, hogy nem egy ember írta:

"Renesmee!

Szeretnénk bocsánatot kérni, miért ilyen hamar távoztunk, de el kellett mennünk. Nem tudom mennyit hallottál a beszélgetésünkböl, röviden annyi, hogy mindannyian veszélyben forgunk. De te e miatt egy percig se aggódj.

Mi már gondoskodtunk a dolgokról, neked már semmit sem kell tenned. Reméljük minden simán ment az átváltozás további szakaszában.

Reméljük, Edwardnak sikerült minden dologról tájékoztatni téged. Ezúton szeretnélek én is megkérni, amire ö is megkért.

Ne ölj embert! Ne, ha van más megoldás is.

Mi hiszünk benned. Tudjuk, hogy nehéz lesz, hisz mi is túlestünk ezen a folyamaton. De kitartással és akarattal menni fog, hidd el.

Lehet, hogy az állatvér nem lesz eléggé böséges, de elég eröt ad majd.

Ha ezt az utat választod, akkor soha, semmilyen körülmények között ne menj emberek közelébe.

Túl nagy lenne a csábítás, még nem vagy elég kontrolált újszülöttként, ahhoz, hogy kibírd az embervér illatát.

Jaj Renesmee!

Már annyira várom, hogy újra találkozzunk. Amúgy Alice Cullen vagyok!

Te még nem ismersz, de én, már ismerlek téged. A fentieket az apám, Carlisle Cullen írta. Bocsánat, de nem bírtam ki, hogy ne írjak neked.

Kár, hogy olyan hamar el kellett mennünk, de nemsokára újra látjuk egymást, de ezt nagyon kell akarnod! Most nem tudom elmagyarázni részletesen, de bízz bennem.

Biztos nagyon új még neked ez az egész. Hidd el, én tudom. De ki kell tartanod! Remélem sikeres volt az első vadászatod.

Gondolom, a ruháid nem úszták meg… Pedig milyen jól álltak neked! 

Na de nem baj, ezért vagyok én.

Az asztalra csak ezeket a förmedvényeket engedték kirakni nekem. De a szobámban találhatsz normális ruhákat is. Bármikor nyugodtan használhatod.

És még valami. Edward szörnyen sajnálja ezt az egészet! Kérlek, ne haragudj rá ezért, ö csak segíteni akart neked, mert

Renesmee!

Edward Cullen vagyok.

Egyedül én tehetek róla,hogy az vagy, ami. Hidd el, nyomorultul érzem magam!  De nem volt más választásom, nem engedhettem, hogy meghalj az a szörnyeteg miatt! Mond, mi mást tehettem volna?! Könyörgöm,bocsáss meg!

De most erösnek kell maradnod.    

Tégy meg mindent, ami csak szükséges, csak ne támadj meg embert! Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy mit képzelek én? Ezek után semmi jogom téged bármire is kérni.

Igaz. Tégy úgy, ahogy neked a legjobb.

Remélem, hamar találkozunk, Renesmee. Sok sikert!

Alice vagyok, megint!

Még csak annyit akartam, hogy a borítékban van még számodra valami. Remélem nem haragszol meg érte. Úgy tudom, hogy fontos neked. Azt akartam, hogy legalább legyen valami emléked róla, legalább addig, amíg újra találkozol vele.

Alig várom, hogy végre találkozzunk!

Csók, Alice

Edward, Carlisle"

A levél végére már istenigazából viszketett a szemem. Némán zokogtam.

Nagyon meghatott, de első sorban újra belevágott a még friss sebeimet.

 Ismét eszembe juttatta, hogy mennyire egyedül vagyok. Hogy már nem vagyok ugyanaz, aki régen voltam.  És,hogy mennyi veszteség ért.

De az önfeledt szeretetet és bizalom is, amit ez a család irántam érez. Akkor lennék igazi szörnyeteg, ha ezt nem értékelném, és nem hálálnám meg nekik.Igaz, nem ismertem, de nem tudtam nem szeretni őket...ezek után?

Még kétszer újra elolvastam, mikor eszembe jutott, amit Alice nevű lány írt. A boríték! – kaptam észbe.

Azonnal a boríték felé vetődtem és kihúztam belőle a tartalmát. De arra, ami benne volt, soha nem számítottam volna.

Azonnal felzokogtam. Hangosan és keservesen.

Egy Bellával közös képünk volt benne. Ezt tartottam az éjjeliszekrényemen.

  A lábaim felmondták a szolgálatot, és a kanapéra rogytam. Percekig nem csináltam mást csak sírtam. Az agyam nem úgy működött úgy, ahogy kellett volna. Egymás után mutatott képeket egyre gyorsabban. Semelyik nem illett semelyikhez. 

A legfájdalmasabb képet hagyta utoljára. Bella arcát, mikor utoljára láttam. Tényleg az volt az utolsó?

 A biztonsága érdekében nem kellene a közelébe mennem… de nem fogom kibírni a nélkül, hogy legalább még egyszer utoljára lássam. Csak annyi időre, hogy elmondjam neki, hogy miért hagytam el. Hogy mi történt velem.

De a legnehezebb rész mindkettőnknek az lesz, mikor elmondom neki, hogy soha többet nem láthatjuk egymást. De ő okos, meg fogja érteni… legalábbis remélem.

De most először Cullenéket kell felkeresnem. Meg kell kapnom a "miért"-ekre a választ. Most csak ez számít.

Valahonnan meg kell tudnom, hogy hová mentek.

Villámcsapásként ért a felismerés:

Bella látja a jövőt!