10. fejezet

És ittvan,megérkezett! Hajnali 3:28..

Elhiszitek, ha azt mondom, hogy nem akarok és nem is tudok már hozzáfűzni semmit? Hulla vagyok..De ha egyszer megígértem nektek...:) Majd alszok ..hát..mivel ma is éjszakázok...talán majd...minden kétséget kizárólaaag...soha! xD

Az esetleges hibákért előre is elnézést, de örülök, hogy befejeztem és még nem ájultam el. 

Örülnék a véleményeteknek :)

Egy hatalmas fáradt ölelés mindenkinek.

Bella.

10. fejezet.

Már sötétedett, mikor végeztem a vadászattal. Egy fa tetején ültem összekuporodva, az elmúlt órákon gondolkodtam.

Ez volt a legbizarrabb élmény, amit valaha megéltem. Hál’ istennek, nem akadtam össze egy emberrel sem. Minden másodpercre tisztán emlékeztem. Erőfeszítés nélkül vetítettem le magamnak újra a történteket.

Futás közben a szél erősen csapott az arcomba, de nem zavart, sőt. Imádtam a gyorsaságot! Mámorító érzés volt, ahogy felfoghatatlan sebességgel futottam a fák között. Nem volt gond számomra kikerülni egy akadályt sem, mintha ösztönös lett volna minden mozdulat.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve lehunytam a szemem, de nem lassítottam egy másodpercre se. Furcsamód egy cseppet sem tartottam attól, hogy nekiütközök egy fának. És ha mégis, akkor egyedül a fa bánná, gondolom…

Teljesen átadtam magam az érzékeimnek, és hagytam, hogy a bennem lévő vámpír irányítson.

Mikor erősebben kezdtem érezni azt az édes illatot, ha lehet, még kétszer akkora sebességre kapcsoltam. Ha jobban figyeltem, az egyenletes szívverésén kívül a lomha légzését és a lépéseit is hallottam. De még nem tudtam, hogy mivel van dolgom.  Pár pillanat múlva újabb két szívverés csatlakozott az elsőhöz. Már alig bírtam magam visszafogni. Annyira gyötörte a torkomat a szomjúság, hogy bármit levadásztam volna, csakhogy csillapuljon ez az égető érzés.

Mikor már csak pár száz méterre voltam áldozatomtól, lelassítottam és normál tempóban mentem tovább. Bár bokrok és fák takarták én még így is jól láttam.

Egy jól megtermett hím puma volt. Mélyen beleszippantottam a levegőbe. Most már nem ellenkeztem a köd ellen, ami az elmémre szállt.

Tettem egy újabb lépést a békésen fekvő állat felé, és hagytam, hogy a bennem rejlő szörnyeteg vegye át újra a hatalmat a testem felett….

Egy könnyed szellő libbentette meg a hajam, ezzel elterelve a figyelmem egy pillanatra. Már teljesen sötét volt, de mivel nem volt kihez és hova mennem, nem siettem sehova. Lehunytam a szemem és újra „visszaültem” a képzeletbeli vetítőgép elé.

Természetesen, a pumával gyerekjáték volt végezni. Egy szemernyi erőfeszítésembe sem került a harc, az állat halálra volt ítélve.

De megdöbbenésemre mikor végeztem, csak arra tudtam gondolni, hogy: még többet!

A torkomat nyaldosó lángok csillapodtak kissé, de nem aludtak ki. Dühödten hajítottam el az elpusztult állatot majd felpattantam. Rögtön eszembe jutott a két másik puma. Nem tartott töredéknyi időbe se, hogy bemérjem őket. Talán egy kilométerre lehettek Dél felé.

Gondolkodás nélkül iramodtam az irányukba. Talán 10 másodpercig tarthatott, amíg odaértem. Újonnan felfedezett erőmnek köszönhetően, nem kellett attól tartanom, hogy elmenekülhet előlem.

Talán még egy kicsit szórakozhatnák is. Ennél furcsább már úgy sem lehetek, nem igaz?

Pár méterre megálltam a két megdöbbent állat előtt és kivillantottam pengeéles fogaimat.

- Egy kis játék, srácok? – csilingeltem ördögien vigyorogva, közben kiléptem balra. – Így legalább ti is élvezhetitek kicsit.

A két állat hangosan felmorgott és egyszerre vetődtek felém. Hagytam, hogy leteperjenek, közben angyali hangon kacagtam.

- Oké, adok nektek 10 másodpercet! Ha addig nem sikerül bekebeleznetek, akkor én jövök. – ostobának éreztem magam, hogy két állattal csevegek, kik közben engem próbálnak szétmarcangolni. Persze tudtam, hogy minden hiába, hiszen ezerszer erősebb vagyok náluk. A bőröm olyan kemény volt, hogy az ő karmuk bánta, mikor belém akarták mélyeszteni.

Az igaz, hogy bennem nem tehettek kárt, de a ruhámban annál inkább. Lepillantottam magamra, és váratlanul kitört belőlem a nevetés. A fekete ruha már szinte cafatokban lógott rajtam, alig takarva valamit testemből.

-5… 4… 3… 2… hát úgy néz ki ezt most én nyertem.  – morogtam-… 1… 0!

Könnyedén lelöktem magamról őket majd én is utánuk ugrottam. Az egyiket nyakánál fogva a földhöz préseltem, - épp hogy nem törtem ki a nyakát. – a másik egy kézzel átkaroltam és egy reccsenés kíséretével szilánkosra törtem a gerincoszlopát. Mielőtt egy utolsót dobbant volna szíve, szőrös nyakába mélyesztettem fogaimat.

A vér meleg volt, mégis hűsítően hatott lángban égő torkomra, miközben lassan csorgott lefelé.

Ködösen érzékeltem, hogy a másik állat kétségbeesetten rángatózik gyilkos szorításom alatt, de sehogy sem tudott szabadulni.

Túl gyorsan végeztem vele. Még mindig nem volt elég vér a szervezetemben, hogy teljesen lecsillapítsam a szomjam, de most már egy fokkal jobban éreztem magam. Most éreztem először, hogy ura vagyok saját magamnak.

Kihúztam a fogaimat kihűlt testéből és messze elhajítottam. Jólesően szusszantam egyet majd a másik vergődő állatra pillantottam. Nem voltam már különösen szomjas, de egyszerűen nem tudtam betelni a vér ízével.

Térdelő helyzetemből egy szempillantás alatt felálltam, magammal rántva a félájult állatot. A vére már csak vánszorgott az ereiben. Így nem volt olyan jó illata, mit mikor gyorsan pulzált.

Továbbra is a nyakánál fogva magam fölé emeltem és úgy méregettem egy darabig.

- Inni – mormoltam, majd egyik kezem csupasz csípőmre csúsztattam. - vagy élni hagyni? Hmm…

Villámcsapásként ért a felismerés. Mit művelek?! Nem lehetek ekkora szörnyeteg! Nem!

Undorodva engedtem ki kezeim közül a félig élő állatot, aki kótyagosan bár, de azonnal elfutott.

Lassan ereszkedtem le a földre és automatikusan magamhoz öleltem a lábaimat. Mit teszek? Nem viselkedhetek úgy, akár egy vér-őrült újszülött! - vagy akármi is vagyok én most.

 – Ez volt az utolsó gondolatom akkor. Azonnal el kellett tűnnöm onnan. Hányingerem volt magamtól. Bekövetkezett, mitől végig rettegtem. De ezt nem engedhetem tovább fajulni. Mostantól meg kell tanulnom kontrolálni a szomjam és ki kell ismernem az új énem.

Hangosan kifújtam az eddig benntartott levegőt és egy gyorsmozdulattal leugrottam a fáról.

Most a séta mellett döntöttem. Imádtam a sebességet, de így könnyebben tudok gondolkodni. Futáskor átadom magam az érzelmeimnek és az ösztöneimnek. Akkor nem számít semmi más.

Annyi mindent kell át gondolnom. Ki vagyok én? Miért én vagyok az, akivel ez megtörténik? Mi lehet Bellával… és Cullenékkel? Hiába is tagadtam volna a kelleténél egy kicsivel jobban érdekelt, hogy mi van… hogy mi van Edward Cullennel…

Mikor még ember voltam, vajon miért jött el hozzám éjszakánként újra meg újra? Teljes szívemből bízni akartam benne, de olyan nehéz… hiszen az ő megjelenésével kezdődtek el a változások… Bella képessége… a gyilkosságok… Victoria…

Mindennél jobban vártam már azt a pillanatot, mikor végre megkapom az összes kérdésemre a választ. De úgy érzem, hogy az nem lesz egyhamar… sajnos.

Már mélyen az erdőben jártam, mikor lement a nap. Vak sötétben is mindent tisztán láttam, akár napfénynél. Semmi változást nem hozott a sötétség. Minden maradt ugyan olyan… a látásom a hallásom… a szaglásom… semmi nem tompult. Ezen megütköztem.

Na és mikor jön az a rész, mikor elálmosodok?  Na és mi van, ha soha többé nem tudok már aludni? Ez is a vámpírlét egyik velejárója?

Lemondóan sóhajtottam. Szívem már halott volt, de mégis összefacsarodott egy pillanatra. Mégis mit vártam… hogy majd lefekszek aludni, és reggelre minden rendbe jön? Hogy minden olyan lesz, mintha meg sem történt volna, hogy csak egy álom volt? Hiú remény…

Hirtelen neszezésre kaptam fel a fejem. Csak most vettem észre, hogy már nem voltam messze attól a háztól, ahonnét jöttem.

  Pár lépésre tőlem egy alacsony szőke hajú vámpír lány állt. Arca gyermeki, de tökéletes. Szemei, akár az enyém, vörös és félelmetes. Piros, telt ajkait mosolyra húzta.

Az arcán kívül semmi mást nem láttam rajta. Egy, egész testét beborító, köpenyt viselt.

Arca elemzése nem tarthatott tovább egy-nyolcad másodpercnél. Testem azonnal reagált a váratlan személy érkezésére. Minden izmom megfeszült és lassan támadó pózba görnyedtem.

Torkomból egy figyelmeztető morgás tört fel. Semmibe véve heves reakciómat, kellemes, társalgó hangon szólalt meg.

- Sejtettük, hogy rejtegetnek előlünk valakit Cullenék! Ezt nem fogják megúszni. – trillázta mosolyogva. Cullenék? Mit csinálnak velük?! Nem, azt nem fogom engedni! Nem bírnám elviselni, ha még valakinek bántódása esne miattam. Csak az én hibámból kerültek bajba.

- Ki vagy te? – kérdeztem élesen, mire felkacagott.

- Ó, milyen modortalan vagyok! Jane Volturinak hívnak. – mondta. A fenébe! Egy Volturi? Ha róluk mesélt Victoria, akkor… hatalmas bajban vagyok! – És téged, újszülött?

- Miért érdekel az téged? –sziszegtem. – Mit akarsz tőlem Jane Volturi? –vicsorogtam, miközben pár milliméternyit hátráltam. Meglepet, hogy egy másodperc alatt ilyen dühös lettem. Ez régen nem volt jellemző rám.

- Mit képzelsz magadról, te félkegyelmű? – morogta dühösen. – Te nem tudod, hogy kivel beszélsz! Ezt megbánod! – sipította, de aztán pillanatok alatt lenyugodott és mosolyra húzta vérvörös ajkait.

- Ez most nem lesz kellemes drágám!- mosolyogta majd mélyen a szemembe nézett. Rubin szemei mágnesként vonzották az enyémet. Ha akartam se tudtam volna megszakítani a kontaktusra.

Pár pillanat múlva élesen felsikoltott, de még mindig nem nézett el rólam.

- Hagyd abba! –sikította. Teljesen ledöbbentem. Most hozzám beszél? Ezt én csinálnám?

- Mi? – kérdeztem összezavarodva.

Újra felsikoltott és a földre zuhant.

- Elég! – fuldokolta. – Fordulj el!

Nem értettem mi folyik itt, de elfordultam. Abban a pillanatban, a sikítása abbamaradt.

Azonnal visszafordultam felé, de már nem volt a földön, hanem újra velem szemben állt, de egész testében remegett.

Furcsálltam, hogy nem néz a szemembe. A nyakamat bámulta, de így is láttam, hogy füstölög a dühtől.

Minek kellett volna történnie, mikor rám nézett? És... mi történt, mikor sikoltozni kezdett?

- Mit képzelsz magadról, te szégyentelen? – visította

- Én nem csináltam semmit!- tiltakoztam értetlenül.

- Dehogynem! – morogta. – Hisz az előbb irányítottad ellenem a saját erőmet! Hogy csináltad? – kérdezte még mindig rettentő dühösen, de ki lehetett hallani a hangjából a színtiszta rettegést is.

- Miféle képességed van neked? – kérdeztem halkabban.

- Az most mindegy!- hadarta. – Ezt nem úszod meg élve! Ha ezt Aro megtudja…

- Nem tudom, mi folyik itt… azt se tudom ki az az Aro… de még ezek után fenyegetni mersz?  - morogtam és egy lépéssel közelebb léptem. – Ha annyira bátor vagy, akkor nézz a szemembe! – suttogtam és mereven az arcára szegeztem a tekintetem.

Látszott rajta, hogy teljesen kétségbe van esve. Bizonytalanul hátralépett és az erdő felé fordult.

- Nem tudod, hogy mit tettél! – mormolta. – Ezzel megpecsételted a sorsod, újszülött.

- Na, ne mond, Volturi...- sziszegtem.

- Még viszont látjuk egymást, kedvesem. – csicseregte feszülten, majd eltűnt a sűrű erdőben.