6. fejezet.

Sziasztok cuncimókusaim :D Meghoztam a hatodik fejezetet. De csak azért írtam meg mert olyan drágák vagytok mostanában :') Remélem örűltök neki..*izgúúl* Hozzátenném, hogy vannak (és lesznek) benne olyan részek amiket a Breaking dawn-ból raktam bele. Addíg csűrtem-csavartam és változtattam amig olyan nem lett amilyennek szerettem volna. :) Tudom ,kicsit rövid lett, de nem futotta többre belőlem így kétezertíz negyedikhó huszonnyolcadikán hajnali fél egykor W.W Na én megyek aludni xD
Jó olvasást :)
Puszi:Bella.

6. fejezet.

Váratlan.Hihetetlen.

Sötétebb volt, mint hittem. És ha ez még nem lett volna elég minél beljebb haladtam, körülöttem a fák egyre sűrűbben sorakoztak. A kezeimmel tapogatózva haladtam, így nem ütköztem semminek.

Csak mentem, nem törődtem semmivel. A fatörzsek érdes felületétől már a kezeim tele voltak horzsolással. Már úgy egy húsz perce mehettem, mikor a körülöttem eddig sűrűn sorakozó fatömeg ritkulni kezdett majd teljesen eltűnt. Mivel így már a kezeimmel sem „láttam” úgy döntöttem megállok és várok. Lekuporodtam a hideg földre és a fejem a lábaim közé hajtottam majd átkulcsoltam kezeimmel.

Már nincs sok idő hátra. Talán már úton van a vadász… a gondolattól újra elkezdtem remegni, de nem féltem. Teljes szívemből vágytam a találkozásra. Életem utolsó pillanataiban az ő arcát akartam látni, hogy magammal vigyem a pokolba, hogy elátkozhassam, azért amit tett. A fájdalom újra betemetett mikor apámra gondoltam. Az arca jelent meg a szemem előtt. A meleg mosolya. Amikor szorosan átölelt, mikor azt mondta, hogy szeret. Az arca anya temetésén…

Hogy tehettem ezt vele? Hisz csak én voltam neki és én is elhagytam. Nem voltam ott vele, amikor szüksége lett volna rám. Talán ha nem megyek el, akkor még most is élne. Az egész az én hibám. Most először járta át a testemet teljes lényében az érzés, csak most jutott el a tudatomig. Ha otthon maradtam volna, akkor nem halt volna meg! Ha otthon maradtam volna…

Percekig nem fogtam fel, hogy a hörgő, akadozott hang belőlem jön. Én zokogtam. Úgy éreztem, most végre szabadjára engedhetek minden érzést, amit eddig elzárva tartottam magamban. Úgy zokogtam, mint még soha ezelőtt. A fájdalom elhatalmasodott rajtam. Már nem lehetett visszacsinálni.

Mikor a könnyeim és a zokogás csitulni kezdett úgy éreztem, hogy az érzéseim a könnyimmel együtt távoznak belőlem a már jól ismert semmit hagyva maguk után. Síri csend volt bennem,és körülöttem. Semmi nem maradt csak a szívem halk dobogása és a tüdőm lomha mozgása.

A telihold fényes ragyogással töltötte be a sötétséget. Mikor jobban szemügyre vettem a helyet ahol voltam megállapítottam, hogy egy hatalmas, kopár tisztás szélén kuporgok. Ezen egy másodpercig elcsodálkoztam, de ez az érzés nem tartott sokáig. Újra leváltotta az üresség.

Meddig még? Meddig várat engem, hisz már oly rég óta várja a halálom. De még időm se volt végigmondani a szavakat magamban máris egy halk neszezésre lette figyelmes. Egy pillanat alatt talpon voltam, de ennek meg is volt a következménye. Megszédültem. Pár másodpercbe telt mire újra visszanyertem az egyensúlyom. A lélegzetem felgyorsult, a tekintetemmel idegesen pásztáztam a körülöttem elterülő sötét erdőt. Egyszer csak megakadt a tekintetem a tisztás másik végén, ahol egy alak kezdett kirajzolódni…

Az idő mintha megfagyott volna körülöttünk. A percek teltek, de nem érzékeltem semmit. A nőstény sem mozdult.

A haja, akár az élénk tűz, ölelte körbe gyönyörű porcelánarcát. Az alakja hibátlan volt bár a ruhái egy kopottak voltak. Levegő remegve hagyta el a tüdőmet. Összeszedtem magam és tettem egy lépést felé majd kihúztam magam és tovább fürkésztem arcát.

Mintha egy ősi túlélő ösztön tört volna fel bennem és az sugallná, hogy fussak, amin gyorsan csak tudok, mert ha itt maradok, akkor a halál vár rám. Erre az érzésre magamban elmosolyodtam. Mostanra már az egész testem érzékelte a halál közeledtét.

Éreztem, hogy nem helyes hogy izgalmat és megkönnyebbülést érzek. A félelem nem akart jönni, de ennek most örültem. Hirtelen a hátam mögül egy erős fuvallat tört ki az erdőből meglibbente tűzvörös tincseit. Amire pislantottam már csak pár centi választotta el tőlem arcát. Talán azt várta, hogy hátra fogok hőkölni, mert az arcára az undor mellé meglepődés ült ki. A tekintetem mélyen az övébe fúrtam és próbáltam elfojtani a megdöbbenést, amit a szemei okoztak. Az írisze mélyvörös színben pompáztak. Óvatosan levegőt vettem, mert kezdtem szédülni. Az friss oxigén keveredett az Ő illatával. Megdöbbenésemre istenien édes aromája volt. Erre a gondolatra felfordult a gyomrom. biztos ez is besegít neki a vadászatban. Elszakítottam a tekintetem a szemiről és végignéztem hibátlan arcán ami ég gyönyörűbb volt mint gondoltam. Vörös ajkai gúnyos vigyorra húzódtak.

- Hát megvagy végre – mondta, a hangja olyan volt akár a legszebb csengettyűszó. – Renesmee.- tette hozzá. Gyönyörű hangját most undor torzította. A szavaitól bennem is fellobban az undor és a düh. Élesen kifújtam a levegőt egyenesen az arcába. Dallamos nevetésben tört ki.

- Bátor vagy, ez tetszik. Így élvezetesebb lesz megölnöm téged. - mondta vészjóslóan vigyorogva.

- Miért…?- suttogtam érdes hangon, de nem tudtam befejezi a mondatot. A hangom gyenge volt, ami bosszantott. Nem akartam, hogy gyávának tartson. Azt akartam kérdezni, hogy miért ölte meg apámat. Miért nem ölt meg engem mikor alkalma lett volna rá. A szavaimtól hátrahőkölt és hátrált pár lépést. A mosolya lehervadt és a szemei gyűlölettől szikráztak.

- Részletesen érdekel, Renesmee?- vetette oda.

Aprót bólintottam. A rubin szemei egy pillanatra elhomályosultak és egy árnyalatnyit elsötétültek majd újra visszatért beléjük a gyűlölet. Elfordult tőlem.

- Ezt vehetjük akár utolsó kívánságnak is. Talán még van rá időnk. Ó, milyen jószívű vagyok. - mondta félszegen, de láttam a szemében, hogy nem egészen csak rám koncentrál.. A holdat fürkészve kezdett beszél.

- A mi fajtánknak is vannak szabályai, és vannak, akik ügyelnek arra, hogy létezésünk titokban maradjon. Ők a Volturi. - mondta és szemei összeszűkültek. A hangja könnyed csevegő volt, mintha nem is hozzám beszélne. Kecsesen lekuporodott a földre és úgy folytatta.

- De ez téged nem érdekel. – mondta hideg hangon. - Már nincs sok időnk. – mondta hirtelen és a tájat fürkészte. – Pár hete Olaszországban vadásztam. Akkor még én sem tudtam a létezésükről.

A kelleténél jóval több embert öltem meg, csupán szórakozásból. És ha ez nem lett volna elég, veszélyesen közel kerültem a területükhöz.

Egyik éjjel megjelentek és majdnem végeztek velem. Sikerült meggyőznöm őket, hogy elmegyek innen és nem fogok olyan sokat táplálkozni. Beleegyeztek és továbbálltak.

Amilyen messzebb próbáltam jutni Volterrától. napokon át futottam és végül így kötöttem ki Forksba. - megállt egy pillanatra és undorodva rám vigyorgott. Az kezeim ökölbe szorultak a fájdalomtól. Ismét fojtogatni kezdte a torkom. – Nem volt semmi személyes az áldozataim kiválasztásában. Nem rögtön ide jöttem, hanem Seattle-be. Ott sajnos nem maradhattam sokáig, mert már kezdtem feltűnést kelteni.

Te is csak egy egyszerű préda voltál a szememben. – A szemet rám kapta. Ezernyi érzés kavargott bennük. – Akkor még nem tudtam, hogy a Cullenék védelme alatt állsz. - Sziszegte vicsorogva. Föl se foghatta, hogy menyit jelentett nekem amit elárult az előbb. Ők voltak azok. Az én hihetetlen vámpírjaim… Cullenék. Összeborzongtam. – Ezek után már nem akartalak futni hagyni. Meg akartalak ölni, bármi áron. Nem tetszett,hogy így palira vettek és bosszút akartam állni. Gyűlölöm a bukást. De sehogy sem tudtam a közeledbe férkőzni. Éjjel-nappal őrzött valaki. – Újra megdöbbentem. – Amikor már majdnem lemondtam rólad meghallottam, hogy elutazol ezzel szinte tálcán nyújtva magadat, de akkor még nem tudtam, hogy hova mész. Dühös lettem és eldöntöttem, hogy megölöm apád, így biztos nem gondolod majd meg magad.

Utána azonnal a nyomodba eredtem, de volt egy kis összetűzésem az egyik Cullennel. Hősködni kezdett, úgy tűnik, hogy nagyon nem tetszett neki, hogy rád vadászom. Rettegett, hogy bajod esik. Nem értettem, hogy mi okból félt egy olyan senkit, mint te.

Nagy nehezen sikerült leráznom magamról és egy tévútra vezettem majd egyenesen ide jöttem. - fejezte be és lehetetlenül gyorsan felpattan a földről. A sok információ kavargott a fejemben és elkezdett forogni a világ. A szemeim könnyesek lettek a sokktól és a meghatottságtól. Tévedtem, mikor azt hittem készen állok. Talán ha ezeket most nem mondja el, én kérem meg, hogy végezzem velem lassan és fájdalmasan, mert tudtam, hogy megérdemelnél. Milyen ostoba voltam!

Hirtelen felkapta a fejét és feszülten koncentrált valamire. Halkan mordult egyet. Hófehér fogai kilátszottak felhúzott ajkai alól.

- Sietnünk kell! Ránk találtak! –hadarta szinte félőrülten és elém lépett. Összerándultam a félelemtől. Egyáltalán nem álltam készen. Egész testemben remegni kezdtem, lélegzetem elakadt.

Az ajkai barátságos mosolyra húzódtak vörös tekintetét az enyémbe fúrta. Teljesen megbabonázott, egy pillanatra még a félelmem is elfelejtettem.

- Nem mondom, hogy nem fog fájni, drágám! – mondta tettetett szomorúsággal, de szemei szomjasan csillogtak.

Utolsó erőmből hátráltam egy lépést, de nem telt tőlem többre. A nőstény lelapult, mint egy igazi vadmacska, aki épp a prédát lesi. Morgott egyet. Minden összeomlott bennem. Lehunytam a szemem és türelmesen vártam.

A fájdalom meghökkentő volt.

Pontosan olyan – meghökkentett. Nem értettem, nem tudtam felfogni, mi történik.

Szakadás. Törés. Kín.

Nem kaptam levegőt, túl nagy volt a forróság a torkomban. A sötétség átvette a hatalmat, és elsodort a kín szenvedés hulláma.

Még több sötétség.

Hangokat hallottam amikor most kiabáltak, ahogy a fájdalom visszatért.

- Ne! Renesmee!!! – ordította egy angyali hang kétségbeesetten. – Victoria mit tettél?! – üvöltötte. A hangja most közelebb volt. - Emmett, Jasper!!

Aztán egy nagy csattanást és morgást hallottam majd egy éles sikolyt és csonttöréseket. Aztán semmit.

- Nem! Renesmee ne! Carlisle! – zokogta az angyali hang.

Az orromat füst szag csapta meg és valami édes, tömény illat. Nem értettem mi történik . Nem kaptam levegőt.

A sötétség egyre közelebb jött, egyre mélyebbre taszítva a semmibe.

A fájdalom most elmúlt. Nem éreztem semmit. Nem láttam és nem is hallottam. Ismét levegő jutott a tüdőmbe, kemény buborékként végigkarolva a torkom, fel és le.

- Maradj velem Renesmee! Hallasz? Maradj! Nem hagyhatsz el. Ne hagyd leállni a szíved!

Természetesen, akartam mondani neki. Természetesen nem hagyom leállni a szívem, bárki is vagy te.

- A gerince! Edward, döntened kell, különben belehal! – kiabálta egy másik gyönyörű hang.

Újra fájdalmat éreztem – csak egy meleg metszést. Levegő után kapkodtam. Ez nem lehet a menyország, itt túl sok a szenvedés. De akkor, hogy lehet, hogy angyalok hangját hallom?

- A morfium!

- Nem tudom, hogy…

- Carlisle, kérlek !!

Valami hideg hatolt a bőrömbe. Csak egy apró szúrás.

- Fiam, most! – suttogta a hang.

Pár pillanatig hallgattak. A háttértben kiabálásokat hallottam és a tűz recsegését.

- Már nem bírja sokáig! – kiáltott fel egy angyali női hang sírva.

Egy fagyos új fájdalom jegesen szúródott a nyakamba és a szívem fölé. Rosszat éreztem – automatikusan próbáltam megvédeni magam a fájdalomtól, de túl gyenge voltam.

Próbáltam érezni a szívem, megtalálni, de túlságosan elveszett a testemben. Nem éreztem dolgokat, amiket kellet volna, és semmi nem volt jó helyen. Pislogtam, és megtaláltam a szemeim. Láttam a fényt. Nem azt, amit kerestem, ez jobb volt a semminél. Egy erős lámpa fénye világított rám. Amíg a szemem próbált alkalmazkodni egy kristálytiszta hang suttogott: „ Renesmee.”

Kezek hajoltak fölém. Megdöbbentően ragyogtak- akár egy kristály - ahogy a lámpa fénye rájuk esett. Pár pillanatig gyönyörködtem benne, de aztán a fájdalom újra lecsapott.

A sötétség elárasztotta a szemeimet szilárdabban, mit előtte. Mint egy ostoba szemkötő, keményen és gyorsan. Nem csak a szemeimet, hanem magamat is megsemmisítő súly fedte be. Fárasztó volt küzdeni ellene. Tudtam, hogy sokkal egyszerűbb lenne, feladni. Engedni, hogy a sötétség lejjebb húzzon, lejjebb és lejjebb egy olyan helyre ahol nincs fájdalom, nincs kimerültség, nincs aggodalom és nincs félelem.

Ha csak magamért lett volna, nem lettem volna képes sokáig küzdeni. Csak egy ember voltam, nem többel, mit emberi erővel.

De ez nem csak rólam szólt.

Ha a könnyebb utat választom, akkor fájdalmat okozok Bellának. Elvesztem a lehetőséget arra, hogy magyarázatot szerezzek. És, hogy bosszút áljak apám haláláért.

Bella. Az életem és az övé már egy fonallá tekeredett. Ha elmenne, azt nem lennék képes túlélni. Ha én mennék el, ő sem élné túl, most már belátom. Annyiszor sebeztem már meg őt, hogy az már bűn. De ő mindig visszatért hozzám és tiszta szívéből szeretett, támogatott, mikor szükségem volt rá. Szinte olyan volt nekem , mint az anyám, aki egyben a legjobb barátom és a lélektársam is volt.

Ő szíve minden szeretetéből szeretett engem. Bármi őrültséget csináltam ő ott volt és kitartott mellettem. És most én következtem. Nem hagyom magára, ki fogok tartani, túlélni, elviselni a fájdalmat. Ha ez sikerül visszatérek hozzá és soha nem hagyom majd el őt.

Charlie. Sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy miattam halt meg. Szeretett, teljes szívéből. Anya halála után ő vigasztalt. Próbálta elfelejtetni velem a sok rosszat és a fájdalmat, de láttam rajta, hogy neki mindig is nagyobb szüksége van a szeretetre, de ezt már nem adhatom meg neki, soha…

És Ő. A gyilkos, a vámpír. Ő tette ezt velem, de nem azért gyűlöltem, mert majdnem elpusztított. Azért gyűlöltem, mert ő gyilkolta meg az utolsó embert, akihez a vér köt.

Bosszú. Bosszút akartam állni rajta. Azt akartam, hogy megfizessen mindazért, amit velem tett, tönkretéve a körülöttem lévők életét. Mindenkin bosszút fogok állni, aki valaha ártott nekem vagy annak, akit szeretek.

Túl akartam élni. De olyan sötét volt itt, hogy egyikőjük arcát sem láttam. Semmi nem tűnt valóságosnak. Ez megnehezítette, hogy ne adjam fel.

Próbáltam küzdeni a rám telepedő sötétség ellen, keresztül, majdnem önkéntelenül. Próbáltam felemelni. Csak ellenálltam. Nem engedtem, hogy teljesen összetörjön. Nem voltam Atlas, és a feketeség olyan volt, mint egy nehéz bolygó; nem bírtam támasztani. Csak annyit tehettem, hogy nem hagytam teljesen eltörölni magam.

Mindig emberi és gyenge voltam, az egyetlen dolog, amit mindig is képes voltam megtenni az, hogy nem adom fel. Kitartottam. Túléltem. A maradék erőmnek még elégnek kell lennie. Ki kell tartanom, amíg jön a segítség.

Egy hüvelyknyire távol tartottam magamtól a nemlétezés feketeségét.

Nem volt elég a távolság, de próbáltam kitartani továbbra is – nem elengedni, de mégis eltartani magamtól. Ahogy az idő tovább és tovább forgott, a sötétség egy nyolcad és egy tizenhatod hüvelyknyire ért. Nem volt semmi, amibe kapaszkodhatnék.

Bella, Charlie, a céljaim, a jövő, az oly nagy elszántságom… semmit nem tudtam magam elé képzelni.

Éreztem, hogy elcsúszom -nem volt már semmi, amiért kitartottam.

Nem! Túl kell ezt élnem. Bella számít rám.

És aztán, habár még mindig nem láttam semmit, hirtelen éreztem valamit.

Mint kísértet végtagokat, elképzeltem, hogy újra érzem a karjaimat. És aztán valami nagyot és nagyon-nagyon meleget éreztem, ahogy körém csavarodik.

Bella volt az. Sikerült újra felidéznem őt. A kevés melegség a kísértet kezeimben olyan valódinak tűnt. Közelebb ragadtam és most pontosan ott volt, ahol valaha a szívem volt. Erősen kapaszkodtam a kellemes emlékbe, hisz már csak ebbe kapaszkodhattam. Tudtam, hogy mind addig képes lennék harcolni a sötétséggel, amíg csak kell.

A melegség a szívem helyén egyre valósabbá vált, melegebbé és melegebbé. Forróbbá. A hőség olyan valós volt, hogy nehéz volt elhinni, hogy csak képzelem.

Forróbb.

Most már kellemetlen. Túl meleg. Még, még, még több forróság.

Mintha a hajsütő vas rossz végét markoltam volna meg – az automatikus válaszom az volt, hogy eldobjam a perzselő dolgot a kezeimből. De semmi nem volt a kezembe. A kezeim, nem voltak a mellkasomon. A kezeim halottan feküdtek valahol az oldalamon. A hőség bennem volt.

A forróság nőtt – erősödött és erősödött újra addig, amíg felülmúlt mindent, amit valaha is éreztem.