5. fejezet!

Meghoztam az ötödik fejezetet! Bocsánat a késésért. Nemsokára beindulnak az események ám ;)

Na nem akarok én itten hegyibeszédelni xD Olvassátok csak :) Remélem aki szeret egy kicsit is, ír komit.

Bella.

Ami mindent megváltoztat

A fájdalom elsöprő volt. Szinte hallottam, amikor a szívem ezer darabkára robban szét. Tudtam, hogy elveszítettem mindenkit, aki fontos volt nekem. Most Bella, nemsokára Charlie. Fájt, nagyon fájt. De ha nem teszek semmit, akkor mindketten meghalhatnak. Jobb így elhagyni őket, hogy tudom, biztonságban vannak és élnek. Elviselhetetlen lenne a tudat, hogy ők nincsenek.

Nem tudom, meddig lehettem az autóban. Az idő és a tér megszűnt létezni. Összeszedtem minden erőm, felemeltem a fejem a térdeimről és belenéztem a tükörbe. Alig ismertem magamra: A szemeim teljesen bevörösödtek és felduzzadtak. A szám kiszáradt, a hajam össze-vissza állt, de ez egy cseppet sem érdekelt. Hisz ki látja?

A szemem előtt újra Bella könnyes arca jelent meg. Vártam, hogy a fájdalom újra beterítsen, de semmi nem történt. Ürességet éreztem. Ahol nem is olyan rég a szívem volt, most egy vérző, lüktető, fekete lyuk tátongott. Minden emberi érzés kiürült belőlem hűvös kopárságot hagyva maga után, talán mindörökre.

A kötelesség lebegett a szemem előtt. Ezzel még tartozom a városnak és a családomnak...a volt családomnak.

Kitöröltem a szememből az utolsó könnycseppet aztán beindítottam a motort.

Charlie még biztos dolgozik, így van még időm hazamenni. Utána a reptérre megyek és megveszem a jegyem az első induló járatra, ami, ha Bella látomása nem csalt, Arizonába megy.

Gyorsan leparkoltam a ház előtt és a házba rontottam. Felszaladtam az emeletre és az egyik nagyobb válltáskámba bedobáltam pár szükséges dolgot. Kezemben a pénzel és az útlevéllel letrappoltam a földszintre, de ott megtorpantam. Hadjak Charlie-nak üzenetet? De hisz így is elég fájdalmas lesz neki..de nem érdekel. Legalább egy búcsú levelet hagynom kell neki. Odasiettem a fiókhoz és kihúztam belőle egy jegyzettömböt és egy tollat aztán írni kezdtem:

„Apu!

Nagyon sajnálom, de most el kell mennem. Rosszra fordult pár dolog, amit sürőgsen el kell intéznem. Szeretlek, mindennél jobban. Kérlek, ne aggódj miattam, én… rendben leszek!

Kérlek, könyörgöm, mond meg Bellának, hogy szeretem és, hogy sose fogom megbocsájtani magamnak azokat, amiket mondtam neki, de ezt kellett tennem!

Sose felejtelek el titeket és mindig szereti foglak! Annyira sajnálom, de tudom, hogy amit teszek az helyes! Bocsássatok meg!

Renesmee.”

A szívem helyén lévő luk újra lüktetni kezdett, de csak annyira, hogy tudassa, hogy ott van. Tudassa, hogy a helyén valami másnak kellene lennie. A lapot kitéptem a jegyzettömbből és az asztal közepére raktam aztán elindultam az ajtó felé.

A kocsi mellett állva, vetettem még egy utolsó pillantást a házra. A házra, amit most látok utoljára, ami az otthonom volt. Beleszippantottam a levegőbe, és mélyen magamba szívtam az utca ismerős illatát. A torkom egy pillanatra elszorult és az ajkaim megremegtem, de azonnal rendeztem a vonásaimat. Újra felvettem az érzéstelen hideg maszkot majd beszálltam az autóba és padlógázzal a reptér felé vettem az irányt.

Minden úgy történt, ahogy Bella mondta. Jacksonville-be szólt a jegyem.A gép egy óra múlva indul. Még azt az egy órát is kínszenvedés volt kibírni, úgy éreztem minden pillanatban, hogy el fogok késni és a vámpír újra lecsap valakire és ebbe kis híján belebolondultam.

A repülőn már mindenki aludt csak az én ülésem fölött égett a lámpa. Nem bírtam elaludni, de nem is akartam. Fölöslegesnek éreztem. Most az előttem álló feladatra kell koncentrálnom.

Egy dolgot nem értettem.

Bella látomásában egy vámpírnő vadászik rám és nem egy férfi. Nem értem mi folyik itt.

A vámpír, aki minden este eljön hozzám, nem azért jön, hogy megöljön, ebben majdhogynem biztos voltam. De a nőstény? Miért pont énrám vadászik? És mi köze ehhez a látogató vámpírnak?

A látomásban vitatkoznak egy másik vámpírral. Lehetséges, hogy ő az, akivel vitáztak? De ha ő az, akkor miért vesztek össze? Villámcsapásként ért a felismerés. - Oh! Istenem, hát persze!

Ledermedtem. A lélegzetem elállt. A szívem körvonalai újra derengeni kezdtek, megtelve félelemmel és valamiféle gyenge, hálás melegséggel.

A vámpír és azok a valakik miattam vesztek össze a nősténnyel. Mindent tisztán láttam. A férfi egész idő alatt engem védelmezett, védelmezett, nem vadászott rám. A vámpírnő vadászik rám. Ő a veszély. Már csak azt nem tudom mi okból…

Ha minden a tervek szerint halad, akkor holnapra legkésőbb két nap múlva rájön, hogy hol vagyok. De Bella azt mondta, valaki meg akarja majd állítani, és én tudom ki az a valaki. Az én titkos védelmező vámpírom.

Összerezzentem. Még életemben nem féltem ennyire.

Mi lesz most? Akármennyire is őrülten hangzik, nem akarom, hogy baja essék a védelmezőimnek miattam. Már így is túl sok embert belekevertem ebbe az ügybe. Ez egyedül rám és a nőre tartozik.

Nem sokkal később sikerült elaludnom. Szörnyű éjszakám volt. Egyik rémálom a másik után, de nem ez volt a legrosszabb…

Reggel, amikor rápillantottam a telefonom kijelzőjére 45 nem fogadott hívásom volt és 2 üzenetem. Miért? Miért teszik ezt velem? Miért nehezítik meg még jobban? Nem hittem volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Azt hittem egyszerűen kilépek az ajtón és mindent elfelejtek majd. Eljövök onnan és beteljesül a sorsom. De semmit sem felejtettem. Balgán azt hittem, hogy könnyű lesz elszakadnom tőlük. Aljas voltam és nyomorultul éreztem magam. Azok után, amit vele tettem, Bella még mindig aggódik értem és szeret. És Charlie… anya halála után csak én maradtam neki. Bármit csináltam ő mindig ott volt és szeretett. Erre én egyik napról a másikra eltűnök, otthagyom, egy szó nélkül azt sem tudja hová tűntem. Még el sem búcsúzhattam tőle.

A reggeli nap sugarai előbukkantak a felhők alól beszivárogva a repülő kis ablakán. Lehunytam a szemem és arcom a fény felé fordítottam. Sírni akartam, zokogni, de hiába, nem ment. Nem voltam képes könnyezni. Hát végül sikerült? Sikerült teljesen kiürülnöm és elveszítenem a szívem, a lelkem?

Hirtelen a telefonom halkan rezegni kezdett. Remegő kezekkel kivettem a zsebemből, hogy kinyomjam, de mikor megláttam, hogy újra Bella hív, nem ment. Pár másodpercig hezitáltam, majd mély levegőt vettem és a fülemhez emeltem a mobilt.

- Halló?- szóltam bele érdes hangon. Hiányzott már a hangja, persze tudtam, hogy ez nem jó így.

- Nessi? Oh, Nessie!- kiabálta zokogva.

- Bella…- leheltem. - Én… én úgy sajnálom, én..- hebegtem mire közbe vágott.

- Láttam, láttam, amikor elhatároztad, hogy elmész, de semmit sem tehettem!- sírta .- Van fogalmad róla mennyire féltem?- mondta fájdalmasan.- Tudod mit tettél?- kérdezte egy oktávval magasabb hangon. - A nő most már tudja, hogy hová tartasz! Valami idegen vámpírok üldözőbe vették ezért még jobban sürgeti az idő. A halálodra áhítozik. Már nem lehet megállítani. - suttogta elfúló hangon.

- Bella én.. nekem ezt meg kellet tennem. - motyogtam. –Értsd meg, nem bírtam volna elviselni, ha bajotok esik. Abba belepusztulnék. Engem ne félts. - mosolyodtam el. –Én már készen állok.

- Tudod mit tettél?- kérdezte újra, ismét zokogva. – Az egész hősködésed hiábavaló volt! Charlie tegnap este meghalt! Meggyilkolták.. – suttogta.

Teltek a percek, de az agyam nem akart reagálni a szavaira. A fülem csengett és a torkom kapart. Hallottam, hogy egy távoli hang kétségbeesetten a nevemen szólongat, de nem érdekelt. Amikor eljutott a tudatomig szavainak jelentése összeomlottam. Minden elhomályosult, a külvilágot csak tompán érzékeltem. Hát bekövetkezett, amitől rettegtem. Meghalt az, akit szerettem, az én hibámból. Mert nem voltam elég gyors.

A kezeim nem voltak elég erősek, hogy megtartsák a telefont így az kiesett a kezemből. Egész testemben remegtem.

Most már nem érdekel semmi. Csak egyet akartam. Belenézni annak a szörnyetegnek a szemeibe mielőtt meghalok. Ennyi. Semmi más. Meg akartam halni. Lassan és fájdalmasan, hogy ezerszer is megbánhassam, hogy megszülettem. De ekkor még nem tudtam, hogy ennél ezerszer rosszabb vár..

-

Már nagyjából ismertem Jacksonville-t ezért nem volt nehéz navigálódnom. Pát éve mikor még Reneé is élt ide jöttünk nyaralni. Még a mai napig nem tudom, hogy honnan szedtek össze annyi pénzt, ami elég volt az útra.

Abba a szállodába mentem, ahol régen megszálltunk. Megálltam előtte és lehunytam a szemem. Hagytam, hogy az emlékek savként marják végig az agyam és a testem.

A szálloda kicsi volt,de nagyon takaros. A falai fehér kövekkel voltak beterítve, amiről virágokkal teli erkélyek nyíltak.

Amikor beléptem az első amit megláttam egy öreg férfi volt. A recepciós asztal mögött ült,a fején egy öreg kopott szalmakalap volt,szájában egy hosszú szivart lóbált és egy újságot olvasott. Olyan nagypapás látszatott keltett. Nagy nehezen életre keltettem az arcom és a pult elé léptem.

- Jó reggelt. - köszöntem egy halvány mosoly kíséretében.

- Jó reggelt kisasszony, miben segíthetek. – kérdezte mély hangon. Kék szemeiből csak úgy áradt a melegség. Mikor elmosolyodott a ráncok elmélyültek a szeme körül, mégis fiatalabbnak tűnt.

- Egy szobát szeretnék egy személyre. – nyögtem ki. Mosolyogva bólintott majd egy kis szekrényhez lépett és kivett belőle egy kis kulcsot majd felém nyújtotta.

- Parancsoljon kedveském, első emelet, balra az utolsó ajtó. - mondta kedvesen, de aztán a szemeiben aggodalom csillant. Mit olvashatott le az arcomról?-Minden rendben?-kérdezte óvatosan.

-Igen uram. Köszönöm - bólintottam majd elindultam az emeletre.

A szoba kicsi volt, de otthonos. A falai krém színűek voltak. A bútorok és az ágytámla natúr fából készült. Az erkély előtt lévő hosszú, fehér függöny meglibben az enyhe szélben.

Most mit tegyek? A nőstény nappal úgy sem támadna. Ha lemegy a nap, megkönnyítem a dolgát és elmegyek a városból, keresek valami eldugott helyet, ahol nincsenek szemtanúk. Csak Ő és Én.

Kisétáltam az erkélyre. Lekuporodtam a földre és lehunytam a szemem. A nap sugarai égették a bőrömet. Elképesztően kellemes érzés volt. Megpróbáltam kizárni a fejemből minden zajt csak a gondolataimra koncentrálni. Elnyomhatott az álom, mert egyszer csak minden elsötétült.

Amikor felébredem már a nap lemenő félben volt. A sugara vörösre és lilára festették az eget, a felhők koszos vattaként keringtek az égen.

A gyomrom görcsbe rándult. Hát eljött az idő..

Visszasiettem a szobámba.Elővettem a mobilom és rendeltem egy taxit, amivel kimehetek a városból.

Amíg vártam, hogy megérkezzen összeszedtem a holmim és lesiettem az épület elé.

A levegő kezdett lehűlni, de még így is melegebb volt, mint Forksban. Azon gondolkodtam, hogy felhívjam-e Bellát búcsúzóul. Azok után, ahogy viselkedtem vele legalább bocsánatot kellene kérnem tőle, de mi van, ha így még nagyobb fájdalmat fog okozni a… a halálhírem. Nem! Nem szabad még jobban bántanom. Hisz ott van neki a képességének a tudata. Elég neki azt feldolgozni…

A taxi egészen kivitt a városhatárig ahová már a fények sem értek el. A sofőr gyanakodva méregetett mikor a kezébe nyomtam a pénzt és kiszálltam.

Mély levegőt vettem és szembefordultam a sötétséggel. Még hallottam, mikor az autó megfordul is visszaindul a város felé,de utána semmi. A nagy csend és a sötétség nyomasztó volt. A holdat vastag felhőréteg takarta, így elvéve tőlem az utolsó fényforrást. Miután a szemem viszonylag hozzászokott a Fényhez egy erdő kezdett kirajzolódni az autóúttól pár méterre.Elmosolyodtam. Ez tökéletes lesz. Itt nincsenek szemtanúk, csak a sötétség és mi.

Lassan elindultam az erdő felé. Elkezdtem remegni,de nem a félelemtől hanem a vágytól, hogy végre megpillanthassam apám gyilkosának arcát…