2010. július 1.
10. fejezet
És ittvan,megérkezett! Hajnali 3:28..
Elhiszitek, ha azt mondom, hogy nem akarok és nem is tudok már hozzáfűzni semmit? Hulla vagyok..De ha egyszer megígértem nektek...:) Majd alszok ..hát..mivel ma is éjszakázok...talán majd...minden kétséget kizárólaaag...soha! xD
Az esetleges hibákért előre is elnézést, de örülök, hogy befejeztem és még nem ájultam el.
Örülnék a véleményeteknek :)
Egy hatalmas fáradt ölelés mindenkinek.
Bella.
10. fejezet.
Már sötétedett, mikor végeztem a vadászattal. Egy fa tetején
ültem összekuporodva, az elmúlt órákon gondolkodtam.
Ez volt a legbizarrabb élmény, amit valaha megéltem. Hál’
istennek, nem akadtam össze egy emberrel sem. Minden másodpercre tisztán emlékeztem.
Erőfeszítés nélkül vetítettem le magamnak újra a történteket.
Futás közben a szél
erősen csapott az arcomba, de nem zavart, sőt. Imádtam a gyorsaságot! Mámorító
érzés volt, ahogy felfoghatatlan sebességgel futottam a fák között. Nem volt
gond számomra kikerülni egy akadályt sem, mintha ösztönös lett volna minden
mozdulat.
Egy hirtelen ötlettől
vezérelve lehunytam a szemem, de nem lassítottam egy másodpercre se. Furcsamód
egy cseppet sem tartottam attól, hogy nekiütközök egy fának. És ha mégis, akkor
egyedül a fa bánná, gondolom…
Teljesen átadtam magam
az érzékeimnek, és hagytam, hogy a bennem lévő vámpír irányítson.
Mikor erősebben
kezdtem érezni azt az édes illatot, ha lehet, még kétszer akkora sebességre
kapcsoltam. Ha jobban figyeltem, az egyenletes szívverésén kívül a lomha
légzését és a lépéseit is hallottam. De még nem tudtam, hogy mivel van dolgom. Pár pillanat múlva újabb két szívverés
csatlakozott az elsőhöz. Már alig bírtam magam visszafogni. Annyira gyötörte a
torkomat a szomjúság, hogy bármit levadásztam volna, csakhogy csillapuljon ez
az égető érzés.
Mikor már csak pár
száz méterre voltam áldozatomtól, lelassítottam és normál tempóban mentem
tovább. Bár bokrok és fák takarták én még így is jól láttam.
Egy jól megtermett hím
puma volt. Mélyen beleszippantottam a levegőbe. Most már nem ellenkeztem a köd
ellen, ami az elmémre szállt.
Tettem egy újabb
lépést a békésen fekvő állat felé, és hagytam, hogy a bennem rejlő szörnyeteg
vegye át újra a hatalmat a testem felett….
Egy könnyed szellő libbentette meg a hajam, ezzel elterelve
a figyelmem egy pillanatra. Már teljesen sötét volt, de mivel nem volt kihez és
hova mennem, nem siettem sehova. Lehunytam a szemem és újra „visszaültem” a képzeletbeli
vetítőgép elé.
Természetesen, a pumával
gyerekjáték volt végezni. Egy szemernyi erőfeszítésembe sem került a harc, az állat
halálra volt ítélve.
De megdöbbenésemre
mikor végeztem, csak arra tudtam gondolni, hogy: még többet!
A torkomat nyaldosó
lángok csillapodtak kissé, de nem aludtak ki. Dühödten hajítottam el az
elpusztult állatot majd felpattantam. Rögtön eszembe jutott a két másik puma.
Nem tartott töredéknyi időbe se, hogy bemérjem őket. Talán egy kilométerre
lehettek Dél felé.
Gondolkodás nélkül
iramodtam az irányukba. Talán 10 másodpercig tarthatott, amíg odaértem. Újonnan
felfedezett erőmnek köszönhetően, nem kellett attól tartanom, hogy elmenekülhet
előlem.
Talán még egy kicsit szórakozhatnák
is. Ennél furcsább már úgy sem lehetek, nem igaz?
Pár méterre megálltam
a két megdöbbent állat előtt és kivillantottam pengeéles fogaimat.
- Egy kis játék, srácok?
– csilingeltem ördögien vigyorogva, közben kiléptem balra. – Így legalább ti is
élvezhetitek kicsit.
A két állat hangosan
felmorgott és egyszerre vetődtek felém. Hagytam, hogy leteperjenek, közben
angyali hangon kacagtam.
- Oké, adok nektek 10
másodpercet! Ha addig nem sikerül bekebeleznetek, akkor én jövök. – ostobának éreztem
magam, hogy két állattal csevegek, kik közben engem próbálnak szétmarcangolni.
Persze tudtam, hogy minden hiába, hiszen ezerszer erősebb vagyok náluk. A bőröm
olyan kemény volt, hogy az ő karmuk bánta, mikor belém akarták mélyeszteni.
Az igaz, hogy bennem
nem tehettek kárt, de a ruhámban annál inkább. Lepillantottam magamra, és
váratlanul kitört belőlem a nevetés. A fekete ruha már szinte cafatokban lógott
rajtam, alig takarva valamit testemből.
-5… 4… 3… 2… hát úgy
néz ki ezt most én nyertem. – morogtam-…
1… 0!
Könnyedén lelöktem
magamról őket majd én is utánuk ugrottam. Az egyiket nyakánál fogva a földhöz
préseltem, - épp hogy nem törtem ki a nyakát. – a másik egy kézzel átkaroltam
és egy reccsenés kíséretével szilánkosra törtem a gerincoszlopát. Mielőtt egy
utolsót dobbant volna szíve, szőrös nyakába mélyesztettem fogaimat.
A vér meleg volt,
mégis hűsítően hatott lángban égő torkomra, miközben lassan csorgott lefelé.
Ködösen érzékeltem,
hogy a másik állat kétségbeesetten rángatózik gyilkos szorításom alatt, de sehogy
sem tudott szabadulni.
Túl gyorsan végeztem
vele. Még mindig nem volt elég vér a szervezetemben, hogy teljesen
lecsillapítsam a szomjam, de most már egy fokkal jobban éreztem magam. Most
éreztem először, hogy ura vagyok saját magamnak.
Kihúztam a fogaimat
kihűlt testéből és messze elhajítottam. Jólesően szusszantam egyet majd a másik
vergődő állatra pillantottam. Nem voltam már különösen szomjas, de egyszerűen
nem tudtam betelni a vér ízével.
Térdelő helyzetemből
egy szempillantás alatt felálltam, magammal rántva a félájult állatot. A vére
már csak vánszorgott az ereiben. Így nem volt olyan jó illata, mit mikor gyorsan
pulzált.
Továbbra is a nyakánál
fogva magam fölé emeltem és úgy méregettem egy darabig.
- Inni – mormoltam, majd egyik kezem csupasz csípőmre csúsztattam. - vagy
élni hagyni? Hmm…
Villámcsapásként ért a
felismerés. Mit művelek?! Nem lehetek ekkora szörnyeteg! Nem!
Undorodva engedtem ki
kezeim közül a félig élő állatot, aki kótyagosan bár, de azonnal elfutott.
Lassan ereszkedtem le
a földre és automatikusan magamhoz öleltem a lábaimat. Mit teszek? Nem
viselkedhetek úgy, akár egy vér-őrült újszülött! - vagy akármi is vagyok én
most.
– Ez volt az utolsó gondolatom akkor.
Azonnal el kellett tűnnöm onnan. Hányingerem volt magamtól. Bekövetkezett,
mitől végig rettegtem. De ezt nem engedhetem tovább fajulni. Mostantól meg kell
tanulnom kontrolálni a szomjam és ki kell ismernem az új énem.
Hangosan kifújtam az eddig benntartott levegőt és egy
gyorsmozdulattal leugrottam a fáról.
Most a séta mellett döntöttem. Imádtam a sebességet, de így könnyebben
tudok gondolkodni. Futáskor átadom magam az érzelmeimnek és az ösztöneimnek.
Akkor nem számít semmi más.
Annyi mindent kell át gondolnom. Ki vagyok én? Miért én
vagyok az, akivel ez megtörténik? Mi lehet Bellával… és Cullenékkel? Hiába is
tagadtam volna a kelleténél egy kicsivel jobban érdekelt, hogy mi van… hogy mi
van Edward Cullennel…
Mikor még ember voltam, vajon miért jött el hozzám
éjszakánként újra meg újra? Teljes szívemből bízni akartam benne, de olyan
nehéz… hiszen az ő megjelenésével kezdődtek el a változások… Bella képessége… a
gyilkosságok… Victoria…
Mindennél jobban vártam már azt a pillanatot, mikor végre
megkapom az összes kérdésemre a választ. De úgy érzem, hogy az nem lesz
egyhamar… sajnos.
Már mélyen az erdőben jártam, mikor lement a nap. Vak
sötétben is mindent tisztán láttam, akár napfénynél. Semmi változást nem hozott
a sötétség. Minden maradt ugyan olyan… a látásom a hallásom… a szaglásom… semmi
nem tompult. Ezen megütköztem.
Na és mikor jön az a rész, mikor elálmosodok? Na és mi van, ha soha többé nem tudok már
aludni? Ez is a vámpírlét egyik velejárója?
Lemondóan sóhajtottam. Szívem már halott volt, de mégis összefacsarodott
egy pillanatra. Mégis mit vártam… hogy majd lefekszek aludni, és reggelre
minden rendbe jön? Hogy minden olyan lesz, mintha meg sem történt volna, hogy
csak egy álom volt? Hiú remény…
Hirtelen neszezésre kaptam fel a fejem. Csak most vettem
észre, hogy már nem voltam messze attól a háztól, ahonnét jöttem.
Pár lépésre tőlem egy alacsony szőke hajú
vámpír lány állt. Arca gyermeki, de tökéletes. Szemei, akár az enyém, vörös és
félelmetes. Piros, telt ajkait mosolyra húzta.
Az arcán kívül semmi mást nem láttam rajta. Egy, egész
testét beborító, köpenyt viselt.
Arca elemzése nem tarthatott tovább egy-nyolcad
másodpercnél. Testem azonnal reagált a váratlan személy érkezésére. Minden
izmom megfeszült és lassan támadó pózba görnyedtem.
Torkomból egy figyelmeztető morgás tört fel. Semmibe véve
heves reakciómat, kellemes, társalgó hangon szólalt meg.
- Sejtettük, hogy rejtegetnek előlünk valakit Cullenék! Ezt
nem fogják megúszni. – trillázta mosolyogva. Cullenék? Mit csinálnak velük?!
Nem, azt nem fogom engedni! Nem bírnám elviselni, ha még valakinek bántódása
esne miattam. Csak az én hibámból kerültek bajba.
- Ki vagy te? – kérdeztem élesen, mire felkacagott.
- Ó, milyen modortalan vagyok! Jane Volturinak hívnak. –
mondta. A fenébe! Egy Volturi? Ha róluk mesélt Victoria, akkor… hatalmas bajban
vagyok! – És téged, újszülött?
- Miért érdekel az téged? –sziszegtem. – Mit akarsz tőlem
Jane Volturi? –vicsorogtam, miközben pár milliméternyit hátráltam. Meglepet,
hogy egy másodperc alatt ilyen dühös lettem. Ez régen nem volt jellemző rám.
- Mit képzelsz magadról, te félkegyelmű? – morogta dühösen.
– Te nem tudod, hogy kivel beszélsz! Ezt megbánod! – sipította, de aztán
pillanatok alatt lenyugodott és mosolyra húzta vérvörös ajkait.
- Ez most nem lesz kellemes drágám!- mosolyogta majd mélyen
a szemembe nézett. Rubin szemei mágnesként vonzották az enyémet. Ha akartam se
tudtam volna megszakítani a kontaktusra.
Pár pillanat múlva élesen felsikoltott, de még mindig nem
nézett el rólam.
- Hagyd abba! –sikította. Teljesen ledöbbentem. Most hozzám
beszél? Ezt én csinálnám?
- Mi? – kérdeztem összezavarodva.
Újra felsikoltott és a földre zuhant.
- Elég! – fuldokolta. – Fordulj el!
Nem értettem mi folyik itt, de elfordultam. Abban a
pillanatban, a sikítása abbamaradt.
Azonnal visszafordultam felé, de már nem volt a földön,
hanem újra velem szemben állt, de egész testében remegett.
Furcsálltam, hogy nem néz a szemembe. A nyakamat bámulta, de
így is láttam, hogy füstölög a dühtől.
Minek kellett volna történnie, mikor rám nézett? És... mi
történt, mikor sikoltozni kezdett?
- Mit képzelsz magadról, te szégyentelen? – visította
- Én nem csináltam semmit!- tiltakoztam értetlenül.
- Dehogynem! – morogta. – Hisz az előbb irányítottad
ellenem a saját erőmet! Hogy csináltad? – kérdezte még mindig rettentő dühösen,
de ki lehetett hallani a hangjából a színtiszta rettegést is.
- Miféle képességed van neked? – kérdeztem halkabban.
- Az most mindegy!- hadarta. – Ezt nem úszod meg élve! Ha
ezt Aro megtudja…
- Nem tudom, mi folyik itt… azt se tudom ki az az Aro… de
még ezek után fenyegetni mersz? -
morogtam és egy lépéssel közelebb léptem. – Ha annyira bátor vagy, akkor nézz a
szemembe! – suttogtam és mereven az arcára szegeztem a tekintetem.
Látszott rajta, hogy teljesen kétségbe van esve.
Bizonytalanul hátralépett és az erdő felé fordult.
- Nem tudod, hogy mit tettél! – mormolta. – Ezzel
megpecsételted a sorsod, újszülött.
- Na, ne mond, Volturi...- sziszegtem.
- Még viszont látjuk egymást, kedvesem. – csicseregte
feszülten, majd eltűnt a sűrű erdőben.
Bejegyezte: Bella. dátum: csütörtök, július 01, 2010
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
5 megjegyzés:
Nagyon nagyon jó lett:)
Siess azzal az északai fejezettel:D
Vivi:D
Nem mondok semmit, tudod, hogy jó mi a véleményem.
Nagyon jó lett. Imádom, ahogy leírod a gondolataidat.
Puszi. :)
Hali!!
Nagyon jo lett ez a feji!!!
Várom a következöt!
most olvastam hogy ide is kérsz hszt úgyhogy írok ehez is nagyon jó lett ez is amikor Jane könyörög az annyira húú (tenyérdörzsölés) tudom gonosz vagyok de annyira meg érdemelné már hogy valaki helyre tegye az agyát XD szóval a fejezet király volt /mind a kettő:)/
Szia! Új vagyok itt még,és nagyon tetszik ez a történet! Én is Twilight fan vok és ezért nagyon várom a következö részt! Csak így tovább:D:D !!
Megjegyzés küldése