9. fejezet

Meghoztam a 9. fejit :D Remélem nem haragszoktok a sok késés miatt, ugye nem? :)

Kellemes olvasást.

Bella.

9. fejezet.

Ébredés

Minden olyan tiszta volt.

Éles, határozott.

A magasban ragyogó fény, még mindig vakítóan fényes volt, és mégis tisztán láttam a

Villanykörtében izzó szálakat. A szivárvány összes színét láttam a fehér fényben, és a színskála

szélén egy nyolcadik színt is, aminek nem tudtam a nevét.

A lámpa mögött, megkülönböztettem a sötét fából készült plafon minden egyes rostját.

Előtte, láttam minden egyes porszemet a levegőben, határozottan és jól elkülöníthetően

láttam azt a részüket, amit beborított a fény, és azt is, amit nem.

A por annyira gyönyörű volt, hogy döbbentem lélegeztem; a levegő végigsüvített a torkomon,

örvényként beszippantva a porszemeket. Rossz érzés volt. Elgondolkodtam és rájöttem, hogy

a probléma az volt, hogy ez a cselekedetem nem hozott enyhülést. Nem volt szükségem

levegőre. A tüdőm nem várt rá. Közömbösen reagált a beáramlásra. Nem volt szükségem a

levegőre, de szerettem. Érezhettem benne a szobát magam körül – éreztem a pompás

porszemek ízét; éreztem, ahogy az állott levegő összekeveredik az ajtón beáramló hűs

levegővel. Éreztem valamit a távolban. Valami meleg és kívánatos illatát.

Az illattól szárazon égett a torkom, akár a méreg égetésének bágyadt visszhangja, habár az

illatot megfertőzte egy csipetnyi klór és ammónia. És mindenekfelett, éreztem egy majdnem

Méz-orgona- napfény-ízű illatot, ami a legközelebbi-de mégis távoli- illat volt.

Mélyet szippantottam a levegőbe, és meghökkenésemre ezernyi illat keringett felém.

Fahéj, jácint, körte, tengervíz, kelő kenyér, fenyő, vanília, bőr, alma, moha, levendula, csokoládé…egy tucat összehasonlítást végeztem a fejemben, de egyik sem illett bele igazán. Olyan édes és kellemes volt.

Hallottam egy bágyadt, puffanó ritmust, és egy üvöltő hangot erre az ütemre.

Rap zene? Mintha egy autó húzott volna el lehúzott ablakkal.

Talán egy autópályát hallok? Nem, az nem… mit is mondott Edward?  A látásod, a hallásod, az érzékeid..minden tökéletesen kifinomult lesz.

Már értem. Szóval akkor igazat beszélt….Vámpírrá tett?

Hirtelen valami éles kaparászást hallottam. Mint korábban, amikor elrejtettem a fájdalmat, a testem megmerevedett a meglepetéstől. Hát mégse vagyok egyedül?

A sokk első pillanata után a testem úgy reagált a hangra, ami még inkább sokkolt.

Levegő szabadult ki a torkomból, dühösen, keresztül az összezárt fogaimon, mély, fenyegető

hangon, mintha csak egy csapat méh zümmögne. Mielőtt a hang elhalt volna, az izmaim

megfeszültek és összerándultak. Felpattantam, olyan gyorsan

fordulva, hogy a szobának kivehetetlen homállyá kellett volna összemosódnia, de ez mégsem

történt meg. Minden porszemet láttam, minden szálkát a faborítású falakon, minden

megbomlott cérnaszálat mikroszkopikus méretekben, ahogy a szemem tovább vándorolt.

Aztán ott találtam magam védekezőn a falhoz lapulva úgy egy-tizenhatod másodperccel

később. Már megértettem mi döbbentett meg, és túlreagáltam.

Egy erősebb széllökés nekifújt egy száraz faágat az ablaknak.

Ha nem lettem volna úgy letaglózva attól, ami elém tárult- az új érzékszerveimnek köszönhetően, talán, még el is nevetem magam.

Tartottam a pozícióm egy-nyolcad másodpercig aztán kiegyenesedtem. Majdnem egy teljes másodperc eltelt azóta, hogy az asztalon voltam.

Hirtelen belemélyedtem abba, ahogy a testem mozog. Olyan könnyed és kecses.
Abban a pillanatban, hogy kigondoltam, hogy felállok, már egyenes is voltam. Nem volt egy töredéknyi idő sem, amibe a mozgás került; a változás azonnali volt, majdnem mintha egyáltalán nem is mozdultam volna

meg.

Már majdnem egy másodperc eltelt, hogy az asztalon voltam.

Az orrlyukam újra kitágult, és egy új adag levegő áramlott a halott tüdőmbe magával hozva valami gyenge, meleg illatot-, amit egy közelebbi durva vegyszer illata rontott el- szúrta ismét a torkom, amitől fájt és égetett.

Pár pillanat után, mikor már képes voltam megmozdítani a fejem, végignéztem az idegen szobán. Nagyon szép volt bár nagyon üres is. A falak,- amiket nem fedett faburkolat- halvány krémszínűek voltak. Az Északi oldal majdnem teljesen üveg volt, közepén egy résnyire nyitott üvegajtóval. Az ablakok előtt átlátszó, fehér szaténfüggönyök lebegtek. Az egyetlen bútor a halotti máglyámon kívül egy hatalmas, antik tükör volt.

A tükör láttán a gyomrom összeszűkült és a kezem ökölbe szorult. Vajon hogy festhetek most?
  Erőltettem az agyam, hogy visszabírjak emlékezni Edward arcára és… Victoriáéra. Ha jól emlékszem, így nevezte Edward. Nehezebb volt visszaemlékeznem bármire is a régi életemből. Mintha az akkori emlékeim elfakultak volna. Mintha egy szúnyoghálót húztak volna az agyamra. Elkezdett tudatosulni bennem… Akkor és Most. Most most van, és soha többé nem lehet már Akkor…

Belemerjek nézni a tükörbe? Látni akarom egyáltalán mi lett belőlem? Kis habozás után válaszoltam magamnak: Igen, akarom.

Lassan megmozdultam és a tükör felé kezdtem lépkedtem. A mozgásom olyan kecses volt és halk, hogy nem tudtam nem elámulni újra meg újra.

Abban a pillanatban mikor a tükör elé értem nem sokon múlt, hogy összeessek.

Egy idegen nő nézett rám a tükörből. A bőre akár a legtökéletesebb márványból kifaragott szoboré, sima és fehér. Megbotránkoztatóan gyönyörű arca a tökéletesnél is tökéletesebb volt. Sötétbarna haja lágyan omlott le a karjáig tökéletes kontrasztot adva fehér bőre mellé. A szemeit hagytam utoljára- ami nagy hiba volt. A két szempár a legélénkebb rubinvörös színben pompázott, akár a pulzáló vér. A megdöbbenés nem tartott sokáig, helyét egy erősebb érzés vette át. Féltem volna? Kétségtelenül… méghozzá saját magamtól.

Ez én vagyok? Az lehetetlen… hisz nem is ismerem fel magam. Egyetlen vonást sem találok, mi ismerős lenne akár egy kicsit is. És ezek a szemek… hát már örökre ilyen marad?

Óvatosan felemeltem a kezem, hogy megérintsem az arcom. A tükörben lévő személy követte a mozdulatom. Kezeimet lágyan végighúztam az arccsontomon. A bőröm hideg volt és kemény, de hihetetlenül sima és tökéletes. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Saját magam látványával. Próbáltam elhitetni magammal, tudatosítani, hogy ez én vagyok. Annyira hihetetlennek tűnt ez az egész. Minden, ami történt, Cullenék, Victoria, és legfőképpen, hogy mi lettem… Felfoghatatlan.

Egy szörnyeteg vagyok. Egy vámpír.

- Hihetetlen… – suttogtam. A hangom úgy hatott akár a legtökéletesebb ének, egy csengettyűszó. Ez váratlanul ért. Hát már a hangom sem a régi? Én vagyok-e egyáltalán? Maradt valami az emberi részemből?

Azonnal tudtam a választ: Nem. Hát persze.

A fájdalom elöntötte a szívemet, erősebben, mint valaha. Semmi nem maradt belőlem. Egy vámpír lettem. Gyilkolásra teremtettem.

Erre a szóra összerezzentem. Újra eszembe jutott a szomjúság a torkomban. Újult erővel kapott lángra a fájdalom. Egyik kezemmel a torkomhoz kaptam.

Mit csináljak? Nem ölhetek embert. Nem, arra sosem lennék képes. Elvenni egy ártatlan életét csak azért, hogy csillapítsam a szomjam? Soha!

Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Kezdtem kétségbe esni.  Elléptem a tükör elől és hátat fordítottam neki. Undorodtam magamtól.

Mi lesz, ha már annyira szomjas leszek, hogy nem tudom irányítani magam és megölök valakit? Ha már nem leszek ura önmagamnak, még annyira sem fogom ismerni magam, mint most?Mégis Hogyan tovább?

De abban a pillanatban az új agyam már talált is egy mentőövet.

Visszaemlékeztem az égésre, az utolsó pereire, mikor Edward elmondott mindent. A szavai élénken csengtek a fülemben.

Szeretnélek megkérni valamire. Nem is, inkább vedd ezt tanácsnak. Persze ez nem azt jeleni, hogy ezt kell majd tenned, de hidd el így jobb lesz a léted… elviselhetőbb, bár sokkal nehezebb.

A táplálkozás... Tudnod kell, hogy mi nem a megszokott módon vadászunk. Mi nem ölünk embert. Carlisle jött rá arra, hogy más módon is lehet élni a magunk fajtáknak. Azóta csak állatok vérén élünk.

Azt szeretném, hogy próbáld meg te is ezt az életformát. Könyörgöm, ne légy szörnyeteg. Te sem akarhatsz emberi életeket kioltani… Ugye nem?

Ezen elgondolkodtam. Vajon igazat mondott? Lehetséges így is élni? És vajon képes vagyok rá? A vadászatra?

Végigsimítottam égő torkomon és mély levegőt vettem.

Nem menekülhetek örökké. Idegesen szívtam be a levegőt élettelen tüdőmbe. Remegni kezdtem. Emberi megszokásból végighúztam a kezem a hasamon, de ekkor meglepődtem. Az anyag, amit éreztem, nem az volt, amire emlékeztem.

Lenéztem magamra, de majdnem hanyatt estem ijedtemben.

Egy combközépig érő fekete spagetti pántos selyemruha volt rajtam egy szintén fekete magas sarkúval.

- Mi a fene? – értetlenkedtem, de a meglepettség mellett újra belemerültem hangom gyönyörűségébe. Ezt hogy csinálták? Mikor voltam olyan eszméletlen, hogy átöltöztettek. És ki volt az…? Ó, édes istenem!

Szörnyen zavarba jöttem. Éreztem, hogy bizseregni kezd az arcom, de mikor hozzáérintettem az ujjhegyem, ugyanolyan hűvös és kemény volt, mint előtte.

Ezt hogy nem vettem észre, mikor a tükör előtt álltam? Annyira lefoglalt volna saját magam csodálata, hogy még ez is elkerülte a figyelmemet? Gratulálok Renesmee, te aztán nem vagy semmi. - dorgáltam meg magam gondolatban.

De az isten szerelmére, tűsarkú!? Mit képzeltek?

Akármilyen dühös is voltam, azért kíváncsi is. Villámgyorsan a tükör felé pördültem, emberi szemnek talán túl gyorsan is. Most jobban megnéztem magam. A ruha tökéletes összhangban volt a bőrömmel és minden mással. Bárki is öltöztetett, kifogástalan ízlése volt, az biztos. Úgy néz ki, most már biztos, hogy nem egy férfi volt. Legfőképp nem Edward Cullen… remélem.

Halványan elmosolyodtam és az ablakhoz sétáltam. Még mindig féltem kimenni a házból. A tenyerem az üvegre fektettem és kibámultam a szabadba.

Ma már, - nem is tudom hányadjára-, teljesen elöntött a megdöbbenés.

Az ablak a hátsó kertre nézett, ami egy hatalmas füves rét volt. A távolban a kerttől nem mesze egy széles folyó húzódott.

Szavakkal leírhatatlan, amit az új szemeimmel láttam. Láttam minden egyes kisállatot. Láttam az összes levegőben röpülő bogarat. Minden millimétert tisztán láttam, még azt is, ami több tíz méterre volt a háztól. Láttam a halakat a folyó vizében. Meg tudtam számolni a falevél szélén lévő vágásokat. Mindent láttam. Elkábultam az új, gyönyörű világtól, amit körülvett. Eddig vak voltam. Teljesen vak.

Az üvegajtóhoz léptem és kitártam magam előtt. Sehova nem vezetett.

Percekig némán gyönyörködtem a tájban. A szél erősebben kezdett fújni az arcomba. Vártam, hogy milyen illatokat fúj majd felém, de nem éreztem semmit. Akkor eszméltem rá, hogy nem veszek levegőt. Furcsa volt, hogy ilyen könnyen meg tudtam feledkezni róla, miután már nincs szükségem rá.

Mélyet szippantottam a felém csapódó levegőből. Több tucat illat ütötte meg az orromat, de volt egy, ami teljesen elterelte a figyelmemet.

Ez egy halvány illat volt, de édességétől mégis szárazon égett a torkom. Némán füleltem, hogy honnan jöhet. A távolban egy gyors ütem dobogott, melegen és hívogatóan. Valami gyülemleni kezdett a számban. Másabb állagú volt, mint az emberi nyál. Valami ismeretlen. Mindnél erősebben éreztem az édes illatot, annál jobban gyülemlett az a valami a számban. Végül már nem bírtam tovább, le kellett nyelnem. Undorító íze volt. Rettenetesen keserű és csak még jobban kapart tőle a torkom. Talán a mérgem?

A gyomrom hirtelen görcsbe rándult. Éreztem, hogy nem húzhatom tovább… Vadásznom kell.

Mély levegőt vettem és egy másodpercre lehunytam a szemem aztán az alattam elterülő mélybe néztem.

Ugorjak? Hisz úgy sem lehet semmi bajom, nem? Ha mégis nyakam törném, nem lennék elkeseredve… Újabb levegőt vettem. Nem kellett volna.

 Az édes illatot a szél most már egészen közel hozta, a torkomat még soha nem tapasztalt fájdalommal töltve el. Halkan felnyögtem. Kezdtem homályosan látni, mintha valami elfedte volna a szemem. Az agyamat egy különös köd fedte be. Vadászni akartam, és most már tudtam is, hogy hogyan. Ettől az erős ösztönös érzéstől megriadtam. Állj, állj! Vissza kell fognom magam.

Szorosan lezártam a szemem és megpróbáltam nem lélegezni. - ez egy kicsit segített.

Nem akarok senkit bántani. Remélem a közelben nincsenek emberek. Azt soha nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha megölnék egy ártatlant.

Újra kinyitottam a szemem és egészen az ajtó széléhez léptem. A mostanra már tomboló szél az arcomba söpörte a hajam a ruhámat pedig ide-oda cibálta. Idegesen kifújtam a bennszorult levegőt. Nyitva merem tartani a szemem ugrás közben? Hát majd mindjárt kiderül- gondoltam. Erősen az oldalamhoz szorítottam a kezeim aztán enyhén behajlított lábbal beleléptem az üres levegőbe. Túlságosan féltem ahhoz, hogy kinyissam a szemem, így csak reménykedni tudtam benne, hogy nem tart sokáig. Mikor egy leheletnyit elvonatkoztattam a pánik érzetemtől észrevettem, hogy milyen kellemes a levegőben lenni. Óvatosan résnyire nyitottam a szemem, de abban a pillanatban a lábam a talajhoz ért. Olyan halkan és finoman érkeztem, hogy talán ha nem nyitom ki a szemem, észre se veszem a változást. Csodálkoztam, hogy a cipő sarkai épek maradtak. De ebben mégsem mehettem vadászni. Hihetetlen gyorsasággal levettem őket a lábamról. Hová tegyem? – gondolkodtam el. Talán…

Hátralendítettem a kezem és az emeleten lévő nyitott ajtóba célozva elhajítottam a cipőket. Hatalmas koppanással ért földet valahol. Egy kicsit túl erősen dobtam.

Hátat fordítottam a háznak és elkezdtem futni az illat irányába, de mikor érzékeltem, milyen gyorsan is futok hátrahőköltem. 

- Ez lehetetlen! – csattantam fel, csilingelő hangon. Mi jöhet még? Elrepülök?

De mégis mit vagyok úgy meglepődve? Mit gondoltam, hogy talán semmi sem fog változni? Lehetséges, hogy a szívem ezt remélte… de az agyam tudta, hogy ez lehetetlen, már akkor, mikor először kinyitottam a szemem.

Ezentúl semmin nem szabad meglepődnöm… ha talán úgy tekintek majd rá, mintha magától értetődne… ha nem reagálok ilyen hevesen mindenre…. könnyebb lesz elfogadnom, mi lettem.

Aztán újra elkezdtem futni az illat irányába, gyorsabban, mint bármikor.

Új blog :D

Nyitottam egy új blogot.

Katt ide érte: 

http://danceofthemarionette.blogspot.com/

Ha tetszeni fog, akkor előbb fogom felrakni az első fejit :)

Mindenkit puszilok.

Bella. 

7. és 8. fejezet.

Megírtam. Húhh őszintén megmondom nem volt egy leány álom. Lázasan itt gépeltem reggel nyolctól délután kettőig utána megnéztem a Forma-1-et pihentem és megint nekivetkőztem xD Hát durva volt, de nem bírtam abbahagyni, és igazából nem is akartam, úgy belelendültem. :D Jó olvasást! Remélem tetszeni fog nektek! :)     

Puszi.

Bella.

                 

7. fejezet- Ismeretlen érzések. A pokol.

Éreztem a lüktetést a tűz mögött, ahogy tombolt a mellkasomban, és rájöttem, hogy ismét megtaláltam a szívem épp időben, hogy azt kívánjam bár soha ne találtam volna meg. Épp időben, hogy azt kívánjam, inkább megragadnám a sötétséget, amíg még van rá lehetőségem. Fel akartam emelni a karjaim, hogy megragadjam és felnyissam a mellkasom, hogy kiszakíthassam belőle a szívem – bármit, csak hogy megszabaduljak a kíntól. De nem éreztem a karjaim, nem tudtam mozgatni egy eltűnt ujjamat sem.

A vámpírnő. Eltörte a gerincem. Összetörte a bordáimat. Az semmiség volt. Olyan volt,mint egy hideg vizes medencében úszni. Most inkább átélném, százszor. Száz törés. Elfogadnám és hálás lennék érte.

A tűz forróbban lángolt és sikoltani akartam. Könyörögni, hogy valaki öljön meg most, mielőtt még egy másodpercig is tovább élnék ebben a fájdalomban. De nem tudtam mozgatni az ajkaim. A súly még mindig jelen volt, összenyomott.

Rájöttem, hogy nem a sötétség nyomott el, hanem a testem. Olyan súlyos volt. A lángok alá temetett, amik most már kiáramlottak a szívemből, hihetetlen fájdalmat terjesztve a vállaimba és a hasamba, leforrázták a torkom, és nyaldosták az arcom.

Miért nem tudok mozogni? Miért nem tudok sikoltani? Ez nem volt része a történeteknek. Az elmém kibírhatatlanul tiszta volt – éles a vad fájdalomtól – és tudtam a választ majdnem olyan hamar, ahogy kigondoltam a kérdést.

A morfium.

Úgy tűnt, mintha millió halállal ezelőtt lett volna, mikor vitatkoztak rajta. Az két vámpír. Azt remélték, hogy elég mennyiségű fájdalom csillapító segít majd megküzdeni a fájdalommal? Rosszul hitték…

Úgy tűnt, mint egy borzalmas tréfa, ahogy teljesíteni akartam az akaratomat.

Ha nem tudok sikítani, hogyan kérhetném, hogy öljenek meg?

Csak meg akartam halni. Soha meg nem születni. A teljes létezésem nem volt képes felülmúlni ezt a fájdalmat. Egy szív dobbanással tovább sem értem meg élni.

Engedjetek meghalni, engedjetek meghalni, engedjetek meghalni.

 Miért ilyen gyötrő a kín? Még nem éltem át ehhez hasonlót, de a törések nem fájhatnak ennyire. Vagy talán ez a pokol, miben szenvedek? A tűz már az egész testemet beborítva égett. Lángjaival nyaldosva minden egyes porcikámat, kívül és belül. Mi történik velem? Mi ez az óriási fájdalom? Nem akarom..

De mégis miről beszélek? Hiszen ezt akartam! Fájdalmat, bűnhődést, poklot. Megérdemlem minden pillanatát a gyötrelemnek. Tönkretettem Bella életét, megöltem apám, mégis én panaszkodok?

Még több szenvedést érdemeltem. Talán sose alszik ki a tűz, mindörökre emlékeztetni fog tettemre. Örök kárhozat, szenvedés. Ezt érdemeltem...hisz nem vagyok más, mint egy lelketlen szörnyeteg.

 Nyugodtan és zavartalanul tartottam az arcom és szép lassan beletörődtem az örök kárhozatba.

Morfium és méreg együtt volt a szervezetemben. A gyógyszer okozta zsibbadtság teljesen jelentéktelen miközben a tűz - jól megérdemelten - égeti az ereimet. De nem gondoltam volna, hogy ez a javamra válhat. Így legalább némán bűnhődhettem, egy szó nélkül viselhettem tetteim következményét.

Egy soha véget nem érő űr volt minden. Csak a tüzes gyötrelem, és a hangtalan sikoltások kérték, hogy jöjjön a halál, pedig tudtam, soha nem jön. Semmi más, még idő sem volt. Olyan állandóvá tette, mintha nem lenne kezdet és nem lenne vég. Csak a fájdalom egy folytonos perce. Az egyetlen változás akkor jött, amikor hirtelen és lehetetlenül a fájdalmam kétszeresére nőtt. A testem alsó fele is, amit már a morfium előtt sem éreztem, hirtelen tűzben égett. Valami törött csigolya begyógyult – egyesítve a lángban perzselődő ujjaimmal.

A végtelen égés tovább folytatódott...

Ott lehettem másodpercek vagy napok óta, hetek vagy évek óta, de végül az idő ismét jelentett valamit.

Három dolog történt egyszerre, egymásból adódtak, így nem tudom, melyik volt az első: az idő újraindult, a morfium súlya eltűnt, és erősebb lettem.

Éreztem, hogy növekszik az uralmam a testem fölött, és ez a növekedés jelezte először az idő múlását. Tudtam, amikor képes voltam megrántani a lábujjaimat, és ökölbe szorítani a kezem. Tudtam, de nem mutattam. Habár a tűz nem csillapodott egy apró mértékben sem – elkezdtem kifejleszteni az élmény egy új befogadását, egy új érzékenységet felismerjem, elkülönítsem a bántó lángnyelveket, amik nyaldosták az ereim – felfedeztem, hogy tudok körülötte gondolkodni.

Emlékeztem, hogy miért nem akarok sikoltani. Emlékeztem az okra, hogy miért akartam elviselni ezt az elviselhetetlen kínt. Emlékeztem rá, habár most lehetetlennek tűnt, hogy van valami, ami megéri ezt a gyötrelmet.

Emlékeztem, hogy miért nem kellene sikoltanom. Emlékeztem az okra, hogy miért akartam elviselni ezt az elviselhetetlen kínt. Emlékeztem rá, habár most lehetetlennek tűnt, hogy van valami, ami megéri ezt a gyötrelmet.

Ez épp időben történt ahhoz, hogy kitartsak, amikor a súly elhagyta a testem. Bárki számára, aki figyelt engem, nem volt változás. De számomra, ahogy küzdöttem, hogy visszafojtsam a sikolyokat és bezárjam a testembe, olyan érzés volt, mintha egy cölöphöz lennék kötözve, miközben égek, mintha megragadnám az oszlopot, hogy a tűzben tartsam magam.

Épp elég erőm volt ahhoz, hogy mozdulatlannak tettessem magam, miközben elevenen elégtem.

A hallásom egyre tisztább és tisztább lett, és meg tudtam számolni a tomboló, dübörgő szívdobbanásaimat, hogy az időt mérjem velük.

Meg tudtam számolni az felszínes, ziháló lélegzeteimet.

És… meg tudtam számolni a halk, egyenletes lélegzeteket, amik valahonnan a közelemből jöttek. Teljesen megdöbbentem. Hát még itt vannak? Ez meg hogy lehet? Ez talán mégsem a pokol...de akkor mi történik velem? Összezavarodtam. Képtelenül, de mégis hálás voltam.

Aztán megint történt valami, ami teljesen letaglózott.

Halk lépéseket hallottam, éreztem, ahogy a levegő felkavarodik a nyíló ajtótól. Hol vagyok? Már nem vagyok az erdőben? És mégis mikor hoztak ide? Ennyire lefoglalt volna a fájdalom, hogy még azt sem vettem észre, mikor megmozdítottak? Ez lehetetlen…

A lépések közelebb jöttek, és nyomást éreztem a csuklómon.

-  Még mindig nincs változás?

- Nincs.

Egy gyengéd nyomás. Egy lélegzet a felperzselődött bőrömön.

- Már nem érzem a morfium illatát.

- Tudom.

- Renesmee? Hallasz?

Ez a hang.. Ez a hang zokogott a réten. Igen, ő volt az..

A hangja. Lehetetlenül gyönyörű volt. Bársonyos és meleg. De volt benne valami más érzelem is, amit nem tudtam hová rakni…

Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy ha kinyitom a szám, elveszítem – sikítanék, üvöltenék, vonaglanék és rángatóznék. Ha kinyitom a szemem, ha megrándítom az ujjam – bármilyen változás véget vetne a fegyelmemnek.

Renesmee? Renesmee, ki tudod nyitni a szemed? Meg tudod szorítani a kezem?

Éreztem a nyomást az ujjaimnál. Nehéz volt nem reagálni a fájdalmas hangjára, de bénult maradtam. Annyira furcsa érzés volt, mikor megérintett. Lágy, finom érintésétől, ha tehettem volna, megborzongok. Még mindig nem értettem, miért van velem. Mi lehet az ok, amiért végig velem voltak és megvédtek a nőstény vámpírtól. De hisz ők is vámpírok- nem szomjaznak a véremre? A rengeteg kérdés egyre csak halmozódott bennem. Talán, egyszer fel is tudom tenni nekik?

Pár másodpercig csend volt, aztán újra megszólalt:

- Talán… Carlisle, talán elkéstem. – a hangja tompa volt és elcsuklott az elkéstem szónál.

A reményem egy pillanatra megingott.

- Hallgasd a szívét Edward. Erősebb, mint az Emmetté volt. Soha nem hallottam még ilyen életerőset. Tökéletes lesz. - nyugtatta a másik angyali hang. Szóval Edwardnak hívják. Ódivatú mégis gyönyörű.

Igazam volt. Csendben maradtam, pedig hihetetlen késztetést éreztem arra, hogy megnyugtassam Őt. Nem értettem az érzéseimet. Ha ő szenvedett és is fájdalmat éreztem és… Mi van velem? Hiszen ő egy vámpír az istenért!

- És a – gerince?

- A sérülései nem voltak sokkal rosszabbak, mint Esme-é. A méreg majd meggyógyítja ahogy Esme-t is meggyógyítottam.

Miféle méregről beszél? Megmérgeztek? De… miért? Nem értem… és a méreg hogy tud meggyógyítani? Ez képtelenség…

 Nem értettem semmi és ez dühített.

- De olyan mozdulatlan. Biztos valamit rosszul csináltam.

- Vagy valamit jól, Edward. Fiam, megtettél mindent, amit én tettem volna, sőt még többet is. Nem vagyok benne biztos, hogy lett volna bennem annyi kitartás, hogy megmentsem. Ne vádold magad. Renesmee rendbe fog jönni.

Egy megtört suttogás.

 - Biztos szenved.

- Nem tudhatjuk. Olyan sok morfium volt a szervezetében. Nem tudhatjuk, ez milyen hatással van az érzéseire.

Egy bágyadt nyomást éreztem a könyökömnél. – Renesmee.. én. Renesmee, úgy sajnálom!

Szerettem volna válaszolni neki, de abból nem lett volna semmi jó. Nem tehetem, amíg van elég erőm, hogy mozdulatlan maradjak. Most már nem csak a büntetésem miatt maradtam mozdulatlan…

Nem akartam, hogy tudják, mennyire szenvedek. Egy furcsa, lehetetlen kötelék kezdett kialakulni köztem és köztük. De legfőképp Edward és köztem. A pokol nem is olyan elviselhetetlen, ha van melletted egy angyal. Esetemben egy vámpír-angyal.

Mindez alatt a gyötrő tűz még mindig égetett. De most akkora űr volt a fejemben. Egy hely, hogy eltűnődjek a beszélgetésükön, egy másik, hogy a történtekre emlékezzek. Egy másik, hogy a jövőbe tekintsek. És egy másik, ahol a végtelen szenvedés maradt.

De volt még egy hely.. Ezt az utolsó helyet Bella töltötte be.

Vajon hogy van. Biztos teljesen összeroskadt. Talán azt hiszi meghaltam.

Hogy teszem jóvá, amit vele tettem? Belerúgtam, megbántottam és elhagytam. Megbocsájthatatlan, amit vele tettem, de én mégis meg akarom próbálni. De vajon mikor láthatom újra? Annyira hiányzott már.

- Nem. Itt maradok. – suttogta Edward, válaszul egy meg nem hallott kérdésre. – Majd megoldják, hisz csak ketten vannak és tapasztalatlanok.

- És a Volturi? – kérdezte-, ha jól emlékszem- Carlisle.

- Ugyan apa, hisz ismered már őket. Van még időnk. Remélem - suttogta feszülten Edward.

Egy feszült csend következett. Mi lehet az a Volturi? Már a vámpírnő is említette őket. Erőltetem az agyam, hogy visszaemlékezzek a szavaira. Az emlékeimet mintha egy fátyol fedte volna be. Nagy nehezen sikerült:

„A mi fajtánknak is vannak szabályai, és vannak, akik ügyelnek arra, hogy létezésünk titokban maradjon. Ők a Volturi.”

Szóval ők valami királyi család féle? A vámpírok királyai.. Összeborzongtam. De mégis mit akarnak tőlük? Remélem nem lesz bajuk..

- Ez egy érdekes szituáció. – felelte a Carlisle nevű vámpír. – És én már azt hittem mindent láttam. Vajon mi lehet a céljuk, hogy elengedték őt?

Újabb csend.

- Azon tűnődöm vajon a lány..-egy halk morgás Edward felől. - khm.. Renesmee mit gondol majd- ki mellé áll.- tűnődött Carlisle.

Egy halk, feszült kuncogás. – Biztos vagyok benne, hogy meglep majd. Eddig is csak azt csinálta.

Ezen a mondaton eltűnődtem. Carlisle léptei újra eltávolodtak, én meg dühös voltam, hogy nem volt több magyarázat. Csak azért beszéltek ilyen titokzatosan, hogy idegesítsenek?

Visszatértem Edward lélegzeteinek számolásához, hogy mérjem az idő múlását.

8. fejezet- Új.

Tízezer- kilencszáz negyvenhárom lélegzettel később, más léptek susogtak be a szobába. Könnyedebbek. Ritmusosabbak.

Furcsa, hogy egy pillanat alatt felismertem a különbséget a léptek között, amit a mai nap előtt soha nem voltam képes hallani.

- Meddig még?- kérdezte Edward.

- Már nem tart sokáig. – felelte egy csilingelő, ismerős hang. Ezt a hangot is a réten hallottam utoljára. – Látod, milyen tisztává válik? Most már sokkal jobban látom őt? – Sóhajtott.

Ez meg mit jelent? Tisztán lát? Talán eddig valóban lángok takarták a testem? Vagy ez valami olyan dolog, amibe nem szeretnék belegondolni? Valami…valami természetfeletti? Hisz ezek után már semmi sem lehetetlen.

- Még mindig keserűen érzed magad?

- Igen, kösz, hogy felhoztad- morogta. - Te is lealázva éreznéd magad, ha rájönnél, hogy lebilincsel a saját természeted. A vámpírokat látom a legjobban, mert én is az vagy; oké látom az embereket, mert az voltam. De Renesmee nem vámpír, de már nem is ember. Ah!

Hogy mi? Mit mondott? Nem… biztos…biztos valamit félre értettem. Az nem lehet..

Nem ember… Nem ember...

- Összpontosíts, Alice. - szóval Alice a neve. Milyen szép…

- Rendben. Renesmeét már egy fokkal könnyebb látni. Percről percre könnyebb.

Egy hosszú pillanatig csend volt, aztán Edward sóhajtott. Ez új hang volt. boldogabb.

- Tényleg rendbe fog jönni.

- Hát persze, hogy rendbe jön.

- Nem voltál ennyire optimista két nappal ezelőtt.

- Nem láttam jól két nappal ezelőtt. De most, hogy már kezd megszabadulni a vak foltoktól, gyerekjáték.

- Összpontosítanál a kedvemért? Az órára- becsüld meg.

Alice sóhajtott. – Milyen türelmetlen. Adj egy percet-

Halk lélegzés.

- Köszönöm Alice!- a hangja élénkebb volt.

Meddig? Nem tudnák legalább kimondani értem? Túl sokat kérek? Még hány percig kell égnem? Tízezer? Húsz? Még egy nap – nyolcvanhatezer-négyszáz? Még annál is több?

- Káprázatos lesz.

Edward csendesen morgott. - Mindig is az volt. - Ezek a szavak megleptek. Melegséggel töltöttek el. Kedves tőle..

Alice felhorkant. - Tudod, hogy értem. Nézz csak rá.

Edward nem válaszolt, de Alice szavai reményt adtak, hogy talán mégsem hasonlítok egy rakás faszénre, mint aminek éreztem magam. Úgy tűnt, hogy mostanra egy rakás elszenesedett csonttömegre hasonlítok. A testem minden egyes sejtje hamuvá vált.

Hallottam Alice-t kilibegni a szobából. Hallottam az anyag suhogását, amint hozzádörgölőzik miközben mozgott. Hallottam a plafonról lógó lámpa csendes zümmögését. Hallottam, ahogy a bágyadt szél végigsöpri a ház oldalát. Mindent hallottam. Lent valaki baseballt nézett. A Mainers vezetett két körrel.

- Én megmondtam! – nevetett egy számomra ismeretlen hang, és egy hangos morgást feleletként.

- Ez nem ér! Alice,igaz? Csaltál! – dörmögte egy mély férfihang. Újabb csilingelő kacagás.

- Lehetnél szemfülesebb,Em!

Valaki felszisszent.

Továbbra is hallgattam, de csak a játékot hallottam. A baseball nem volt elég érdekes, hogy elterelje a figyelmem a fájdalomról, így Edward lélegzését hallgattam ismét, számolva a perceket.

Huszonegyezer-kilencszáztizenhét és fél perccel később, a fájdalom megváltozott.

A jó hír, hogy elkezdett elmúlni az ujjaimból és a lábujjaimból. Lassan múlt el, de legalább valami új történt. Ez az? A fájdalom elmúlik…

És a rossz hír. A tűz a torkomban nem olyan volt, mint azelőtt. Nem csak tűz volt, most már szomjazás is. Csontszáraz. Olyan szomjas. Tűzben égett és perzselte a szomjúság…

Még egy rossz hír. A tűz a szívemben egyre forróbb lett.

Hogy lehetséges ez?

A szívdobogásom már túl gyors, felgyorsult –a tűz egy tomboló sebességbe űzte a ritmusát.

-Carlisle!- hívta Edward. A hangja halk volt, de tiszta. Vajon meghallotta Carlise a hívását?

A tűz visszahúzódott a tenyeremről, derűsen, fájdalommentesen és hűvösen hagyva őket. De a szívem felé tartott, ami olyan forrón lángolt akár a nap, és tomboló, új sebességgel vert.

Carlise lépett be a szobába mellette egy másik személlyel. A lépéseik annyira jól elkülöníthetők voltak, hogy még azt is meg tudtam mondani, hogy Carlisle a jobb oldalon volt, egy lépéssel a másik vámpír előtt.

- Hallgassátok. – mondta nekik Edward.

A szobában a leghangosabb zaj az őrült szívem volt, ami a tűz ritmusára vert.

- Ah - mondta Carlisle - Majdnem vége.

Az enyhülés, amit a szavai hoztak, beárnyékolták a gyötrő fájdalmat a szívemben. A csuklóim szabadok voltak, és a bokáim is. A tűz teljesen megszűnt ott.

- Hamarosan. - értet egyet egy lágy női hang.

De ami ez után történt, váratlanul ért.

Egy éles, fájdalmas sikoltás tört meg a csendet lentől. Ezzel egy időben Edward felordított mellettem.

- Ne!!- sikította Alice majd felfelé kezdett rohanni.

- Mi történt? Edward? Alice, mit láttál? Kérdezte Carlisle rémülten.

- A Volturi. Mindenki! Idejönnek. Hiába minden… megölik Renesmeet és végeznek velünk is!- zokogta Alice.

- El kell mennünk! Azonnal! Ha mi elmegyünk, akkor talán minket vesznek majd üldözőbe. Talán el tudjuk terelni a figyelmüket.

- Nem hagyhatjuk magára!- hörögte Edward.

- Edward, nincs más választásunk!

- Mennyi időnk van még, Alice?- kérdezte egy női hang.

- Talán egy nap… ha nem sietnek.

- Esme, Jasper, Emmett! - szólt Carlisle. - Elmegyünk, még ma. Szedjétek össze a szükséges dolgokat!

- Ne. Nem! Nem! – fuldoklott Edward. – Carlisle, hát nem érted? Renesmee még újszülött lesz. Ha egyedül hagyjuk, akkor teljesen el fog vadulni. Embereket fog ölni! Nem lesz olyan mint mi.

- Edward, igaza van!- mondta Alice. – Így legalább életben marad. Majd ha elrendeződtek a dolgok visszajövünk érte és elmagyarázunk neki mindent.

Ez túl sok volt. Teljesen beleszédültem a hallotakba. A Volturi. Újszülött. Halál…

És…mi?Ne.Nem! Ugye ez csak egy vicc? Nem hagyhatnak itt! Nem hagyhatnak magamra! Nem tehetik. Mit gondolnak? Hogy ezek után csak úgy elmennek?

 Az ujjaim megrándultak – az inger végigfutott a tökéletes álcámon. A szoba elcsendesedett - kivéve a kalapácsütés szerű szívemet -, mind visszafojtották a lélegzetüket válaszul.

- Nem fogom kibírni. – lehelte remegő hangon Edward. Mintha sírt volna..

Meg akartam szólalni. Elmondani nekik, hogy bármit megtennék,hogy maradjanak. Bármit.

- Edward, te akarod elmondani neki? – suttogta Carlisle.

- Igen. Ennyivel tartozok neki.

- Rendben. Magatokra hagyunk titeket.

A léptek eltávolodtak. A szobában újra csak az én eszelősen gyors szívemet és Edward érdes lélegzését lehetett hallani.

A félelem teljesen beborított. Mit akarhat mondani? Nem akarom, hogy elmenjen! Nem akarom, hogy az a különös kötelék felbomoljon.

Pár pillanatig csend honolt,aztán megszólalt. A hangja nem árulkodott semmi pozitívról.

-Renesmee?Ha hallasz,figyelj rám, kérlek.

 Amikor ott a réten Victoria megtámadott, nagyon súlyosan megsebesültél. Már haldokoltál, mikor odaértünk. Nem volt más választásom. Meg kellett, hogy harapjalak. Én.. annyira sajnálom. Nem akartalak elveszíteni!- a hangja fájdalmas volt, meggyötört. Pár pillanatig csend uralkodott. Megdöbbentem. Megharapott volna?- Carlisleal azt reméltük, a mérgem elég lesz ahhoz, hogy meggyógyítson.

De tudnod kell valamit. Ennek ára volt. Ez után már nem élheted ugyanazt az életet, amit eddig. Semmi nem lesz már ugyan olyan. Vámpír lettél. Egy újszülött. – A lélegzetem elakadt. A sokk első fagyott pillanatában az agyam leblokkolt. Ezért volt a fájdalom? Ezért hoztak ide? Ezért figyeltek meg heteken keresztül? Ezért? Nem akartam elhinni, amit mond. Ugye ez csak egy álom? Fel akarok ébredni! Ez nem lehetséges.

- Kérlek, most nagyon figyelj rám. Vámpír lettél. Teljesen máshogy fogod látni majd a világot. A látásod,a hallásod, az érzékeid..minden tökéletesen kifinomult lesz. Gyorsabb leszel majd, mind valaha. De a külsőd is megváltozott…Gyönyörű lettél. – a hangján hallottam, hogy elmosolyodik, de még mindig remeg. – Lesznek olyan dolgok, amiket majd saját magadnak kell megtapasztalnod. Elsőre nagyon furcsa lesz. Talán rémisztő.  

Egy másodpercig újra csend volt. De ez a csend most az összes eddiginél feszültebb

- Szeretnélek megkérni valamire. Nem is, inkább vedd ezt tanácsnak. Persze ez nem azt jeleni, hogy ezt kell majd tenned, de hidd el így jobb lesz a léted… elviselhetőbb, bár sokkal nehezebb.

Jaj, bökd már ki az istenért!- akartam mondani.

A táplálkozás..Tudnod kell, hogy mi nem a megszokott módon vadászunk. Mi nem ölünk embert. Carlisle jött rá arra, hogy más módon is lehet élni a magunk fajtáknak. Azóta csak állatok vérén élünk.

Azt szeretném, hogy próbáld meg te is ezt az életformát. Könyörgöm, ne légy szörnyeteg. Te sem akarsz emberi életeket kioltani? Ugye nem?-

Hát persze, hogy nem. Micsoda ostobaság. 

– Most el kell, hogy menjünk egy időre. - a hangja újra megremegett. – Veszélyben vagy. Mindannyian abban vagyunk. A családom és én eltereljük őket tőled. Akkor biztonságban leszel majd. Senki sem fog bántani. Esküszöm. – suttogta, de inkább magához beszélt. – Ha ennek az egésznek vége azonnal visszajövök érted és mindent részletesen elmagyarázok. De kérlek, fontold meg, amit mondtam. Ne légy szörnyeteg.

Újra csend volt.

Egy halk sóhajtás. Edward áthelyezte a testsúlyát és felállt.

- Viszlát, Renesmee. – suttogta és egy apró csókot lehelt homlokomra. Pár másodpercig ott tartotta ajkait, aztán eltűnt. Síri csend uralkodott körülöttem. Mindenki elment, csak én maradtam.

A szörnyű valóság letaglózott: Egyedül maradtam.

De nem volt sok időm ezen rágódni.

Egyszer csak-oh!

A szívem felgyorsult, dobogott, akár a helikopter légcsavarja, a hang akár egy hosszantartó üzenet; olyan érzés volt, mintha szét akarná őrölni a bordáimat. A tűz fellángolt a mellkasom közepén, kiszívva a lángok utolsó maradványait a testem többi részéből, üzemanyagként az eddigi legperzselőbb lángoláshoz. A fájdalom elég volt, hogy elbódítson, hogy keresztültörjem a cölöp vasmarkolását. A hátam ívben hátrafeszült, meghajolt mintha a tűz a szívemnél fogva felfelé szippantana.

Nem engedtem, hogy a testem többi része is kilépjen a sorból, amint a felsőtestem visszaesett az asztalra.

Csatává vált bennem – a vergődő szívem versenyzett a támadó tűzzel. Mindketten veszítettek. A tűz halálra volt ítélve, elemésztett mindent, ami éghető volt; a szívem az utolsó dobbanása felé vágtatott.

A tűz összehúzódott, végül egy elviselhetetlen rohamban az egyetlen megmaradt emberi szervre összpontosult. A roham volt a válasz a mély, üres puffanásra. A szívem megingott kétszer, és csendesen dobbant még egyet utoljára. Csend volt. Semmi lélegzés. Még az enyém sem.

Egy percig csak a fájdalom hiányát fogtam fel.

Aztán kinyitottam a szemem és csodálkozva bámultam magam elé.

Életjel

Sziasztok.

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ennyire elmaradtam a frissekkel :S De nagyon sok minden összejött mostanában. Meg még plusz megbetegedtem és lázas vagyok..de nem baj, mert így legalább jobban át fogom  érezni Nessie fájdalmát :) Na szóval: Azért mert egy szemét voltam és így elhanyagoltalak titeket, ma vagy legkésőbb holnap Dupla fejezetet kaptok ;) Remélem  örültök :D

Na most megyek írni :) Sietek,ahogy tudok.

Ja,és van majd még egy hírem, ma  azt is el fogom árulni. Lehet,hogy már páran tudnak is róla (: Nem lenne nagy csoda x)

Puszillak titeket.

Bella.

6. fejezet.

Sziasztok cuncimókusaim :D Meghoztam a hatodik fejezetet. De csak azért írtam meg mert olyan drágák vagytok mostanában :') Remélem örűltök neki..*izgúúl* Hozzátenném, hogy vannak (és lesznek) benne olyan részek amiket a Breaking dawn-ból raktam bele. Addíg csűrtem-csavartam és változtattam amig olyan nem lett amilyennek szerettem volna. :) Tudom ,kicsit rövid lett, de nem futotta többre belőlem így kétezertíz negyedikhó huszonnyolcadikán hajnali fél egykor W.W Na én megyek aludni xD
Jó olvasást :)
Puszi:Bella.

6. fejezet.

Váratlan.Hihetetlen.

Sötétebb volt, mint hittem. És ha ez még nem lett volna elég minél beljebb haladtam, körülöttem a fák egyre sűrűbben sorakoztak. A kezeimmel tapogatózva haladtam, így nem ütköztem semminek.

Csak mentem, nem törődtem semmivel. A fatörzsek érdes felületétől már a kezeim tele voltak horzsolással. Már úgy egy húsz perce mehettem, mikor a körülöttem eddig sűrűn sorakozó fatömeg ritkulni kezdett majd teljesen eltűnt. Mivel így már a kezeimmel sem „láttam” úgy döntöttem megállok és várok. Lekuporodtam a hideg földre és a fejem a lábaim közé hajtottam majd átkulcsoltam kezeimmel.

Már nincs sok idő hátra. Talán már úton van a vadász… a gondolattól újra elkezdtem remegni, de nem féltem. Teljes szívemből vágytam a találkozásra. Életem utolsó pillanataiban az ő arcát akartam látni, hogy magammal vigyem a pokolba, hogy elátkozhassam, azért amit tett. A fájdalom újra betemetett mikor apámra gondoltam. Az arca jelent meg a szemem előtt. A meleg mosolya. Amikor szorosan átölelt, mikor azt mondta, hogy szeret. Az arca anya temetésén…

Hogy tehettem ezt vele? Hisz csak én voltam neki és én is elhagytam. Nem voltam ott vele, amikor szüksége lett volna rám. Talán ha nem megyek el, akkor még most is élne. Az egész az én hibám. Most először járta át a testemet teljes lényében az érzés, csak most jutott el a tudatomig. Ha otthon maradtam volna, akkor nem halt volna meg! Ha otthon maradtam volna…

Percekig nem fogtam fel, hogy a hörgő, akadozott hang belőlem jön. Én zokogtam. Úgy éreztem, most végre szabadjára engedhetek minden érzést, amit eddig elzárva tartottam magamban. Úgy zokogtam, mint még soha ezelőtt. A fájdalom elhatalmasodott rajtam. Már nem lehetett visszacsinálni.

Mikor a könnyeim és a zokogás csitulni kezdett úgy éreztem, hogy az érzéseim a könnyimmel együtt távoznak belőlem a már jól ismert semmit hagyva maguk után. Síri csend volt bennem,és körülöttem. Semmi nem maradt csak a szívem halk dobogása és a tüdőm lomha mozgása.

A telihold fényes ragyogással töltötte be a sötétséget. Mikor jobban szemügyre vettem a helyet ahol voltam megállapítottam, hogy egy hatalmas, kopár tisztás szélén kuporgok. Ezen egy másodpercig elcsodálkoztam, de ez az érzés nem tartott sokáig. Újra leváltotta az üresség.

Meddig még? Meddig várat engem, hisz már oly rég óta várja a halálom. De még időm se volt végigmondani a szavakat magamban máris egy halk neszezésre lette figyelmes. Egy pillanat alatt talpon voltam, de ennek meg is volt a következménye. Megszédültem. Pár másodpercbe telt mire újra visszanyertem az egyensúlyom. A lélegzetem felgyorsult, a tekintetemmel idegesen pásztáztam a körülöttem elterülő sötét erdőt. Egyszer csak megakadt a tekintetem a tisztás másik végén, ahol egy alak kezdett kirajzolódni…

Az idő mintha megfagyott volna körülöttünk. A percek teltek, de nem érzékeltem semmit. A nőstény sem mozdult.

A haja, akár az élénk tűz, ölelte körbe gyönyörű porcelánarcát. Az alakja hibátlan volt bár a ruhái egy kopottak voltak. Levegő remegve hagyta el a tüdőmet. Összeszedtem magam és tettem egy lépést felé majd kihúztam magam és tovább fürkésztem arcát.

Mintha egy ősi túlélő ösztön tört volna fel bennem és az sugallná, hogy fussak, amin gyorsan csak tudok, mert ha itt maradok, akkor a halál vár rám. Erre az érzésre magamban elmosolyodtam. Mostanra már az egész testem érzékelte a halál közeledtét.

Éreztem, hogy nem helyes hogy izgalmat és megkönnyebbülést érzek. A félelem nem akart jönni, de ennek most örültem. Hirtelen a hátam mögül egy erős fuvallat tört ki az erdőből meglibbente tűzvörös tincseit. Amire pislantottam már csak pár centi választotta el tőlem arcát. Talán azt várta, hogy hátra fogok hőkölni, mert az arcára az undor mellé meglepődés ült ki. A tekintetem mélyen az övébe fúrtam és próbáltam elfojtani a megdöbbenést, amit a szemei okoztak. Az írisze mélyvörös színben pompáztak. Óvatosan levegőt vettem, mert kezdtem szédülni. Az friss oxigén keveredett az Ő illatával. Megdöbbenésemre istenien édes aromája volt. Erre a gondolatra felfordult a gyomrom. biztos ez is besegít neki a vadászatban. Elszakítottam a tekintetem a szemiről és végignéztem hibátlan arcán ami ég gyönyörűbb volt mint gondoltam. Vörös ajkai gúnyos vigyorra húzódtak.

- Hát megvagy végre – mondta, a hangja olyan volt akár a legszebb csengettyűszó. – Renesmee.- tette hozzá. Gyönyörű hangját most undor torzította. A szavaitól bennem is fellobban az undor és a düh. Élesen kifújtam a levegőt egyenesen az arcába. Dallamos nevetésben tört ki.

- Bátor vagy, ez tetszik. Így élvezetesebb lesz megölnöm téged. - mondta vészjóslóan vigyorogva.

- Miért…?- suttogtam érdes hangon, de nem tudtam befejezi a mondatot. A hangom gyenge volt, ami bosszantott. Nem akartam, hogy gyávának tartson. Azt akartam kérdezni, hogy miért ölte meg apámat. Miért nem ölt meg engem mikor alkalma lett volna rá. A szavaimtól hátrahőkölt és hátrált pár lépést. A mosolya lehervadt és a szemei gyűlölettől szikráztak.

- Részletesen érdekel, Renesmee?- vetette oda.

Aprót bólintottam. A rubin szemei egy pillanatra elhomályosultak és egy árnyalatnyit elsötétültek majd újra visszatért beléjük a gyűlölet. Elfordult tőlem.

- Ezt vehetjük akár utolsó kívánságnak is. Talán még van rá időnk. Ó, milyen jószívű vagyok. - mondta félszegen, de láttam a szemében, hogy nem egészen csak rám koncentrál.. A holdat fürkészve kezdett beszél.

- A mi fajtánknak is vannak szabályai, és vannak, akik ügyelnek arra, hogy létezésünk titokban maradjon. Ők a Volturi. - mondta és szemei összeszűkültek. A hangja könnyed csevegő volt, mintha nem is hozzám beszélne. Kecsesen lekuporodott a földre és úgy folytatta.

- De ez téged nem érdekel. – mondta hideg hangon. - Már nincs sok időnk. – mondta hirtelen és a tájat fürkészte. – Pár hete Olaszországban vadásztam. Akkor még én sem tudtam a létezésükről.

A kelleténél jóval több embert öltem meg, csupán szórakozásból. És ha ez nem lett volna elég, veszélyesen közel kerültem a területükhöz.

Egyik éjjel megjelentek és majdnem végeztek velem. Sikerült meggyőznöm őket, hogy elmegyek innen és nem fogok olyan sokat táplálkozni. Beleegyeztek és továbbálltak.

Amilyen messzebb próbáltam jutni Volterrától. napokon át futottam és végül így kötöttem ki Forksba. - megállt egy pillanatra és undorodva rám vigyorgott. Az kezeim ökölbe szorultak a fájdalomtól. Ismét fojtogatni kezdte a torkom. – Nem volt semmi személyes az áldozataim kiválasztásában. Nem rögtön ide jöttem, hanem Seattle-be. Ott sajnos nem maradhattam sokáig, mert már kezdtem feltűnést kelteni.

Te is csak egy egyszerű préda voltál a szememben. – A szemet rám kapta. Ezernyi érzés kavargott bennük. – Akkor még nem tudtam, hogy a Cullenék védelme alatt állsz. - Sziszegte vicsorogva. Föl se foghatta, hogy menyit jelentett nekem amit elárult az előbb. Ők voltak azok. Az én hihetetlen vámpírjaim… Cullenék. Összeborzongtam. – Ezek után már nem akartalak futni hagyni. Meg akartalak ölni, bármi áron. Nem tetszett,hogy így palira vettek és bosszút akartam állni. Gyűlölöm a bukást. De sehogy sem tudtam a közeledbe férkőzni. Éjjel-nappal őrzött valaki. – Újra megdöbbentem. – Amikor már majdnem lemondtam rólad meghallottam, hogy elutazol ezzel szinte tálcán nyújtva magadat, de akkor még nem tudtam, hogy hova mész. Dühös lettem és eldöntöttem, hogy megölöm apád, így biztos nem gondolod majd meg magad.

Utána azonnal a nyomodba eredtem, de volt egy kis összetűzésem az egyik Cullennel. Hősködni kezdett, úgy tűnik, hogy nagyon nem tetszett neki, hogy rád vadászom. Rettegett, hogy bajod esik. Nem értettem, hogy mi okból félt egy olyan senkit, mint te.

Nagy nehezen sikerült leráznom magamról és egy tévútra vezettem majd egyenesen ide jöttem. - fejezte be és lehetetlenül gyorsan felpattan a földről. A sok információ kavargott a fejemben és elkezdett forogni a világ. A szemeim könnyesek lettek a sokktól és a meghatottságtól. Tévedtem, mikor azt hittem készen állok. Talán ha ezeket most nem mondja el, én kérem meg, hogy végezzem velem lassan és fájdalmasan, mert tudtam, hogy megérdemelnél. Milyen ostoba voltam!

Hirtelen felkapta a fejét és feszülten koncentrált valamire. Halkan mordult egyet. Hófehér fogai kilátszottak felhúzott ajkai alól.

- Sietnünk kell! Ránk találtak! –hadarta szinte félőrülten és elém lépett. Összerándultam a félelemtől. Egyáltalán nem álltam készen. Egész testemben remegni kezdtem, lélegzetem elakadt.

Az ajkai barátságos mosolyra húzódtak vörös tekintetét az enyémbe fúrta. Teljesen megbabonázott, egy pillanatra még a félelmem is elfelejtettem.

- Nem mondom, hogy nem fog fájni, drágám! – mondta tettetett szomorúsággal, de szemei szomjasan csillogtak.

Utolsó erőmből hátráltam egy lépést, de nem telt tőlem többre. A nőstény lelapult, mint egy igazi vadmacska, aki épp a prédát lesi. Morgott egyet. Minden összeomlott bennem. Lehunytam a szemem és türelmesen vártam.

A fájdalom meghökkentő volt.

Pontosan olyan – meghökkentett. Nem értettem, nem tudtam felfogni, mi történik.

Szakadás. Törés. Kín.

Nem kaptam levegőt, túl nagy volt a forróság a torkomban. A sötétség átvette a hatalmat, és elsodort a kín szenvedés hulláma.

Még több sötétség.

Hangokat hallottam amikor most kiabáltak, ahogy a fájdalom visszatért.

- Ne! Renesmee!!! – ordította egy angyali hang kétségbeesetten. – Victoria mit tettél?! – üvöltötte. A hangja most közelebb volt. - Emmett, Jasper!!

Aztán egy nagy csattanást és morgást hallottam majd egy éles sikolyt és csonttöréseket. Aztán semmit.

- Nem! Renesmee ne! Carlisle! – zokogta az angyali hang.

Az orromat füst szag csapta meg és valami édes, tömény illat. Nem értettem mi történik . Nem kaptam levegőt.

A sötétség egyre közelebb jött, egyre mélyebbre taszítva a semmibe.

A fájdalom most elmúlt. Nem éreztem semmit. Nem láttam és nem is hallottam. Ismét levegő jutott a tüdőmbe, kemény buborékként végigkarolva a torkom, fel és le.

- Maradj velem Renesmee! Hallasz? Maradj! Nem hagyhatsz el. Ne hagyd leállni a szíved!

Természetesen, akartam mondani neki. Természetesen nem hagyom leállni a szívem, bárki is vagy te.

- A gerince! Edward, döntened kell, különben belehal! – kiabálta egy másik gyönyörű hang.

Újra fájdalmat éreztem – csak egy meleg metszést. Levegő után kapkodtam. Ez nem lehet a menyország, itt túl sok a szenvedés. De akkor, hogy lehet, hogy angyalok hangját hallom?

- A morfium!

- Nem tudom, hogy…

- Carlisle, kérlek !!

Valami hideg hatolt a bőrömbe. Csak egy apró szúrás.

- Fiam, most! – suttogta a hang.

Pár pillanatig hallgattak. A háttértben kiabálásokat hallottam és a tűz recsegését.

- Már nem bírja sokáig! – kiáltott fel egy angyali női hang sírva.

Egy fagyos új fájdalom jegesen szúródott a nyakamba és a szívem fölé. Rosszat éreztem – automatikusan próbáltam megvédeni magam a fájdalomtól, de túl gyenge voltam.

Próbáltam érezni a szívem, megtalálni, de túlságosan elveszett a testemben. Nem éreztem dolgokat, amiket kellet volna, és semmi nem volt jó helyen. Pislogtam, és megtaláltam a szemeim. Láttam a fényt. Nem azt, amit kerestem, ez jobb volt a semminél. Egy erős lámpa fénye világított rám. Amíg a szemem próbált alkalmazkodni egy kristálytiszta hang suttogott: „ Renesmee.”

Kezek hajoltak fölém. Megdöbbentően ragyogtak- akár egy kristály - ahogy a lámpa fénye rájuk esett. Pár pillanatig gyönyörködtem benne, de aztán a fájdalom újra lecsapott.

A sötétség elárasztotta a szemeimet szilárdabban, mit előtte. Mint egy ostoba szemkötő, keményen és gyorsan. Nem csak a szemeimet, hanem magamat is megsemmisítő súly fedte be. Fárasztó volt küzdeni ellene. Tudtam, hogy sokkal egyszerűbb lenne, feladni. Engedni, hogy a sötétség lejjebb húzzon, lejjebb és lejjebb egy olyan helyre ahol nincs fájdalom, nincs kimerültség, nincs aggodalom és nincs félelem.

Ha csak magamért lett volna, nem lettem volna képes sokáig küzdeni. Csak egy ember voltam, nem többel, mit emberi erővel.

De ez nem csak rólam szólt.

Ha a könnyebb utat választom, akkor fájdalmat okozok Bellának. Elvesztem a lehetőséget arra, hogy magyarázatot szerezzek. És, hogy bosszút áljak apám haláláért.

Bella. Az életem és az övé már egy fonallá tekeredett. Ha elmenne, azt nem lennék képes túlélni. Ha én mennék el, ő sem élné túl, most már belátom. Annyiszor sebeztem már meg őt, hogy az már bűn. De ő mindig visszatért hozzám és tiszta szívéből szeretett, támogatott, mikor szükségem volt rá. Szinte olyan volt nekem , mint az anyám, aki egyben a legjobb barátom és a lélektársam is volt.

Ő szíve minden szeretetéből szeretett engem. Bármi őrültséget csináltam ő ott volt és kitartott mellettem. És most én következtem. Nem hagyom magára, ki fogok tartani, túlélni, elviselni a fájdalmat. Ha ez sikerül visszatérek hozzá és soha nem hagyom majd el őt.

Charlie. Sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy miattam halt meg. Szeretett, teljes szívéből. Anya halála után ő vigasztalt. Próbálta elfelejtetni velem a sok rosszat és a fájdalmat, de láttam rajta, hogy neki mindig is nagyobb szüksége van a szeretetre, de ezt már nem adhatom meg neki, soha…

És Ő. A gyilkos, a vámpír. Ő tette ezt velem, de nem azért gyűlöltem, mert majdnem elpusztított. Azért gyűlöltem, mert ő gyilkolta meg az utolsó embert, akihez a vér köt.

Bosszú. Bosszút akartam állni rajta. Azt akartam, hogy megfizessen mindazért, amit velem tett, tönkretéve a körülöttem lévők életét. Mindenkin bosszút fogok állni, aki valaha ártott nekem vagy annak, akit szeretek.

Túl akartam élni. De olyan sötét volt itt, hogy egyikőjük arcát sem láttam. Semmi nem tűnt valóságosnak. Ez megnehezítette, hogy ne adjam fel.

Próbáltam küzdeni a rám telepedő sötétség ellen, keresztül, majdnem önkéntelenül. Próbáltam felemelni. Csak ellenálltam. Nem engedtem, hogy teljesen összetörjön. Nem voltam Atlas, és a feketeség olyan volt, mint egy nehéz bolygó; nem bírtam támasztani. Csak annyit tehettem, hogy nem hagytam teljesen eltörölni magam.

Mindig emberi és gyenge voltam, az egyetlen dolog, amit mindig is képes voltam megtenni az, hogy nem adom fel. Kitartottam. Túléltem. A maradék erőmnek még elégnek kell lennie. Ki kell tartanom, amíg jön a segítség.

Egy hüvelyknyire távol tartottam magamtól a nemlétezés feketeségét.

Nem volt elég a távolság, de próbáltam kitartani továbbra is – nem elengedni, de mégis eltartani magamtól. Ahogy az idő tovább és tovább forgott, a sötétség egy nyolcad és egy tizenhatod hüvelyknyire ért. Nem volt semmi, amibe kapaszkodhatnék.

Bella, Charlie, a céljaim, a jövő, az oly nagy elszántságom… semmit nem tudtam magam elé képzelni.

Éreztem, hogy elcsúszom -nem volt már semmi, amiért kitartottam.

Nem! Túl kell ezt élnem. Bella számít rám.

És aztán, habár még mindig nem láttam semmit, hirtelen éreztem valamit.

Mint kísértet végtagokat, elképzeltem, hogy újra érzem a karjaimat. És aztán valami nagyot és nagyon-nagyon meleget éreztem, ahogy körém csavarodik.

Bella volt az. Sikerült újra felidéznem őt. A kevés melegség a kísértet kezeimben olyan valódinak tűnt. Közelebb ragadtam és most pontosan ott volt, ahol valaha a szívem volt. Erősen kapaszkodtam a kellemes emlékbe, hisz már csak ebbe kapaszkodhattam. Tudtam, hogy mind addig képes lennék harcolni a sötétséggel, amíg csak kell.

A melegség a szívem helyén egyre valósabbá vált, melegebbé és melegebbé. Forróbbá. A hőség olyan valós volt, hogy nehéz volt elhinni, hogy csak képzelem.

Forróbb.

Most már kellemetlen. Túl meleg. Még, még, még több forróság.

Mintha a hajsütő vas rossz végét markoltam volna meg – az automatikus válaszom az volt, hogy eldobjam a perzselő dolgot a kezeimből. De semmi nem volt a kezembe. A kezeim, nem voltak a mellkasomon. A kezeim halottan feküdtek valahol az oldalamon. A hőség bennem volt.

A forróság nőtt – erősödött és erősödött újra addig, amíg felülmúlt mindent, amit valaha is éreztem.

Egy kis ízelítő,és még valami..

Hát úgy döntöttem,hogy ha legalább nem tudom hozni az egész fejezetet legalább egy kis részletet kaptok belőle :) Remélem ez elég lesz ahhoz,hogy kíváncsian várjátok a következő fejit :) Már nem is vesződöm semmiféle komikéréssem, hiszen úgy sem írtok.Úgy döntöttem,hogy nem baj.Tehetetlen,dühös és csalódott voltam.Mégis arra jutottam,hogy nekem már az a tudat is elég,ha elolvassátok és gondolatban bíráltok. Azoktól akiktől rendszeresen kapok komikat, nektek szeretném e úton is megköszönni.Nagyon hálás vagyok nektek,csajok. :) Még egyszer szeretném leszögezni,hogy ez a dolog nem változtam azon,amit érzek az összes olvasóm iránt :)

Szeretlek titeket:Bella.

"..

Mikor a könnyeim és a zokogás csitulni kezdett úgy éreztem, hogy az érzéseim a könnyeimmel együtt távoznak belőlem a már jól ismert semmit hagyva maguk után. Síri csend volt bennem,és körülöttem. Semmi nem maradt csak a szívem halk dobogása és a tüdőm lomha mozgása.

A telihold fényes ragyogással töltötte be a sötétséget. Mikor jobban szemügyre vettem a helyet ahol voltam megállapítottam, hogy egy hatalmas, kopár tisztás szélén kuporgok. Ezen egy másodpercig elcsodálkoztam, de ez az érzés nem tartott sokáig. Újra leváltotta az üresség.

Meddig még? Meddig várat engem, hisz már oly rég óta várja a halálom. De még időm se volt végigmondani a szavakat magamban máris egy halk neszezésre lettem figyelmes. Egy pillanat alatt talpon voltam, de ennek meg is volt a következménye. Megszédültem. Pár másodpercbe telt mire újra visszanyertem az egyensúlyom. A lélegzetem felgyorsult, a tekintetemmel idegesen pásztáztam a körülöttem elterülő sötét erdőt. Egyszer csak megakadt a tekintetem a tisztás másik végén, ahol egy alak kezdett kirajzolódni…"

Figyelem emberek :D

Klérával úgy döntöttünk, hogy meghirdetünk egy közös Twilight témájú novellaíró pályázatot!

Úgy gondoltuk, kaptok egy témát, és 12 szót, aminek benne kell lennie.

Adatok a novelláról:

Téma: Alice és Jasper

Szavak, aminek benne kell lennie:
ultimátum, vágy, szerződés, angyal, címer, naplemente, idegesítő, bűvölet, extázis, emlék, látomás, könnycsepp,

Jelentkezési határidő: május 3 éjfél

Beadási határidő: június 12 éjfél.

Terjedelem: minimum 2 maximum 10 Word oldal. (minőségre menj, ne mennyiségre!)

Tipp: Times New Roman, betűméret 12.

Aki akar képet is küldhet a novellához.

Jelentkezni a klella@freemail.hu - n lehet ezen mind a ketten meg tudjuk nézni a beküldött munkákat.

Ha jelentkezni szeretnél, küldj egy e-mail-t a fent említett címre az írói neveddel legkésőbb 2010.05.03. 24⁰⁰-ig.

Ha ez megvan, írj egy remek novellát, amit szintén erre a címre küldj el nekünk legkésőbb 2010.06.12. 24⁰⁰ - ig.

Díjazás:

I hely.

II. hely

III. hely

Közönség díj.

Csinálni fogunk egy közös blogot amire az összes munka felkerül majd. Ott mindenki kedvére megnézheti őket és kommentálhat. A kommentek alapján hirdetjük majd ki a Közönség díjat is.

Ha van valami kérdésetek akkor nekem : gabb.y@freemail.hu és Klérának : twreka96@euromail.hu

lehet dobni egy mailt és mi válaszolunk.

Jelentkezésetek várjuk:

Bella és Kléra.