Ízelítő a 14. fejezetből :D

Tudom, k*csög vagyok xD De nem tudtam ma befejezni teljesen a fejit :/

De amint tudom,befejezem. Ja, és jövőhéten valószínűleg megnyitom az új blogomat :D

Na itt is van:

"...Ha ember lennék, az idegességtől már valószínűleg elájultam volna.

Halkan füleltem, hogy itthon van-e.

Egy egyenletesen dobogó szívet hallottam a földszintről és éreztem Bella levendula illatát, de semmi mást.

 Remek, csak ő van otthon. Egy széket hallottam nyikorogni a padlón, majd lépteket.

A torkom égni kezdett, de most tudtam uralkodni magamon.

A léptek a kertre nyíló ablak felé közeledtek, nekem pedig elakadt a lélegzetem.

Aztán megláttam őt:

Lefogyva, betegen, és könnyes szemekkel..."

13. fejezet.

Köszönöm a komikat az előző fejezethez :) 

Ehhez csak alul fűztem egyet s mást :D

Kellemes olvasást :) :*

13. fejezet.

Még napkelte előtt indultam. Így még plusz időt is nyerek.

Amint kiléptem az ablakon azonnal elöntött a pánik. Tényleg ezt akarom? Nem vállalok túl nagy kockázatot?

De aztán gyorsan összeszedtem magam és futásnak eredtem.

Több száz kilométeren keresztül meg sem álltam. - Hiába tagadtam volna, a sebesség volt a legjobb dolog ebben a borzalomban. - De hiába próbáltam minél előbb túl lenni ezen rá kellett jönnöm, hogy muszáj lesz megállnom és csillapítani a szomjam, bármivel.

Már közel vagyok Washingtonhoz. 

- Erre a gondolatra a hideg futkosott a hátamon, ezért inkább próbáltam lefeszegetni magamról a hirtelen rám zúduló negatív gondolatot és kétségbeesett ellenérvek fullasztó acélkötelét, ami most szinte fájdalmasan szorította körbe a nyakam.

Nem tudtam uralkodni magamon, mikor vadásztam.

Már vagy egy tucat őzet és egy kisebb hegyi oroszlánt is elpusztítottam, de még mindig nem volt elég. Féltem az esetleges hibáimtól, és ezét még több kellett. 

Egyre több és több...

A következő tucat szarvas után viszont már megpróbáltam megálljt parancsolni magamnak.

Túl nagy feltűnést fog már így is kelteni ez a rengeteg elhullott állat tetem. 

Ostoba! – korholtam magam gondolatban. 

Most mit csináljak? Semmit. Most nem erre kell koncentrálnom.

Majd valami szomszédos államokból átvándorolt ragadozóra fogják. – Ezzel le is tudtam az ügyet.

Nyugalom, nyugalom, nyugalom – kántáltam egyfolytában, mert az idegesség már kezdett túlnőni rajtam. Ha így folytatom, ember alkot ölt és beszélni kezd hozzám.

 De önkéntelenül találtam magamban kivetni valót, ami még egy plusz okot adott nekem az idegességre.

Mert amikor lepillantottam magamra azonnal megtaláltam féktelen gyilkolásom újabb áldozatát.

A felsőmet szinte felismerhetetlenségig beborította a föld és a vér keveréke, a nadrágom néhány helyen hiányzott…

Nagy meglepetésemre a cipőmnek nem esett semmi baja.

Dühösen szusszantam egyet.

- Remek – dohogtam az orrom alatt.

Mit mond majd Bella? Ha már a puszta jelenlétemtől rettegni fog, mikor majd megtudja az igazat, mit tesz, ha ezt mind ilyen külsővel mondom el neki?

Atyaég!

De már annyira hiányzott, hogy minden hibát és aggodalmat magam mögött hagyva iramodtam meg újra.

Nem érdekel semmi! Látni akarom őt, és ebben nem állíthat meg senki!

Úgy futottam, mint még „születésem” óta soha.

Már csak pár megye és újra ott vagyok.

Nevadát elhagyva Oregonban úgy döntöttem, hogy itt az ideje leállítanom a légzésemet.

Itt már nem voltak akkora kerülőutak, mint máshol. 

Oklahoma, Kansas, Colorado, Utah... itt mind sikerült messzire elkerülnöm a településeket…de itt már nem volt választásom.

Bár kilométerekre vagyok emberektől, de én mégis úgy érzem, hogy pengeélen táncolok.

De úgy, hogy hittem a sikerben, minden sokkal könnyebb volt. De csakis addig hittem benne, amíg Bella arca lebegett a szemem előtt, amit kicsit nehéz volt fenntartani,mert az emberi emlékeim nagyon homályosak voltak.

Amikor beléptem az Olympic Nemzeti parkba, talán lehetetlen, de úgy éreztem, hogy halott szívem felolvadni készül.

Hatalmas izgatottság ragyogott fel bennem, aminek fényét néhol idegesség és kétség torzította.

Már így is lehetetlen tempómat még jobban megnöveltem. A fák szélsebesen suhantak el mellettem, de én mégis lassúnak éreztem.

Már esteledett.

Megpróbáltam felidézni néhány régi emléket, addig sem törődve az idő csigalassúságával.

Homályosan bár, de eszembe jutott egy Bellával közös emlékem, amiben épp kirándultunk:

- Nem igaz! – nevetett és felfutott az előttünk lévő virágos dombra.

- De! – futottam utána. – Hiába tagadod, látom rajtad, hogy tetszik neked Tyler! –nyújtottam rá nyelvet.

- Mi? – visította. – Na, ezt még megbánod, tee! – nevetett majd rám vetette magát, aminek következtében mind a ketten hátraestünk.

Kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségemet elkezdte csikálni az oldalamat mire hangosan felnevettem. Velem nevetett, de nem hagyta abba.

- Kérlek! – könyörögtem nevetve. – Hagyd abba!

- Csak akkor, ha visszaszívod! – mondta ördögien vigyorogva.

- Jó, jó! Nem tetszik neked Tyler! – mondtam ki akadozva. – Hagyd abba!

Kezeit végre levette az oldalamról és a mellkasa felett összekulcsolta. Diadalmasan nézett le rám.

- Ne örülj annyira! – vágtam rá majd egy hirtelen mozdulattal legördítettem magamról és felpattantam.

- Te. Én. Futóverseny a völgyig! – kacsintottam a még mindig a földön nagyokat pislogó Bellára. – Most! – kiáltottam és megiramodtam.

- Hé, te kis csaló! – kiabált utánam nevetve.

Az emlék hatására én is elmosolyodtam.

Ez az apró emlék bárki számára jelentéktelen lehetne, de nekem nagyon sokat jelentet.

Ez az apró kis foszlány reményt ébresztett bennem, hogy talán jobbra fordulhatnak a dolgok. De a szívem mélyén egy hang azt suttogta, hogy erre nagyon kevés az esély.

De én továbbra is hittem benne. Talán azért, mert nem akartam felébredni és összetörni a már így is oly gyenge és törékeny álmot, amiben ringattam magam. Talán ezért, talán másért, nem tudom..

Forks határához érve megtorpantam.

Ezer és ezer emlék töltötte be az elmémet. Szinte elképzeltem az ismerős illatokat.

Csak egy pillanatra úszkálhattam az otthon viszontlátásának boldogságában, mert a boldog emlékek mellé társultak a borzalmasak is.

A gyilkosságok… Bella elhagyása… Charlie halála.

De leginkább Charlie halálának emléke ütött mellkason.

Bizarr érzés volt a tudat, hogy nincs többé. Olyan hihetetlen…

De mégis, az egészet az tette elviselhetetlenül fájdalmassá a számomra, hogy úgy éreztem, még mindig velem van. De aztán jött a hideg és sötét valóság, hogy ezt kegyetlenül lerombolja.

Meg kell látogatnom a sírját. 

Ha mással már nem, ezzel igazán tartozom egykori apámnak.

De most Bellára kell koncentrálnom, ezt majd később elintézem.

Akár mennyire is szerettem volna látni, nem volt merszem azonnal oda menni.

Hisz még éjszaka van – magyaráztam magamnak. – Majd holnap… majd holnap megyek.

Addig sétálok egyet Forksban és megpróbálom kibírni reggelig.

Egyenesen rettegtem akár egy aprócska lélegzetvételtől is. Elég volt elviselnem az ezernyi meleg szívdobbanást, ami minden honnan jött a házakból. A torkom már a gondolattól is lángba borult, hogy arra gondoltam mi lenne, ha beleszippantanák a levegőbe.

Kellemetlen volt, hogy nem éreztem a szagokat, de nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egy pillanatra is elveszítsem a fejem, ezért a tüdőm továbbra is mozdulatlan maradt.

Az utcákon egy lélek sem járt már.

Forks sötétjét csak egy-egy utcai lámpa ragyogta be.

Sorra haladtam el az épületek mellett.

A kisbolt… a posta… az iskola… Newtonék boltja.

De a Newton bolt előtt megláttam valamit, ami szinte a földhöz szögezett. Remegni kezdtem és a sírógörcs kerülgetett.

A bolt ablakában egy kifakult és gyűrött gyászjelentés díszelgett ezzel a szöveggel:

"Hatalmas megrendüléssel tudatjuk, hogy

Charlie Swan

Rendőrkapitány,apa és jóbarát

Február 12.-én, tragikus körülmények között eltávozott közülünk.

Temetése, Február 18.-án kerül megrendezésre.

„Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,
és mégis élt, amíg mellette volt egy angyal.
Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:
Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.”

V. H.

Szerető lánya, barátai, rokonai és munkatársai."

Éreztem, ahogy kicsúszik a lábam alól a talaj. A sötétség fájdalmas és sötét örvényként kezdi bekebelezni a testemet.

Térdel a földre zuhantam és gyáva módon hagytam, hogy felemésszen a csendes bűntudat.

Arcomat két tenyerembe temettem és könnyek nélkül zokogni kezdtem.

Megállíthatatlanul törtek fel sorra a kínzó emlékek,egymás után. Talán ez a büntetésem… talán. Akkor elviselem.

Hirtelen egyszerre két dolog rántott vissza a valóságba.

Az első az volt, hogy a tüdőm le föl mozdult. A levegő szaggatottan sodródott a torkomba.

És a második, ami teljesen váratlanul ért.

Halk lépteket hallottam, tőlem néhány méterre. Az ember szíve hevesen vert…

Istenem!

A torkomat még soha nem tapasztalt lángok leptél be.

- Jól van, hölgyem? – kérdezte egy aggódó mély hang. Megdermedtem. Ez Mr. Newton. Nem ismerhet fel!

Kétségbeesetten próbáltam leállítani a légzésemet, de nehéz volt,szinte lehetetlen. Annyira vágyakoztam a vére után. Agyam nagy részét már teljesen ellepte a vörös köd.

A torkomat nyaldosó lángok még nagyobbak lettek, szám tele lett méreggel.

A francba, most mit tegyek? Nem szabad lelepleznem magam, de máshogy nem tudok elmenni időben.

- Renesmee, kedvesem, te vagy az? –jött felém valahonnan messziről Mr. Newton hangja.

A kelleténél kicsit gyorsabban álltam fel a földről, de nem fordultam felé.

Hallottam, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver a mellkasában, még édesebbé téve vérét.

Számára hallhatatlanul felmordultam. A méreg már kicsordult a szám szélén.

Közelebb lépdelt és én éreztem, hogy elvesztem a kontrollt. Tudtam, hogy nincs más választásom, meg fogom ölni.

Azt hittétek, mi? :D

Most még nem, a-a, még nem találkozik Bellával, ha egyáltalán találkozik vele…*hahahaaa*

Az majd csak a következő fejezetben derül ki..:D

Nem is lett olyan durva függővég, nem? Kegyetlenebbre akartam, de az az igazság, hogy álmos vagyok a gonoszkodáshoz xD

Na, majd legközelebb :P

Nagyon szépen kérek mindenkit, hogy komizzatok, mert ezt a fejezetet nagyon bizonytalannak éreztem, és a véleményetekre lennék kíváncsi!

Nagyon fontos lenne! :)

Sok komi=hamar friss :D

Puszi, Bella.

Butterfly- 12 fejezet,Érvek és ellenérvek

És itt van a megígért 13. fejezet. 

Nem lett túl hosszú és tulajdonképpen ez a fejezet fejben történik.

Azt írom le, hogy Renesmeenek milyen nehéz dűlőre jutnia egy bizonyos kérdéssel kapcsolatban. Ez most egy kifejezetten nyugis feji. Hogy miért? 3 dolog! 

1 - Hogy Vivi nyugodtan tudja tölteni a nyaralását :D

2 - Mert ez az átmenet nélkül nem lenne az igazi. Nem akarok ajtóstul rontani a házba :) 

És harmadszor * megcsillan a szeme* :

 - Ezután a fejezet után beindulnak az események és sorra jönnek majd a "közkedvelt" függővégek amiket eddig viszonylag tartogattam :D

 A következő fejezetek...húh,hát inkább meg se szólalok. Ha eddig szidtátok a függővégeimet akkor a következőkben jobb, ha költözök xD

És ne feledjétek: 5 komi a köviért! ;)

De ha nagyon szerettek, akkor többet is kapok :)

Puszi,Bella.

Érvek és ellenérvek

Az elmúlt órában, ha nem hoztam fel száz ellenérvet a hirtelen támadt ostoba tervemmel szemben, akkor egyet sem.

Mégis hogy tehetném?

Megbántottam és egy szó nélkül leléptem. Ki tudja, lehet, hogy már halottnak hisz. Talán már el is felejtett.

De mégis..

Mi van akkor, ha látta, hogy mi történt? Ha látta mivé lettem?

Lehet, hogy hálát ad az égnek, hogy jó messzire elkerülöm. Hiszen vámpír vagyok… Az lenne a természetes reakció, hogy sikítva elmenekül.

És ha ezt én megint csak beképzelem magamnak-, ami nem is lenne annyira meglepő?  Ha még ennek ellenére se fel tőlem?

Képes lenne elfogadni? Elfogadni, nem szeretni.

Hisz már azért is végtelenül hálásnak kellene lennem, hogy ha mégis beállítanék, nem rohanna el sikítva.

Ebben a percben végtelenül tanácstalan és sebezhető voltam. Mit kellene tennem? Persze Cullenék élete is fontos, de most...

A halott szívem minden porcikája barátnőm után rimánkodott.

Az eszem egyre csak azt diktálta: Ne tedd! Ez ostobaság! Meg is ölheted, túl veszélyes! – És igaz is volt.

Ha csak egy pillanatra közelebb jön a kelleténél. Ha csak egy pillanatra elvesztem a szomjúságom feletti uralmam…

Nem! Erre még gondolnom sem szabad! Egy másodpercig sem tudnék élni azzal a tudattal, hogy csak egy haja szála is miattam görbült meg. Ő az egyetlen élő szerettem.

De hát épp ez az! Ez az ok miatt olyan nehéz itt maradnom!

Ha már csak ő maradt, nem fogom elveszíteni. Nem, ha van esélyem változtatni.

Talán üljek itt, és várjam meg amíg évek során szép lassan elfelejt? – vitatkoztam magammal. – Nem! Hát persze, hogy nem.

Hisz még egy bocsánat kéréssel is tartozom neki. Persze nem csak azzal, sokkal többel.

- El kell mennem – mondtam ki félhangosan.

A következő percekben már halvány fogalmam sem volt arról, hogy hogyan vehettem rá magam egy ekkora orbitális képtelenségre. 

De a válasz nevetségesen közel lebegett az orrom előtt, mindvégig: Bella.

Miközben felvettem a kikészített ruhadarabokat és kihajítottam a tönkrement rongyot, azalatt az agyam fennmaradt józan része kétségbeesetten próbálta elhitetni az elborult másik felével

,hogy ez életveszélyes őrültség, olyan „jelentéktelen dolgokkal” mint például Bella testi épsége.

De a másik fél nem tágított. Rendíthetetlenül hitt abban, hogy sikerrel járok majd, így végül sikerült meggyőzni a makacskodó felet azzal, hogy Bella tud segíteni Cullenék felkutatásában.

Persze mind ketten tudták, hogy nem ez a valós ok. Az első és egyetlen igaz érv Bella viszontlátása.

Ahogy hallgattam a magamban dúló vitát, egyáltalán nem éreztem magaménak.

Úgy éreztem magam akár egy unalmas, sablon filmben, amiben a főhős egyik vállán egy ördög, - míg a másikon egy angyal marakszik egymással.

De akárcsak azokban a jelenetekben, az én esetemben is az „ördögnek” sikerült felülkerekednie, míg az angyal szinte teljesen elhalványodott, mindössze egy pirosan villogó fényfolt maradt belőle az agyam hátuljában.

Talán túl könnyen és hamar engedtem az ördög csábításának, de tudtam már akkor, hogy nem fogok tudni ellenállni a lehetőségnek, mikor ez a gondolat szöget ütött a fejemben.

Ennek ellenére is csak ismételni tudom magam:

  Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy újra lássam, és hogy mindent megbeszélhessek vele. Ezért is kellett mennem.

De egy valamit megfogadtam:

Ha Bellát boldogan találom, ha azt látom, hogy, már túltette magát a szörnyűségeken… akkor elmegyek, és soha többé nem megyek vissza.

Miért szaggatnám fel az esetleges sebeit a visszatérésemmel? – gondolkodtam el, miközben az éjszakai erdő nyüzsgését figyeltem a hátsó ablakon át.

Az órák pedig csak teltek és én még mindig ott voltam…

Mialatt ott álltam az ablaknál, rájöttem, hogy nem érdemes tovább azon rágódni, hogy mi a helyes és mi a helytelen. – Ezt az alkalmat már akkor elszalasztottam, mikor akkor éjjel kitettem a lábam az erkélyem ajtaján.

Csak sodródok az árral… lesz, ami lesz.

Habár szinte teljesen biztos voltam benne, hogy kontrollálni tudom magam arra a kis időre, amit lehetőleg Bella társaságában fogok eltölteni, rá kellett jönnöm, hogy, még alig ismerem az új testem és az ahhoz járó önuralmam.

Nem hozhatok ilyen elhamarkodott döntést. Az lehet, hogy most majdnem teljesen ura vagyok önmagamnak, de ez nem garancia arra, hogy ugyan ez lesz a reakcióm egy ember társaságában is.

 Lehet, hogy valakinek az életébe kerülne.

Épp ezért minden lehetséges óvintézkedést meg kell tennem, hogy ez ne következzen be.

Az első, hogy annyit kell majd az út során táplálkoznom, amennyit csak lehet. Ez talán elviselhetőbbé teszi majd.

Már alkonyodott, mikor magamhoz tértem önkéntes kábulatomból.

Készen álltam. Az útvonalat részletesen elemeztem és „elraktároztam” az úti tervel együtt.

 Majdnem egész Észak-Amerikát kell átfutnom. 

De erősnek és késznek érzem magam.

Nappal vadászni fogok, a táv nagy részét éjszaka teszem majd meg, bár ez sem kockázat mentes. Még az éjszakai haladással is veszélyes. Így is bármikor belebotolhatok egy ártatlan emberbe. Még úgy is olyan lesz- elkerülve a nagyobb városokat – akár egy kiaknázott csata mezőn áttáncolni.

Van erre egy mondás, amit szeretek:

"Tövises az út a csillagokig."

De miféle csillag az? Csak egy megsebzett, pislákoló porfelhő ahová én menni készülök.

De mindent meg kell tennem, hogy újra ragyogó, izzó csillagot varázsoljak belőle.

Nem akartam, de nincs más választásom..

Mi folyik itt,kérem?

A 10. fejezethez csak 1(!!) a 11.-hez pedig csak 2? Gondolom, tudjátok, hogy miről beszélek.

Én ezt nem értem...Hát nem érdekel titeket, amit írok? Dehát minden nap, legalább négyen vagytok fenn a blogomon...Ma is nyolcan..És már alapból tizenhárman szavaztatok a frissel kapcsolatban.

Tudjátok ti, milyen rosszul esik ez? Én úgy érzem, mostanában minden tőlem tehetőt megteszek, hogy betartsam a megállapodást..És mit kapok cserébe? Semmit.

Pedig én tényleg nem akartam, nem is díjazom ezt a megoldást..:

Ezentúl csak akkor kerül fel a következő fejezet, ha legalább 5! komit kapok. Tényleg sajnálom,de szeretnék visszajelzéseket kapni tőletek.  Van 38 rendszeres olvasom,hát hajrá!

A 10. és a 11. fejezethez is kérek szépen még 3 komit..csak akkor jön a 12 fejezet.

Ui.: Vivi és Kléra, ez rátok nem vonatkozik (:

11. fejezet

Sikerült megírnom! Jupii :D Hát,ma elég kusza gondolataim voltak, de azért remélem tetszeni fog :) Nem akarok többet mondani,de lesznek részek, ahol az "ő" helyett "ö" lesz. Ez most kivételesen nem azért van mert nem látok ki a fejemből hanem mert a betütípus nem engedte xoxo

Jó olvasást,Puszi.

Bella.

 11. fejezet - Levél

NEM ÉREZTEM SZÜKSÉGÉT, hogy utána menjek.

Remélem ezek után egy időre sikerült megszabadulnom tőle. Bár ha ez a Jane Volturi tényleg egy királyi család tagja, akkor nem hiszem, hogy annyiban fogják hagyni. Bár ki tudja, hogy Victoria igazat mondott-e. Lehet, hogy ez is a trükk része volt, nem tudom. De most már mindegy, ennek már vége. De azt mégse hagyhatom, hogy a Cullen család miattam kerüljön bajba.  

 Bár még azt sem tudom kik ők, hogy miért „mentették meg az életemet”… de annyit tudok, hogy miattam kockáztatták az életüket, és ez éppen elég ahhoz, hogy ne legyenek kétségeim irántuk. Tartozom nekik, méghozzá nem is kevéssel.

Az addig rendben van, hogy segíteni akarok nekik, de mégis hogyan? Hisz még azt sem tudom, hogy hol találom őket! És ha már túl késő lesz, amire odaérek? Nem, erre nem szabad gondolnom. Hiszen ha jól tudom, sokan vannak, együtt biztos ki tudnak találni valamit, és elkerülhetik a Volturit. Valami segítségre lesz szükségem, de nem volt kihez fordulnom.

Miért nem tudtak maradni még egy kis időre, amíg befejeződik az átváltozásom? Sokkal könnyebb lenne most minden. Nem lennék egyedül, lenne kihez fordulnom a kérdéseimmel, lenne, aki segített volna a vadászatban…

Talán a „szülőházamban” majd találok valami nyomot, amiből kiindulhatok majd.  

Tudtam, merre találom. Még gondolkodnom sem kellett, vámpír memóriámnak köszönhetően emlékeztem az útra.

A házhoz érve nem vesztegettem az időt. Egy jól irányzott ugrással újra ott voltam, ahol pár órája „felébredtem”.

Azonnal egy ajtót pillantottam meg, ami remélhetőleg lefelé vezet.

Gondolkodás nélkül vágtam át a szobán és a kilincs után nyúltam, de az agyam későn ért utol. Mire észbe kaptam, egy hangos reccsenést követően a kezemben tartottam a kilincset- és az a tömör faajtó egy részét.

- Hoppá!- szissszentem fel. Na, tessék! Aw, jobban oda kell figyelnem!

Félrehajítottam a fél ajtót majd kiléptem a folyosóra. Körül sem nézve vettem az irányt a földszint felé. Villámgyorsan lesuhantam a két lépcsősoron és egy szempillantás alatt máris a nappaliban voltam.

Egyre feszültebb lettem, mert itt még kétszer annyira erős volt a szaguk. De nem tudtam beazonosítani az összeset.

Bár semmi szükség nem volt rá, de azért felkattintottam a villanyt. A szoba első látásra nagyon letisztult volt, és az uralkodó szín a fehér, különböző árnyalatokban.

A fehér kanapé előtt álló üveg asztalon ruhák hevertek. Abban a pillanatban, mikor megpillantottam, valami megmozdult bennem. Annyira meghatott már ez a kis gesztus is. Vártam a könnyeket, de nem jött semmi. Csak a szemem kezdett viszketni.

Lemondóan sóhajtottam, majd az asztalhoz mentem.

Egy egyszerű farmer és egy kék blúz rajta amin egy fehér boríték hevert.

Gyorsan feltéptem a borítékot. Egy levél volt benne. Már első pillantásra látszott, hogy nem egy ember írta:

"Renesmee!

Szeretnénk bocsánatot kérni, miért ilyen hamar távoztunk, de el kellett mennünk. Nem tudom mennyit hallottál a beszélgetésünkböl, röviden annyi, hogy mindannyian veszélyben forgunk. De te e miatt egy percig se aggódj.

Mi már gondoskodtunk a dolgokról, neked már semmit sem kell tenned. Reméljük minden simán ment az átváltozás további szakaszában.

Reméljük, Edwardnak sikerült minden dologról tájékoztatni téged. Ezúton szeretnélek én is megkérni, amire ö is megkért.

Ne ölj embert! Ne, ha van más megoldás is.

Mi hiszünk benned. Tudjuk, hogy nehéz lesz, hisz mi is túlestünk ezen a folyamaton. De kitartással és akarattal menni fog, hidd el.

Lehet, hogy az állatvér nem lesz eléggé böséges, de elég eröt ad majd.

Ha ezt az utat választod, akkor soha, semmilyen körülmények között ne menj emberek közelébe.

Túl nagy lenne a csábítás, még nem vagy elég kontrolált újszülöttként, ahhoz, hogy kibírd az embervér illatát.

Jaj Renesmee!

Már annyira várom, hogy újra találkozzunk. Amúgy Alice Cullen vagyok!

Te még nem ismersz, de én, már ismerlek téged. A fentieket az apám, Carlisle Cullen írta. Bocsánat, de nem bírtam ki, hogy ne írjak neked.

Kár, hogy olyan hamar el kellett mennünk, de nemsokára újra látjuk egymást, de ezt nagyon kell akarnod! Most nem tudom elmagyarázni részletesen, de bízz bennem.

Biztos nagyon új még neked ez az egész. Hidd el, én tudom. De ki kell tartanod! Remélem sikeres volt az első vadászatod.

Gondolom, a ruháid nem úszták meg… Pedig milyen jól álltak neked! 

Na de nem baj, ezért vagyok én.

Az asztalra csak ezeket a förmedvényeket engedték kirakni nekem. De a szobámban találhatsz normális ruhákat is. Bármikor nyugodtan használhatod.

És még valami. Edward szörnyen sajnálja ezt az egészet! Kérlek, ne haragudj rá ezért, ö csak segíteni akart neked, mert

Renesmee!

Edward Cullen vagyok.

Egyedül én tehetek róla,hogy az vagy, ami. Hidd el, nyomorultul érzem magam!  De nem volt más választásom, nem engedhettem, hogy meghalj az a szörnyeteg miatt! Mond, mi mást tehettem volna?! Könyörgöm,bocsáss meg!

De most erösnek kell maradnod.    

Tégy meg mindent, ami csak szükséges, csak ne támadj meg embert! Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy mit képzelek én? Ezek után semmi jogom téged bármire is kérni.

Igaz. Tégy úgy, ahogy neked a legjobb.

Remélem, hamar találkozunk, Renesmee. Sok sikert!

Alice vagyok, megint!

Még csak annyit akartam, hogy a borítékban van még számodra valami. Remélem nem haragszol meg érte. Úgy tudom, hogy fontos neked. Azt akartam, hogy legalább legyen valami emléked róla, legalább addig, amíg újra találkozol vele.

Alig várom, hogy végre találkozzunk!

Csók, Alice

Edward, Carlisle"

A levél végére már istenigazából viszketett a szemem. Némán zokogtam.

Nagyon meghatott, de első sorban újra belevágott a még friss sebeimet.

 Ismét eszembe juttatta, hogy mennyire egyedül vagyok. Hogy már nem vagyok ugyanaz, aki régen voltam.  És,hogy mennyi veszteség ért.

De az önfeledt szeretetet és bizalom is, amit ez a család irántam érez. Akkor lennék igazi szörnyeteg, ha ezt nem értékelném, és nem hálálnám meg nekik.Igaz, nem ismertem, de nem tudtam nem szeretni őket...ezek után?

Még kétszer újra elolvastam, mikor eszembe jutott, amit Alice nevű lány írt. A boríték! – kaptam észbe.

Azonnal a boríték felé vetődtem és kihúztam belőle a tartalmát. De arra, ami benne volt, soha nem számítottam volna.

Azonnal felzokogtam. Hangosan és keservesen.

Egy Bellával közös képünk volt benne. Ezt tartottam az éjjeliszekrényemen.

  A lábaim felmondták a szolgálatot, és a kanapéra rogytam. Percekig nem csináltam mást csak sírtam. Az agyam nem úgy működött úgy, ahogy kellett volna. Egymás után mutatott képeket egyre gyorsabban. Semelyik nem illett semelyikhez. 

A legfájdalmasabb képet hagyta utoljára. Bella arcát, mikor utoljára láttam. Tényleg az volt az utolsó?

 A biztonsága érdekében nem kellene a közelébe mennem… de nem fogom kibírni a nélkül, hogy legalább még egyszer utoljára lássam. Csak annyi időre, hogy elmondjam neki, hogy miért hagytam el. Hogy mi történt velem.

De a legnehezebb rész mindkettőnknek az lesz, mikor elmondom neki, hogy soha többet nem láthatjuk egymást. De ő okos, meg fogja érteni… legalábbis remélem.

De most először Cullenéket kell felkeresnem. Meg kell kapnom a "miért"-ekre a választ. Most csak ez számít.

Valahonnan meg kell tudnom, hogy hová mentek.

Villámcsapásként ért a felismerés:

Bella látja a jövőt!

10. fejezet

És ittvan,megérkezett! Hajnali 3:28..

Elhiszitek, ha azt mondom, hogy nem akarok és nem is tudok már hozzáfűzni semmit? Hulla vagyok..De ha egyszer megígértem nektek...:) Majd alszok ..hát..mivel ma is éjszakázok...talán majd...minden kétséget kizárólaaag...soha! xD

Az esetleges hibákért előre is elnézést, de örülök, hogy befejeztem és még nem ájultam el. 

Örülnék a véleményeteknek :)

Egy hatalmas fáradt ölelés mindenkinek.

Bella.

10. fejezet.

Már sötétedett, mikor végeztem a vadászattal. Egy fa tetején ültem összekuporodva, az elmúlt órákon gondolkodtam.

Ez volt a legbizarrabb élmény, amit valaha megéltem. Hál’ istennek, nem akadtam össze egy emberrel sem. Minden másodpercre tisztán emlékeztem. Erőfeszítés nélkül vetítettem le magamnak újra a történteket.

Futás közben a szél erősen csapott az arcomba, de nem zavart, sőt. Imádtam a gyorsaságot! Mámorító érzés volt, ahogy felfoghatatlan sebességgel futottam a fák között. Nem volt gond számomra kikerülni egy akadályt sem, mintha ösztönös lett volna minden mozdulat.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve lehunytam a szemem, de nem lassítottam egy másodpercre se. Furcsamód egy cseppet sem tartottam attól, hogy nekiütközök egy fának. És ha mégis, akkor egyedül a fa bánná, gondolom…

Teljesen átadtam magam az érzékeimnek, és hagytam, hogy a bennem lévő vámpír irányítson.

Mikor erősebben kezdtem érezni azt az édes illatot, ha lehet, még kétszer akkora sebességre kapcsoltam. Ha jobban figyeltem, az egyenletes szívverésén kívül a lomha légzését és a lépéseit is hallottam. De még nem tudtam, hogy mivel van dolgom.  Pár pillanat múlva újabb két szívverés csatlakozott az elsőhöz. Már alig bírtam magam visszafogni. Annyira gyötörte a torkomat a szomjúság, hogy bármit levadásztam volna, csakhogy csillapuljon ez az égető érzés.

Mikor már csak pár száz méterre voltam áldozatomtól, lelassítottam és normál tempóban mentem tovább. Bár bokrok és fák takarták én még így is jól láttam.

Egy jól megtermett hím puma volt. Mélyen beleszippantottam a levegőbe. Most már nem ellenkeztem a köd ellen, ami az elmémre szállt.

Tettem egy újabb lépést a békésen fekvő állat felé, és hagytam, hogy a bennem rejlő szörnyeteg vegye át újra a hatalmat a testem felett….

Egy könnyed szellő libbentette meg a hajam, ezzel elterelve a figyelmem egy pillanatra. Már teljesen sötét volt, de mivel nem volt kihez és hova mennem, nem siettem sehova. Lehunytam a szemem és újra „visszaültem” a képzeletbeli vetítőgép elé.

Természetesen, a pumával gyerekjáték volt végezni. Egy szemernyi erőfeszítésembe sem került a harc, az állat halálra volt ítélve.

De megdöbbenésemre mikor végeztem, csak arra tudtam gondolni, hogy: még többet!

A torkomat nyaldosó lángok csillapodtak kissé, de nem aludtak ki. Dühödten hajítottam el az elpusztult állatot majd felpattantam. Rögtön eszembe jutott a két másik puma. Nem tartott töredéknyi időbe se, hogy bemérjem őket. Talán egy kilométerre lehettek Dél felé.

Gondolkodás nélkül iramodtam az irányukba. Talán 10 másodpercig tarthatott, amíg odaértem. Újonnan felfedezett erőmnek köszönhetően, nem kellett attól tartanom, hogy elmenekülhet előlem.

Talán még egy kicsit szórakozhatnák is. Ennél furcsább már úgy sem lehetek, nem igaz?

Pár méterre megálltam a két megdöbbent állat előtt és kivillantottam pengeéles fogaimat.

- Egy kis játék, srácok? – csilingeltem ördögien vigyorogva, közben kiléptem balra. – Így legalább ti is élvezhetitek kicsit.

A két állat hangosan felmorgott és egyszerre vetődtek felém. Hagytam, hogy leteperjenek, közben angyali hangon kacagtam.

- Oké, adok nektek 10 másodpercet! Ha addig nem sikerül bekebeleznetek, akkor én jövök. – ostobának éreztem magam, hogy két állattal csevegek, kik közben engem próbálnak szétmarcangolni. Persze tudtam, hogy minden hiába, hiszen ezerszer erősebb vagyok náluk. A bőröm olyan kemény volt, hogy az ő karmuk bánta, mikor belém akarták mélyeszteni.

Az igaz, hogy bennem nem tehettek kárt, de a ruhámban annál inkább. Lepillantottam magamra, és váratlanul kitört belőlem a nevetés. A fekete ruha már szinte cafatokban lógott rajtam, alig takarva valamit testemből.

-5… 4… 3… 2… hát úgy néz ki ezt most én nyertem.  – morogtam-… 1… 0!

Könnyedén lelöktem magamról őket majd én is utánuk ugrottam. Az egyiket nyakánál fogva a földhöz préseltem, - épp hogy nem törtem ki a nyakát. – a másik egy kézzel átkaroltam és egy reccsenés kíséretével szilánkosra törtem a gerincoszlopát. Mielőtt egy utolsót dobbant volna szíve, szőrös nyakába mélyesztettem fogaimat.

A vér meleg volt, mégis hűsítően hatott lángban égő torkomra, miközben lassan csorgott lefelé.

Ködösen érzékeltem, hogy a másik állat kétségbeesetten rángatózik gyilkos szorításom alatt, de sehogy sem tudott szabadulni.

Túl gyorsan végeztem vele. Még mindig nem volt elég vér a szervezetemben, hogy teljesen lecsillapítsam a szomjam, de most már egy fokkal jobban éreztem magam. Most éreztem először, hogy ura vagyok saját magamnak.

Kihúztam a fogaimat kihűlt testéből és messze elhajítottam. Jólesően szusszantam egyet majd a másik vergődő állatra pillantottam. Nem voltam már különösen szomjas, de egyszerűen nem tudtam betelni a vér ízével.

Térdelő helyzetemből egy szempillantás alatt felálltam, magammal rántva a félájult állatot. A vére már csak vánszorgott az ereiben. Így nem volt olyan jó illata, mit mikor gyorsan pulzált.

Továbbra is a nyakánál fogva magam fölé emeltem és úgy méregettem egy darabig.

- Inni – mormoltam, majd egyik kezem csupasz csípőmre csúsztattam. - vagy élni hagyni? Hmm…

Villámcsapásként ért a felismerés. Mit művelek?! Nem lehetek ekkora szörnyeteg! Nem!

Undorodva engedtem ki kezeim közül a félig élő állatot, aki kótyagosan bár, de azonnal elfutott.

Lassan ereszkedtem le a földre és automatikusan magamhoz öleltem a lábaimat. Mit teszek? Nem viselkedhetek úgy, akár egy vér-őrült újszülött! - vagy akármi is vagyok én most.

 – Ez volt az utolsó gondolatom akkor. Azonnal el kellett tűnnöm onnan. Hányingerem volt magamtól. Bekövetkezett, mitől végig rettegtem. De ezt nem engedhetem tovább fajulni. Mostantól meg kell tanulnom kontrolálni a szomjam és ki kell ismernem az új énem.

Hangosan kifújtam az eddig benntartott levegőt és egy gyorsmozdulattal leugrottam a fáról.

Most a séta mellett döntöttem. Imádtam a sebességet, de így könnyebben tudok gondolkodni. Futáskor átadom magam az érzelmeimnek és az ösztöneimnek. Akkor nem számít semmi más.

Annyi mindent kell át gondolnom. Ki vagyok én? Miért én vagyok az, akivel ez megtörténik? Mi lehet Bellával… és Cullenékkel? Hiába is tagadtam volna a kelleténél egy kicsivel jobban érdekelt, hogy mi van… hogy mi van Edward Cullennel…

Mikor még ember voltam, vajon miért jött el hozzám éjszakánként újra meg újra? Teljes szívemből bízni akartam benne, de olyan nehéz… hiszen az ő megjelenésével kezdődtek el a változások… Bella képessége… a gyilkosságok… Victoria…

Mindennél jobban vártam már azt a pillanatot, mikor végre megkapom az összes kérdésemre a választ. De úgy érzem, hogy az nem lesz egyhamar… sajnos.

Már mélyen az erdőben jártam, mikor lement a nap. Vak sötétben is mindent tisztán láttam, akár napfénynél. Semmi változást nem hozott a sötétség. Minden maradt ugyan olyan… a látásom a hallásom… a szaglásom… semmi nem tompult. Ezen megütköztem.

Na és mikor jön az a rész, mikor elálmosodok?  Na és mi van, ha soha többé nem tudok már aludni? Ez is a vámpírlét egyik velejárója?

Lemondóan sóhajtottam. Szívem már halott volt, de mégis összefacsarodott egy pillanatra. Mégis mit vártam… hogy majd lefekszek aludni, és reggelre minden rendbe jön? Hogy minden olyan lesz, mintha meg sem történt volna, hogy csak egy álom volt? Hiú remény…

Hirtelen neszezésre kaptam fel a fejem. Csak most vettem észre, hogy már nem voltam messze attól a háztól, ahonnét jöttem.

  Pár lépésre tőlem egy alacsony szőke hajú vámpír lány állt. Arca gyermeki, de tökéletes. Szemei, akár az enyém, vörös és félelmetes. Piros, telt ajkait mosolyra húzta.

Az arcán kívül semmi mást nem láttam rajta. Egy, egész testét beborító, köpenyt viselt.

Arca elemzése nem tarthatott tovább egy-nyolcad másodpercnél. Testem azonnal reagált a váratlan személy érkezésére. Minden izmom megfeszült és lassan támadó pózba görnyedtem.

Torkomból egy figyelmeztető morgás tört fel. Semmibe véve heves reakciómat, kellemes, társalgó hangon szólalt meg.

- Sejtettük, hogy rejtegetnek előlünk valakit Cullenék! Ezt nem fogják megúszni. – trillázta mosolyogva. Cullenék? Mit csinálnak velük?! Nem, azt nem fogom engedni! Nem bírnám elviselni, ha még valakinek bántódása esne miattam. Csak az én hibámból kerültek bajba.

- Ki vagy te? – kérdeztem élesen, mire felkacagott.

- Ó, milyen modortalan vagyok! Jane Volturinak hívnak. – mondta. A fenébe! Egy Volturi? Ha róluk mesélt Victoria, akkor… hatalmas bajban vagyok! – És téged, újszülött?

- Miért érdekel az téged? –sziszegtem. – Mit akarsz tőlem Jane Volturi? –vicsorogtam, miközben pár milliméternyit hátráltam. Meglepet, hogy egy másodperc alatt ilyen dühös lettem. Ez régen nem volt jellemző rám.

- Mit képzelsz magadról, te félkegyelmű? – morogta dühösen. – Te nem tudod, hogy kivel beszélsz! Ezt megbánod! – sipította, de aztán pillanatok alatt lenyugodott és mosolyra húzta vérvörös ajkait.

- Ez most nem lesz kellemes drágám!- mosolyogta majd mélyen a szemembe nézett. Rubin szemei mágnesként vonzották az enyémet. Ha akartam se tudtam volna megszakítani a kontaktusra.

Pár pillanat múlva élesen felsikoltott, de még mindig nem nézett el rólam.

- Hagyd abba! –sikította. Teljesen ledöbbentem. Most hozzám beszél? Ezt én csinálnám?

- Mi? – kérdeztem összezavarodva.

Újra felsikoltott és a földre zuhant.

- Elég! – fuldokolta. – Fordulj el!

Nem értettem mi folyik itt, de elfordultam. Abban a pillanatban, a sikítása abbamaradt.

Azonnal visszafordultam felé, de már nem volt a földön, hanem újra velem szemben állt, de egész testében remegett.

Furcsálltam, hogy nem néz a szemembe. A nyakamat bámulta, de így is láttam, hogy füstölög a dühtől.

Minek kellett volna történnie, mikor rám nézett? És... mi történt, mikor sikoltozni kezdett?

- Mit képzelsz magadról, te szégyentelen? – visította

- Én nem csináltam semmit!- tiltakoztam értetlenül.

- Dehogynem! – morogta. – Hisz az előbb irányítottad ellenem a saját erőmet! Hogy csináltad? – kérdezte még mindig rettentő dühösen, de ki lehetett hallani a hangjából a színtiszta rettegést is.

- Miféle képességed van neked? – kérdeztem halkabban.

- Az most mindegy!- hadarta. – Ezt nem úszod meg élve! Ha ezt Aro megtudja…

- Nem tudom, mi folyik itt… azt se tudom ki az az Aro… de még ezek után fenyegetni mersz?  - morogtam és egy lépéssel közelebb léptem. – Ha annyira bátor vagy, akkor nézz a szemembe! – suttogtam és mereven az arcára szegeztem a tekintetem.

Látszott rajta, hogy teljesen kétségbe van esve. Bizonytalanul hátralépett és az erdő felé fordult.

- Nem tudod, hogy mit tettél! – mormolta. – Ezzel megpecsételted a sorsod, újszülött.

- Na, ne mond, Volturi...- sziszegtem.

- Még viszont látjuk egymást, kedvesem. – csicseregte feszülten, majd eltűnt a sűrű erdőben.

Hogy az a jó..

Na szóval most az van,hogy mivel alíg tudok géphez jutni(hála drága édesapámnak,aki nonstop nyomja) ezért:

10. fejezet. - Csütörtök éjjel

11. fejezet. - Péntek éjjel

Bocsi,hogy ilyen későn kerül fel,de mivel csak éjszaka "James Bond"ozhatok ide...

Szinte hallom,ahogy páram kiabáltok szebbnél-szebb dolgokat,de elhiszem és megértem!

Azt hiszem ideje elővenni a jó öreg kávéfőzőt xD

ÍRNIAKAROOOOOK! xD 

Bella.

ui.: Ma láttam az Eclipset *.* Óédesistenem....Annyira szuper volt!Áááh..=] Bár Jacobot néha kicsit megöltem volna,főleg amikor megcsókolta Bellát..:@ Akkor enyhén gyomorszájba rugtam volna..xD Team Edward..;)