14.fejezet- Szembesülés

És amire mindannyian vártatok..:D

Még ilyenkor is 5-en vagytok? :O Nemsemmi :D 

Na, most nyugodtan lehet utálni xD Lehet,hogy meglátogatom az eszkimó rokonaimat lenn Délen :D

Vivi,üdv újra itthon :) (L)

Ha dührohamotok lesz,akkor gondoljatok valami szépre,az bejön xD

Ha hamar akartok kövit,akkor húzzatok bele a komikba ;)  

(Komihatár:5!)

Kellemes olvasást,Bella.

14. fejezet.

Szembesülés

(Renesmee szemszöge)

HIÁBA TELTEK EL ÓRÁK, még most sem sikerült felfognom teljesen, hogy hogyan voltam képes csak úgy elsétálni onnan. Én tényleg azt hittem, hogy még fogom ölni, és úgy éreztem, most már nem tehetek semmit.

„ Mr. Newton tett egy újabb végzetes lépést felém. Egyértelműen fogalma sem volt, mekkora veszélyben forog.

Mivel ezen a ponton már csak egy hajszál választott el attól, hogy véget vessek szegény ember életének.

De ott és akkor megváltozott valami. Nyugalmat éreztem, majd pillanatokkal később megjelent Bella arca a szemem előtt. Mintha az agyam helyesen cselekvő része átvette volna a hatalmat a vérszomj uralta testemen

Tudtam, hogy bármilyen lehetetlennek is tűnik most, nem ölhetek.

Tudtam, hogy még a lehetetlent is meg kell kísérelnem ahhoz, hogy tiszta maradhasson lelkem.

És tudtam, hogy ezt csakis egyvalaki miatt fogom végig csinálni.

Így hát minden erőmet összeszedve megfordultam és a tőlem telhető leglassabb tempóban faképnél hagytam a férfit, akinek mindvégig fogalma sem volt, hogy talán ez lehetett volna rövid emberi élete utolsó éjszakája.

- tökéletes vámpír memóriámnak köszönhetően újra meg újra lepörgettem magamban a sorsdöntő pillanatot, mert nem hittem soha, hogy létezik ilyesmi… hogy egy ember ekkora hatással legyen a másikra.

Mert én elmondhatom, hogy Bella ma megmentette az életemet. Akárhogy is…

De akkor is kell lenni valami ésszerű magyarázatnak…! - erősködött a hitetlen oldalam, de nem érdekelt.

Mert az egyetlen magyarázat a Bella és engem összekötő szeretet volt.

Legalábbis remélem, hogy ez, és nem megbolondultam…

Egy fa tetejéről figyeltem a keleti hegyek mögül előbújó reggeli nap sugarait. Áttörve a felhőtakaró vastag rétegeit narancssárgára színezte az eget.

Várjunk csak! Napsütés? Forksban? 

Ha jól emlékszem mi már annak is örültünk, ha egy évben pár nap kisütött a nap. Lehet, hogy ez egy jó jel a számomra.

És ez új erőt adott számomra… a tudat, hogy újra láthatom őt.

De ez most más volt. Már nem éreztem félelmet sem aggodalmat… hisz az éjszaka történtek után hogy is kételkedhetnék abban, hogy nem fogom bántani őt? Nehéz lesz, nagyon nehéz, de képes vagyok rá.

A szeretet felülkerekedett a bennem lakozó vérszomjas szörnyetegen, hallgatásra kényszerítve őt. szánalmasnak éreztem, hogy még csak most döbbentem rá, hogy milyen fontos nekem Bella.

Ő volt az egyetlen igaz barátom amióta az eszemet tudom… de nem, ő sokkal több volt nekem. Testvérem és lelki társam is volt egyben.

Meg se érdemlem őt. Ő túl jó nekem.

Angyal és ördög… - ez a hasonlat megmosolyogtatott. Kiskorunkban sokat vitatkoztunk ezen. Hát, most egyértelművé vált.

Feltápászkodtam a faágról és egy jól irányzott ugrással földet értem.

Vámpír sebességgel indultam vissza Forksba.

Út közben próbáltam nagyokat szippantani a még kevésbé perzselő levegőből.

Így nehéz lesz beszélnem, de jobb, ha nem kockáztatok. Majd meglátom, hogy bírom

Mikor elértem a várost, inkább a kerülő mellett döntöttem.

Elég szakadtan néztem ki és még plusz poénnak a szemem rubinvörös.

Ja, és el ne felejtsem: Útközben kiderült, hogy a napfényben csillog a bőröm. Meg kell, hogy valljam, nagyon szép látvány volt, de mivel nem akartam tömeg karambolt okozni… jobb ez így.

  Az erdőben az állatokon kívül egy lélek sem volt, így ismét haladhattam saját tempómban így egy percbe se tellett, hogy odaérjek.

Kicsit hülyén éreztem magam. Nem tudtam, hogy milyen nap van és hogy mennyi az idő.

Furcsa volt…

Eközben rájöttem, hogy jobb lesz, ha lélegzek. Nem gondoltam át rendesen, mert mi van, ha túlságosan hirtelen ér a vére illata?

Milyen ostoba vagyok!- Ekkor már Belláék hátsó kertje mögötti erdőben voltam. Ha ember lennék, az idegességtől már valószínűleg elájultam volna.

Halkan füleltem, hogy itthon van-e.

Egy egyenletesen dobogó szívet hallottam a földszintről és éreztem Bella levendula illatát, de semmi mást.

 Remek, csak ő van otthon. Egy széket hallottam nyikorogni a padlón, majd lépteket. A torkom égni kezdett, de tudtam uralkodni magamon.

A léptek a kertre nyíló ablak felé közeledtek, nekem pedig elakadt a lélegzetem.

Aztán megláttam őt:

 Lefogyva, betegen, és könnyes szemekkel.

Valósággal rosszul lettem a látványtól.

A fejem szédülni kezdett, a gyomrom táncot járt kőszobor testemben.

Ezt én tettem vele? Lehetetlenség… Biztos történt valami más! Bármi…

Nem… ezt egyszerűen nem tudom elhinni!

És én még a szívem mélyén reménykedtem, hogy boldog talán. Halott remény!

Hiába álltatom magam, az, hogy Bella ebbe az állapotba került, az én hibám!

Hisz ha nem hagyom el…ha itt maradok mellette most minden rendben lenne.

Legalábbis, jobb, mint most. Mert ennél bármi jobb!

 Ezt helyre kell hoznom valahogy. Bárhogy.

Arra tértem magamhoz, hogy Bella lélegzete elakad, szíve egy pillanatra fájdalmasan félredobbant.

Ijedted kaptam felé tekintetem.

Egyik keze görcsösen szorongatta az ablak szélét, másik kezét erősen mellkasához szorította, mintha szét akarna esni. 

Lábai megremegtek, a levegő szaggatottan tört fel tüdejéből. Remegett, akár a kocsonya.

Arca eltorzult a rá kiülő fájdalomtól. Könnyei hullani kezdtek.

Nem tudtam, hogy mi történik. Kétségbe esetten próbáltam döntésre jutni magammal.

Nem támadhatom le csak úgy, attól még rosszabb enne!- idegeskedtem magamban. - És a komoly baja van? Segítenem kell valahogy!

Aztán meghallottam gyönge suttogását:

- Nyugalom! – motyogta az orra alá. – Ki fogod bírni, eddig is sikerült! – könnyei még jobban megeredtek. Szavait kivehetetlenné formálva.

Nem bírtam tovább és tettem egy lépést a fák között, de ekkor megszólalt.

- Nem! – szólt hangosan. Egy pillanatra azt hittem, hogy észrevett. – Tudom, hogy életben van… nem halhatott meg... - hörögte akadozva. – Ő nem…-

 Ki fogom bírni!- tátogta, és lábai egyre jobban gyengültek.

Én pedig csak álltam ott, tehetetlenül. Mi történik?

- Nem!- kiáltott fel hirtelen, mire összerezzentem. – Él! Tudom, érzem! – zokogott fel ismét majd a másik kezét is mellkasára fonta. –És vissza fog jönni! – dülöngélt előre hátra. – Nem teheti ezt velem…- hallgatott el végül.

Mozdulni sem bírtam.

Mit tettem? Mit tettem Bellával?

A szörnyeteg felkacagott bennem és mind éhező vadállat tehetetlen prédáját marcangolni kezdett belülről.

Úgy éreztem, hogy én és a szörny eggyé váltunk. Mintha két rész újra egymásra találna…

Mert ő mindvégig a részem volt. Csak a szörnyeteggel voltam teljes.

Neki mocskosul tetszett, hogy Bella belebolondult a hiányomba…

Szörnyű volt kimondani, de ez volt az igazság:

Elvesztette az épp eszét.

És mindezt miért?

Mert én csak mentem a hülye fejem után, mit sem törődve a döntéseim következményeivel!

Legszívesebben elharaptam volna a saját torkom.

Bella mélyet sóhajtott és felemelte fejét.

- Gyerünk! Szedd össze magad. Mozdulj! –morogta majd a lépcső felé vette az irányt és eltűnt a szemem elől.

Hallottam, ahogy meg-megállva halad felfelé. Könnyei halkan koppantak a fa burkolaton.

Egy ajtó csapódás jelezte, hogy a szobájába ért.

Hallottam, ahogy az ágya csikorogva elmozdul, mikor Bella rároskad.

Aztán csak zokogott és zokogott, nekem pedig majd’ meg szakad érte a szívem.

De miért is nem megyek be hozzá?- szegeztem magamnak a kérdést.

A torkomban tomboló fájdalom rettenetes volt, de az irányítás még az enyém, így nem aggódtam.

Hirtelen valami furcsa szag csapta meg az orrom. Édes, mámorító, pont, mint… egy vámpír!

Rémület lett úrrá rajtam.

Már az ajtóban voltam, mikor az emeletről egy fülsiketítő, vérfagyasztó sikoltás rázta meg a házat.