Köszönöm a komikat az előző fejezethez :)
Ehhez csak alul fűztem egyet s mást :D
Kellemes olvasást :) :*
13. fejezet.
Még napkelte előtt indultam. Így még plusz időt is nyerek.
Amint kiléptem az ablakon azonnal elöntött a pánik. Tényleg
ezt akarom? Nem vállalok túl nagy kockázatot?
De aztán gyorsan összeszedtem magam és futásnak eredtem.
Több száz kilométeren keresztül meg sem álltam. - Hiába
tagadtam volna, a sebesség volt a legjobb dolog ebben a borzalomban. - De hiába
próbáltam minél előbb túl lenni ezen rá kellett jönnöm, hogy muszáj lesz
megállnom és csillapítani a szomjam, bármivel.
Már közel vagyok Washingtonhoz.
- Erre a gondolatra a hideg
futkosott a hátamon, ezért inkább próbáltam lefeszegetni magamról a hirtelen
rám zúduló negatív gondolatot és kétségbeesett ellenérvek fullasztó
acélkötelét, ami most szinte fájdalmasan szorította körbe a nyakam.
Nem tudtam uralkodni magamon, mikor vadásztam.
Már vagy egy tucat őzet és egy kisebb hegyi oroszlánt is
elpusztítottam, de még mindig nem volt elég. Féltem az esetleges hibáimtól, és
ezét még több kellett.
Egyre több és több...
A következő tucat szarvas után viszont már megpróbáltam
megálljt parancsolni magamnak.
Túl nagy feltűnést fog már így is kelteni ez a rengeteg
elhullott állat tetem.
Ostoba! – korholtam magam gondolatban.
Most mit
csináljak? Semmit. Most nem erre kell koncentrálnom.
Majd valami szomszédos államokból átvándorolt ragadozóra
fogják. – Ezzel le is tudtam az ügyet.
Nyugalom, nyugalom, nyugalom – kántáltam egyfolytában, mert
az idegesség már kezdett túlnőni rajtam. Ha így folytatom, ember alkot ölt és
beszélni kezd hozzám.
De önkéntelenül találtam magamban kivetni valót, ami még egy
plusz okot adott nekem az idegességre.
Mert amikor lepillantottam magamra azonnal megtaláltam
féktelen gyilkolásom újabb áldozatát.
A felsőmet szinte felismerhetetlenségig beborította a föld
és a vér keveréke, a nadrágom néhány helyen hiányzott…
Nagy meglepetésemre a cipőmnek nem esett semmi baja.
Dühösen szusszantam egyet.
- Remek – dohogtam az orrom alatt.
Mit mond majd Bella? Ha már a puszta jelenlétemtől rettegni
fog, mikor majd megtudja az igazat, mit tesz, ha ezt mind ilyen külsővel mondom
el neki?
Atyaég!
De már annyira hiányzott, hogy minden hibát és aggodalmat
magam mögött hagyva iramodtam meg újra.
Nem érdekel semmi! Látni akarom őt, és ebben nem
állíthat meg senki!
Úgy futottam, mint még „születésem” óta soha.
Már csak pár
megye és újra ott vagyok.
Nevadát elhagyva Oregonban úgy döntöttem, hogy itt az ideje
leállítanom a légzésemet.
Itt már nem voltak akkora kerülőutak, mint máshol.
Oklahoma,
Kansas, Colorado, Utah... itt mind sikerült messzire elkerülnöm a településeket…de
itt már nem volt választásom.
Bár kilométerekre vagyok emberektől, de én mégis úgy érzem, hogy
pengeélen táncolok.
De úgy, hogy hittem a sikerben, minden sokkal könnyebb volt.
De csakis addig hittem benne, amíg Bella arca lebegett a szemem előtt, amit
kicsit nehéz volt fenntartani,mert az emberi emlékeim nagyon homályosak voltak.
Amikor beléptem az Olympic Nemzeti parkba, talán lehetetlen,
de úgy éreztem, hogy halott szívem felolvadni készül.
Hatalmas izgatottság ragyogott fel bennem, aminek fényét néhol
idegesség és kétség torzította.
Már így is lehetetlen tempómat még jobban megnöveltem. A fák
szélsebesen suhantak el mellettem, de én mégis lassúnak éreztem.
Már esteledett.
Megpróbáltam felidézni néhány régi emléket, addig sem
törődve az idő csigalassúságával.
Homályosan bár, de eszembe jutott egy Bellával közös emlékem,
amiben épp kirándultunk:
- Nem igaz! – nevetett
és felfutott az előttünk lévő virágos dombra.
- De! – futottam utána.
– Hiába tagadod, látom rajtad, hogy tetszik neked Tyler! –nyújtottam rá
nyelvet.
- Mi? – visította. –
Na, ezt még megbánod, tee! – nevetett majd rám vetette magát, aminek
következtében mind a ketten hátraestünk.
Kihasználva
pillanatnyi figyelmetlenségemet elkezdte csikálni az oldalamat mire hangosan
felnevettem. Velem nevetett, de nem hagyta abba.
- Kérlek! –
könyörögtem nevetve. – Hagyd abba!
- Csak akkor, ha
visszaszívod! – mondta ördögien vigyorogva.
- Jó, jó! Nem tetszik
neked Tyler! – mondtam ki akadozva. – Hagyd abba!
Kezeit végre levette
az oldalamról és a mellkasa felett összekulcsolta. Diadalmasan nézett le rám.
- Ne örülj annyira! –
vágtam rá majd egy hirtelen mozdulattal legördítettem magamról és felpattantam.
- Te. Én. Futóverseny
a völgyig! – kacsintottam a még mindig a földön nagyokat pislogó Bellára. – Most! –
kiáltottam és megiramodtam.
- Hé, te kis csaló! –
kiabált utánam nevetve.
Az emlék hatására én is elmosolyodtam.
Ez az apró emlék bárki számára jelentéktelen lehetne, de
nekem nagyon sokat jelentet.
Ez az apró kis foszlány reményt ébresztett bennem, hogy
talán jobbra fordulhatnak a dolgok. De a szívem mélyén egy hang azt suttogta,
hogy erre nagyon kevés az esély.
De én továbbra is hittem benne. Talán azért, mert nem
akartam felébredni és összetörni a már így is oly gyenge és törékeny álmot,
amiben ringattam magam. Talán ezért, talán másért, nem tudom..
Forks határához érve megtorpantam.
Ezer és ezer emlék töltötte be az elmémet. Szinte elképzeltem az ismerős illatokat.
Csak egy pillanatra úszkálhattam az otthon viszontlátásának
boldogságában, mert a boldog emlékek mellé társultak a borzalmasak is.
A gyilkosságok… Bella elhagyása… Charlie halála.
De leginkább Charlie halálának emléke ütött mellkason.
Bizarr érzés volt a tudat, hogy nincs többé. Olyan
hihetetlen…
De mégis, az egészet az tette elviselhetetlenül fájdalmassá
a számomra, hogy úgy éreztem, még mindig velem van. De aztán jött a hideg és
sötét valóság, hogy ezt kegyetlenül lerombolja.
Meg kell látogatnom a sírját.
Ha mással már nem, ezzel
igazán tartozom egykori apámnak.
De most Bellára kell koncentrálnom, ezt majd később
elintézem.
Akár mennyire is szerettem volna látni, nem volt merszem
azonnal oda menni.
Hisz még éjszaka van – magyaráztam magamnak. – Majd holnap…
majd holnap megyek.
Addig sétálok egyet Forksban és megpróbálom kibírni
reggelig.
Egyenesen rettegtem akár egy aprócska lélegzetvételtől is.
Elég volt elviselnem az ezernyi meleg szívdobbanást, ami minden honnan jött a
házakból. A torkom már a gondolattól is lángba borult, hogy arra gondoltam mi lenne,
ha beleszippantanák a levegőbe.
Kellemetlen volt, hogy nem éreztem a szagokat, de nem
engedhettem meg magamnak, hogy akár egy pillanatra is elveszítsem a fejem,
ezért a tüdőm továbbra is mozdulatlan maradt.
Az utcákon egy lélek sem járt már.
Forks sötétjét csak egy-egy
utcai lámpa ragyogta be.
Sorra haladtam el az épületek mellett.
A kisbolt… a posta… az iskola… Newtonék boltja.
De a Newton bolt előtt megláttam valamit, ami szinte a
földhöz szögezett. Remegni kezdtem és a sírógörcs kerülgetett.
A bolt ablakában egy kifakult és gyűrött gyászjelentés
díszelgett ezzel a szöveggel:
"Hatalmas megrendüléssel tudatjuk, hogy
Charlie Swan
Rendőrkapitány,apa és
jóbarát
Február 12.-én, tragikus körülmények között eltávozott közülünk.
Temetése, Február 18.-án kerül megrendezésre.
„Alszik. Üldözte őt a sors
ezernyi bajjal,
és mégis élt, amíg mellette volt egy angyal.
Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:
Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.”
V. H.
Szerető lánya,
barátai, rokonai és munkatársai."
Éreztem, ahogy kicsúszik a lábam alól a talaj. A sötétség
fájdalmas és sötét örvényként kezdi bekebelezni a testemet.
Térdel a földre zuhantam és gyáva módon hagytam, hogy
felemésszen a csendes bűntudat.
Arcomat két tenyerembe temettem és könnyek nélkül zokogni
kezdtem.
Megállíthatatlanul törtek fel sorra a kínzó emlékek,egymás után.
Talán ez a büntetésem… talán. Akkor elviselem.
Hirtelen egyszerre két dolog rántott vissza a valóságba.
Az első az volt, hogy a tüdőm le föl mozdult. A levegő
szaggatottan sodródott a torkomba.
És a második, ami teljesen váratlanul ért.
Halk lépteket hallottam, tőlem néhány méterre. Az ember szíve
hevesen vert…
Istenem!
A torkomat még soha nem tapasztalt lángok leptél be.
- Jól van, hölgyem? – kérdezte egy aggódó mély hang.
Megdermedtem. Ez Mr. Newton. Nem ismerhet fel!
Kétségbeesetten próbáltam leállítani a légzésemet, de nehéz
volt,szinte lehetetlen. Annyira vágyakoztam a vére után. Agyam nagy részét már teljesen ellepte a vörös köd.
A torkomat nyaldosó lángok még nagyobbak lettek, szám tele
lett méreggel.
A francba, most mit tegyek? Nem szabad lelepleznem magam, de
máshogy nem tudok elmenni időben.
- Renesmee, kedvesem, te vagy az? –jött felém valahonnan
messziről Mr. Newton hangja.
A kelleténél kicsit gyorsabban álltam fel a földről, de nem
fordultam felé.
Hallottam, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver a mellkasában,
még édesebbé téve vérét.
Számára hallhatatlanul felmordultam. A méreg már kicsordult
a szám szélén.
Közelebb lépdelt és én éreztem, hogy elvesztem a kontrollt.
Tudtam, hogy nincs más választásom, meg fogom ölni.
Azt hittétek, mi? :D
Most még nem, a-a, még nem találkozik Bellával, ha egyáltalán
találkozik vele…*hahahaaa*
Az majd csak a következő fejezetben derül ki..:D
Nem is lett olyan durva függővég, nem? Kegyetlenebbre
akartam, de az az igazság, hogy álmos vagyok a gonoszkodáshoz xD
Na, majd legközelebb :P
Nagyon szépen kérek mindenkit, hogy komizzatok, mert ezt a
fejezetet nagyon bizonytalannak éreztem, és a véleményetekre lennék kíváncsi!
Nagyon fontos lenne! :)
Sok komi=hamar friss :D
Puszi, Bella.
.jpg)
